Van, aki könnyen szereti, és itt egyáltalán nem a kis (t)esti, vagy egyéb kalandokra utalok - pergethetünk kicsit másképp, ha éppen úri kedvünk, vagy a szükség úgy kívánja. Ne becsüljük le a kisebb egyedsúlyt elérő „vigaszhalakat”, mert célzottan rájuk próbálni igenis, érdemes!
Hogy is van ez? Hiszen pergetni ragadozó halakra szoktunk, azok pedig jelentős testtömeget ér(het)nek el hazai vizeinkben, tehát indokolt (?), a közepesen erős felszerelés. A csuka, süllő, balin mind-mind a sztenderdnek beállított, közepesen könnyű, véleményem szerint pedig közepesen nehéz, 20-50 gramm dobósúlyú botokkal kergethető eredményesen, tartja a fáma.
Mi a teendő, ha például tilalom védi a megcélzott halakat? Aki beoltotta magát a pergető horgászat nyújtotta élményekkel, aligha teszi le februárban, márciusban emiatt a botot - csak lecseréli.
Vegyük sorra: sügér, domolykó, jász, esetenként pedig még a keszegfélék is megfoghatóak pergetve, persze kisebb csalikkal, és klasszisokkal gyengébb, de legalábbis könnyebb felszereléssel. Tavasszal, vagy éppen télen - ha szorításából engedett a fagy, és „egerészni” támad kedvünk, hol szapora lehet a fogás - érdemes a legapróbb tvisztereket, gumihalacskákat, és nullás, vagy hasonló méretű forgóinkat elővenni. Ha nincsen? Talán érdemes lesz beszereznünk néhányat!
A tavaszi tilalmak védik ragadozóinkat, hogy kellő mennyiségű ivadékkal gondoskodhassanak vizeink kevésbé békés természetű uszonyosainak populációiról. Nem csukázhatunk, süllőzhetünk, balinozhatunk. Maradnak a kisebb testtömegű ragadozók, apróállatevők, amelyek ugyanúgy, sőt, gyakorta eredményesebben foghatóak pergetve, mint nagyobbra növő rokonaik. Ráadásul a téli ébredés után még az apróbb célhalaink is bandában kószálnak, ami megkönnyíti horgászatukat.
Térjünk rá a miként kérdésére. Kisebb műcsalit akkor tudunk eredményesen húzni, úgy felkínálni, hogy becsapjuk vele a halakat, ha élethűen vezetjük a plasztik küszt, vagy éppen a műanyagot, fémet. A kisebb műcsalihoz azonban érzékenyebb végű, karakterében más jellegű bot dukál, hacsak nem akarjuk, hogy kínlódás legyen az alig párgrammos mütyürökkel történő peca. Lehet persze egyszer vagy kétszer nekiveselkedni a meglévő csukázó, süllőző nyelekkel is, de elvész az élmény nagy része - a dobástávolság arányaiban csökken, és a fárasztás zsigerzsibbasztó varázsa erősen megkopik. Lágyabb, de azért gerinces botocska, vékony bottest, amit már-már összerakni is félünk, az való ilyenkorra. Ezeknek a nyeleknek előnye, hogy érzékenységük folytán az alkalmazott apró műcsalikkal gyakorlatilag megközelíthetjük a karunkba rögzült dobástávjainkat - holott itt elegendő lehet és gyakorta célravezetőbb szinte a lábunk alatt keresgélni. A sügér sokszor óvatos koppintásait, vagy a buksi domolykó lanyha odatolom-ütését is jobban érzékeljük az ultrafinom botokkal, tehát eredményességünk nagyban nő ezáltal. Célszerű jól megválasztani a bothosszt - ne keresgéljünk három méter fölött, de nagyon kettő alatt sem. Persze aki gyakran horgászik nagyobb állóvizeken, mondjuk tavakon, vagy épp ellenkezőleg, bokros-fás patakparton cserkel javarészt, azok az „alatta” illetve „felette” kategóriából válasszanak inkább. Jómagam egy Fenwick 3-12 grammos, egykezes, 2,3 méteres nyelet, valamint egy ritkaságszámba menő Luhr Jensen botot használok, azonos hosszban, picit azért határozottabb akcióval.
Furcsának tűnhet a kis pilinckák nyélkiképzése, ezek a botok ugyanis egykezesek, azaz - az általában - parafa nyél csak akkora, hogy könyökünkig, vagy annak feléig ér. Célja kettős: egyrészt botunk így van legjobban kiegyensúlyozva és csillapítva, másfelől rövidebb nyélhosszal tényleg boldogulhatunk egy kézzel is, ha mégoly kevésbé megszokott ez a dobástechnika.
