Tavaly volt az első alkalom, hogy igazán vártam a balintilalom végét, ugyanis az előző évben kezdtem el célzottan balinra pergetni. Azelőtt én is amolyan „pergetés = csuka” horgász voltam, aztán az egyik barátom meginvitált egy balinos horgászatra. Itt pecsételődött meg végleg a sorsom… Fenekező botjaim azóta is a sarokban várják, hogy bevetésre kerüljenek. Többször is eredményesen horgásztam az őnökre az év során, és egyre csak gyűjtögettem a balinos műcsalikat. A téli időszak alatt ugrásszerűen gyarapodott a pergető arzenálom, jó pár wobblert, plasztik csalit vásároltam izgatottan várva az első pecát a tilalom lejárta után.
A nyitó horgászatot kedves folyómra, a Bodrogra terveztük, hiszen számomra szinte a kertek alatt folyik és már nagyon sok szép balint adott. Kora hajnalban indultunk. Tudtuk, ilyenkor van a legnagyobb esélyünk egy jó pecára. Az előző évek során több kisebb-nagyobb árhullám vonult le a folyón. Általában az ár visszavonulásakor pecáztuk a legjobbakat. Az ártérről visszafolyó víz rengeteg ivadékot hoz magával, és ilyenkor a befolyók „terülj, terülj asztalkámmá” változnak a ragadozó halak számára.
Igen ám, de ezen a horgászaton kristálytiszta (már amennyire a Bodrog az lehet), lassan áramló víz fogadott bennünket. Ugyan pár héttel ezelőtt volt egy kisebb áradás, de a kifolyók már rég megálltak. Ebből következően csak egy-egy mélyebben fekvő csordogált még, de már azok sem tartották meg a ragadozókat. Adott volt tehát a lecke: hol keressük a balinokat?
„Menjünk a táplálék után!”, gondoltuk „De hol lehet a táplálék, és egyáltalán mit eszik ilyenkor a balin?” Mivel április végén kedvező volt az időjárás, már-már nyárias meleg és szikrázó napsütés volt egy hétig, a partszéli sekély vizek hamar felmelegedtek. Itt előszeretettel sütkéreztek az apró halak. El is kezdtük dobálni a partszéleket 7-8 cm-es wobblerekkel, de nem hozták meg az átütő sikert, pedig szép rablásokat láttunk. Ekkor gondoltuk, hogy talán a kifolyók környékét kellene mégiscsak vallatni, hiszen az azokon kiúszó ivadékok valószínűleg a környéken lehetnek. Ahogy közeledtünk, egyre sűrűsödtek a rablások, így azt gondolhattuk, jó helyen vagyunk. Egy-két nagyobb bokornál szinte egymást érték a rablások, szinte kihajtották a kishalakat a partra. Ekkor figyeltük meg, hogy 3-4 centis ivadékokat esznek, ami utólag belegondolva érthető is, hiszen a több száz példányos ivadékfelhőből könnyedén juthattak táplálékhoz.
Ezen felbuzdulva gyorsan csalit váltottam, és hasonló méretű wobblert akasztottam a kapcsomba, majd elkezdtem dobálni a bokrok széleit. Egy ígéretes bokor előtt lehorgonyoztunk, mert egy bedőlt faág és egy bokor közötti kis lyukban ígéretes rablásokra lettem figyelmes. A rablások zöme ugyanarról a helyről jött, így mindezt egy halnak tulajdonítottam. Több wobblert is kipróbáltam, de nem sikerült megfogni a balint. A rablásokból ítélve kiló körülire saccoltam a kis cselest. „Akkor is megfogom”, gondoltam magamban, és felraktam egy 5 centis, kishal mintázatú süllyedő wobblert, ami csak ekkor keveredett a kezem ügyébe. „Ez kell nekem!”… és már repült is a kiszemelt helyre. Biztos sokan ismerik már az érzést, amikor jól sikerül egy dobás, és az ember szinte érzi a közeledő kapást. Így is történt, a dobásom pont a kis lyukba esett, kettőt tekertem az orsón, és mintha áram ütött volna a kezembe. Könnyű botom szépen dolgozott, és viszonylag hamar a csónakhoz húztam a jól megtippelt, kiló körüli balint. Szájában keresztben volt a kis fahalacska, a középső horog mélyebben, a szájpadlásba akadva. Gyorsan tarkón ragadtam és már be is emeltem a csónakba. A lenyomott szakállú horognak köszönhetően gyorsan megszabadítottam a műhaltól, majd visszaengedtem.
Ahogy teltek a percek, egyre gyengültek a rablások. Balinnál tipikus jelenség, hogy varázsütésre megszűnik vagy drasztikusan gyengül az aktivitás. Barátom csukázás mellett döntött, gumihallal kezdte vallatni a medret, mivel az előző napokban így szép halakat fogott. Jómagam maradtam a balinoknál, de én is plasztik csalira váltottam és tovább dobáltam a bokrok szélét kisebb méretű twisterekkel. Néhány dobás után sikerült fognom egy balinkát, de bíztam benne, hogy van még nagyobb a környéken. Óvatosságból felkötöttem egy vékony volfrám előkét is, mivel láttam egy-két csukát a partközelben napozni. Így nem kellett izgulnom, ha beugrik egy csuka. Nem kellett sokáig várnom. A gallyak elé ejtett twisteremre rá is csapott egy „szivar”. Éppen csak a szája szélébe akadt a horog, így gyors fotó után mehetett vissza. Következő halam szintén csuka volt, az előzőnél valamivel nagyobb. Egy kisebb bokor tövében lapult. Ahogy megakasztottam, visszaindult a bokor alá, de a könnyű felszerelés ellenére egy kis ügyeskedéssel sikerült kifordítanom. Gyors horogszabadítás és fotózás után ment vissza ő is.
Az alattunk lévő kövezés előtt láttam egy-két szebb balinrablást, így kicsit csorogva a kövek szélét kezdtem centizni a műcsalival. Második dobásra akasztottam is egy szép balint. Gyorsan bevontatott csalira érkezett az elnehezedős, semmi mással össze nem téveszthető kapás. Másfél kiló körüli lehetett, és nagyon jól védekezett, élvezetes fárasztás után emelhettem csónakba. Nagy élmény volt a kezemben tartani egy ilyen szép halat. Neki is csak egy fotó erejéig kellett nélkülöznie éltető elemét. Szerencsére a horog is jól akadt, így nem okozott nagyobb sérülést.
Kicsivel később megismétlődött az előző forgatókönyv, fogtam egy hasonló méretű balint, szintén a kövezésről. Sajnos az idő nem nekünk dolgozott: ahogy egyre magasabbra emelkedett a nap, a rablások teljesen elhallgattak. A hátralévő, rövid horgászatra szánt időre én is gumihalas csukázásra váltottam, de sajnos eredménytelenül. Talán a sors is így akarta. Ez a balinok reggele volt, na meg persze a miénk. Köszönjük neked, Bodrog!
Szöveg és kép: Fekete Tamás (tomfek)
