Nos, igazából nem tudom, hol is kezdjem. Talán ott, hogy létezik egy pergető-verseny, ahol „illett” volna indulnom, azaz indulunk a Portált képviselve már a tavalyi évben is. Azonban egyrészt részemről a félsz - helyt tudok, tudunk-e állni vajon? -, másrészt az idő „kevéssége” nem tette lehetővé tavalyi megjelenésünket azon a bizonyos, Magyar Országos Horgász Szövetség által megrendezett Pergető Kupán. Idén azonban minden másként alakult!
Honlapunk egyik munkatársával már februárban beszélgettünk arról, hogy indulnunk kellene, és indulni is fogunk! Hogy miért is alakult úgy, hogy - mind a ketten indultunk, azonban más társakkal, tehát két, külön csapattal -, az mellékes, a lényeg, hogy elhatározásunkat tett is követte: Benyhe János és Csákó Gábor, mint a Haldorádó Pergető Team tagjai, indultak a XI. Pergető Kupán, a pötrétei első fordulón.
Ott kezdődött a dolog, hogy egyeztettünk, legalább egy edzésnapot a vízen kell töltsünk. A „pötréte” szó semmit nem mondott nekünk túl azon, hogy ez az első forduló helyszíne, azonban utána kérdezve-járva a dolognak több probléma is felmerült, ezek: csónakbérlés nem megoldott, elkelt az összes csónak; szállást is alig találtunk; a pénteki edzésnapra legkorábban, előző este tudunk indulni Csongrád megyéből, ahonnan legalább 5 órás az út, hisz kölcsön-ladikunk az autó tetején díszeleg, süvít alá a szél...
Benyushoz a főnököm visz át, cirka egy órás késéssel futok be munkatársam lakóhelyéhez közelre, a szomszédos utcába. (Egy kellemes megjelenésű hölgy igazított útba, és vagy nem arra figyeltem, mit mondott, vagy pedig ő maga sem tudta, mit mond, a lényeg, hogy elkísért, és nem egészen oda lyukadtunk ki, mint ahol Benyus lakik...) Végül az aluladikos Ford előttem állt, s nem kevés cuccomat gyomrába tuszkolva indulhattunk, hogy menet közben még szert tegyünk egy - szintén kölcsön - elektromos motorra is.
A jóbarát egy remek motorral kívánt sok szerencsét nekünk, s megegyeztünk, hogy visszafelé, a ladikhajtóművet leadva élménybeszámolóval fűszerezzük meg a sztenderd „köszönöm”-öt.
Algyő után futott az út, azaz rajta az autó, átlag 70-80 km/h-val siklottunk az éjben. Szállásunk - Zipfer Csárda, Hahót - nem akart előkerülni, egyrészt az istenverte köd miatt, ami éjjel negyed kettőkor eléggé megnehezítette az addig teljesen ismeretlen terepen, kis faluban való navigálásunkat, és így alakult, hogy végül is cirka fél órás bolyongás után ¾ kettőkor berámolhattunk a fogadóba. Nem ment olyan flottul, mint gondolnák, elvégre első verseny, első szállásfoglalás, satöbbi, érdekes módon nevemre nem volt foglalva - legalábbis a „szobafüzetbe” beírva nem volt! - szállás. Így aztán, a házigazda szavai szerint valószínűleg a Szarvas Zoltán által lefoglalt két szoba egyikében vertünk tanyát, s zuhantunk az ágyba. Zuhantunk? Hohó, nem ám! Becuccolás után mit tesz két megszállott pergető? Végig skubizza, a másik milyen botokat hozott, milyen műcsalikkal... Majdhogynem hajnalodott már, mire végre fejbe vert bennünket álommanó, csak, hogy alig két-három órát kótyagos szundival töltve, nekifussunk az éjjel előkerült, és - mint később kiderült - magát tíz óráig tartó ködnek. Első körben napijegyet váltottunk két napra, mert a versenyre szóló nevezési díj sajnos nem foglalja magában a napijegyet, ergo indulni csak az indulhat, aki érvényes napijeggyel is rendelkezik. (Hogy miért ilyen volt a szervezés, nem tudni, minden esetre ez csupán az első érdekes dolog a sok közül...)
Megérkeztünk a pötrétei 2-es számú tóhoz. Az autóból kinézve érdekes kép tárult elénk: a képkivágás teteje a Ford csomagtartóján figyelő ladik, alatta nagy szürke homály, stég sziluettje is megfigyelhető, előtte emberek, őrültek, akárcsak mi magunk...
Segítő kezek sietve kapták földre a csónakot, vízre tolást követően két dolog fogalmazódott meg bennünk. Egyik jó, másik kevésbé. Jó, hogy kényelmesen elférünk benne, nem zavarjuk majd a közös pecát, azonban rossz, hogy a ladik ereszt, és mivel alumínium, nem pedig fa, valószínűleg nem fog bedagadni, így marad a meregetés.
Edzés
Vízre szállva követünk egy ladikot, lévén ők már tudják, hová mennek, hová kell menni, mi pedig az orrunkig is alig látunk.... Sűrű volt a köd, falatként gurult le torkomon egy-egy nagy sóhajt követő lélegzetvételem. Pötréte nem szép, Pötréte gyönyörű! Istenverte tuskós, susnyás, akadós, sekély - csersavas vize igazi csukaparadicsom!