Orsónak akkorát válasszunk, hogy az optimális helyen, azaz megközelítőleg a markolatot fogó kezünk magasságának vonalában legyen az összeállított felszerelés súlypontja. Túl kicsi dobátmérőt nem feltétlenül szerencsés választani, és persze egy negyvenes orsóval is messze túllövünk a célon. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy itt nem egyértelműen követelmény a „worm-shaft” dobemelő rendszer, mert szinte kivétel nélkül monofil zsinórt használunk. Persze azért az orsó ne legyen teszetosza, keressünk egy megbízható, könnyű, jó fékkel bíró harmincast, vagy huszonötöst, ami ott van csapágyazva, ahol azt mi fontosnak tartjuk. Erre aztán lehet a vékony snúrokból csévélni egy-egy tekerccsel, meg persze kell is. A zsinór átmérőjének szerepe lényeges is, meg nem is. Általában tizenhatostól húszasig jók vagyunk monóban, szinte márkától függetlenül. Egyvalamit kiemelnék: letisztult vizekben jó eredményeket érhetünk el fluorokarbon zsinórok alkalmazásával, és nem kell feltétlenül százvalahány méternyi méregdrága csodát dobunkra tekernünk, mert egy körülbelül két méteres előkével már elérjük célunkat. Az pedig általánosságban elmondható, hogy inkább a víztiszta, kékes-szürkés árnyalatokból válasszunk.
Szükségünk van még nagyon apró karabinerekre és forgókra, és az sem árt, ha hipervékony köthető drótot tárazunk a sügerező, domizó dobozainkba. (Okulva mások kárán, miszerint a csuka akkor jön és megy, amikor azt ő gondolja, és persze arra, ami neki tetszik, tehát az íratlan „csukaszabályok” esetenként semmibe vétetnek, mármint csőrös komáink által…)
Műcsalik tekintetében nullás, egyes, kettes körforgók, apró támolygók jók, kiemelkedőek azonban sügérre az alig párcentis tviszterek, gumihalak, és a wobblerek. (Ez utóbbiak sajátossága, hogy az úszó típusok még a könnyű, harmonikus motyóval sem dobhatóak az esetek többségében 15 méternél messzebb.)
Domolykóra és sügérre a 4-5 centis popperekből - wobblerszerű, egy vagy két hármashoroggal ellátott műcsali, amely a víztetőn vontatva bluggyog vagy éppen pacskol - is választhatunk.
Jól választott bottal, orsóval akkor is eredményesek leszünk, ha egyébként célzottan - gondolva javarészt eddigi csukáinkra, süllőinkre - nem is mennénk pergetni arra a vízre, hol leggyakrabban rablózunk. Egészen más élményt kapunk ettől a felszereléstől, ami egy szép domolykó vagy jász alatt hajlik kiflibe, de még egy-egy közepes sügér alatt is ívbe feszül. A sügereket általában mind álló-, mind folyóvizeken a parthoz közeli részeken kereshetjük, a domik, jaszkók a belső, meder felőli részeken, apróbb-nagyobb töréseken, bokrosok alján lelhetők föl gyakorta, de a felsorolt helyeken olyan járulékhalakkal is számolnunk kell, mint a naphal vagy a durbincs. Főként a kora tavaszi, április időszakban tenyeresnél nagyobb bodorkák, karikák és dévérek jelentkeznek, ami ívás előtti aktivitásukkal magyarázható.
Felszerelésünk, ami egy közepes minőségű, jó terhelhetőségű süllőző, vagy éppen csukázó készséghez persze nem hasonlítható, sok-sok örömet fog okozni akkor, amikor egyébként eddig nem is gondoltunk volna a tilalmak, magas vízállás, vagy éppen hétmérföldes csizma nélkül is „átléphető szélességű” vizek miatt a nagyobb ragadozók pergető horgászatára. Nem elhanyagolható az sem, hogy a könnyű botok ára relatíve alacsony, így nem jelent akkora érvágást a beruházás.
Következő cikkemben megmutatom, az én dobozaimban pontosan mik is lapulnak, és azokat milyen víztípusokon, és mikor használom eredményesen. Sort kerítek arra, hogy néhány történeten keresztül megmutassam, nem kell félni ezektől a felszerelésektől, mert ügyesen, okosan használva őket gyakran olyan testtömegű halat is megfogunk vele, amit nem is gondolnánk…
Írta: Csákó Gábor (charon24)
Fotók: Bányai Csaba, Szabó Szilárd, Csákó Gábor