Mellettünk hallhatóan popperrel - avval a felszínen hülyén csattogó wobblerrel - nyomta valaki. Pakk-pakk-pakk-pukk.... Pakk-pakk-pakk-pukk... Majd a kolléga hangos csobogástól kísérve, rövid tusa után mondott istenhozzádot visszaengedett halának. Ejha!
Mi kanalakkal vallattuk az alig 50 centis vizet, mely sötét volt, mint a kávézaccos mosogatólé. Benyusnál házi, nálam gyári villantó fityegett, majd potyogott tuskó mellé, tuskóra... Első halunk telefonálás közben érkezett: bothossznyi kócon lifegő-himbilimbiző Orklám rávágást generált, szép, zöld szemű kolleganőm (gyakorlatilag ekkor is dolgoztam...) a vonal túlsó végén föl is tette a kérdést, most akkor mi van? Halam van! Harminc centis bugyli mosolygott rám huncutul, majd rázta le magát - hisz akasztani nem akasztottam - tigrisként a kis krok. Nem lett meg. Nem lep(ett) meg. A továbbiakban, mivel a köd haladt a maga útján, terült erre is keveset, meg arra, fogyott innen, meg amonnan, lassan kibontakozott előttünk a VÍZ. A látvány, a már kitisztult időben döbbenetes. Tuskók hada, mindenfelé - néhány nádas-gyékényes folt, és víz, víz, víz, kisebb és egészen nagyobb, úgynevezett kazettás felületekkel. (Tőzegbánya lévén anno a terület, a kazettákból kubikolták ki a tüzelnivalót, így ezek mélysége az átlagos fél-egy métert jóval meghaladja. Ami persze csak arra jó, hogy még inkább nem látja-tudja az ember, elakad-e a villantó.)
Elkezdtünk tehát „edzeni”, amit igazából csak egy kiadós hazai reggeli szakított félbe, majd a skubizás: kik a többiek? Így üdvözölhettük az immár közös vízen elébb Endrődy Balázst, később a Prókay-Gégény párost, akik után a Füstös-Montskó duó tűnt elénk, Őrley Dénes társaságában. No, már az edzés napján is voltunk szép számmal, és olyan infókat hallottunk-kaptunk, meg nem erősített információk voltak ezek, mondom, hogy maga a verseny a „nagy” tavon lesz, a csatornabejárótól jobbra, a susnyás-sekély tuskósoros területen. De, hogy ott hogy fér majd meg közel 50 versenypáros? Mindegy, a lényeg, hogy ezt a részt célszerű behorgászni, így gondolkodtunk. Tettünk is ezért - végig eveztünk a részeken, megvallattuk a nagy kazettát, kevés eredménnyel. Ahogy kisütött a nap, nem fogtunk több csukát.
Azt hiszem, a délelőtt Benyusnak állt 5:2-re, halaink alig mentek el, beakadásunk viszont rengeteg volt. Ebből mindössze három villantó maradt az akadókban, ami harminc-egynéhány masszív elakadásból nem is rossz eredmény, persze ezt ugye nem tudjuk majd beméretni. Kialakítottuk a stratégiát is - egyértelműen a tuskókba pöccentett kanalaknak szavazunk bizalmat, és körbehajókázzuk majd az akadósorokat, persze az előírt távolságot betartva a többiek felé, bejárjuk a fás részeket. Délutánra maradt ez a taktika, annyiban módosult csupán, hogy előkerült a forgókanál - még, ha nem bizonyított is nálunk - és pár wobbler is. Azonban a fogott halak azt sugallták, ebben a vízben, azaz ezen a vízen a támolygó lesz a favorit.
Az alkony még a vízen talált bennünket, hogy kellően fáradtan, de bizakodva térhessünk meg szállásunkra. Egy dolgot döntöttünk el teljesen biztosan: a verseny ideje alatt, egyrészt a sok elakadás miatt, másrészt a minél gyorsabb és biztosabb szákolás érdekében a legerősebb, magunkkal hozott pergőst visszük a versenyre. Benyusnál ez 2,1 métert jelentett, míg nálam 2,7-et, persze hosszban, akcióban pedig körülbelül 30-50 grammot. A fonott zsineg drótelőkével, vagy citerahúrral társítva, előfeltétele volt a csukafogásnak.
A Hotel Zipferbe érve (haha!) beszálltunk az étkező csapatok közé. Míg rendeltünk, sem tétlenkedtünk, nem kis érdeklődést váltva ki így a többiekből. Hisz Benyus bokorugró horgokat fabrikált és azok bandázsát lakkozta, míg én horgokat fentem, és villantókat kulcskarikáztam, horgoztam föl másnapra. Jót ettünk, és a másnapon járt minden gondolatunk. Vajon mi lesz, hogy lesz? Pénteken még csak a versenyzők fele képviseltette magát a vízen... hogy fogunk elférni, behajózni ennyien, azaz annyian?
A folytatást és a versenyről készült beszámolót, holnap olvashatjátok Benyhe Jánostól.
