Szerencsés vagyok - környékünkön (Békés megyében lakom) megannyi horgászható víz található. Folyókból és azok holtágaiból, ha választani kell, már szinte "zavar" a bőség. Leginkább ragadozókra horgászom, egy kevesebbek által alkalmazott módszert "erőltetve"; pergetek. Valahol, valamit mindig lehet fogni. Eredményeimet néha elmesélem kíváncsi, avagy "álkíváncsi" ismerőseimnek. Előfordul, hogy olyan intenzitással, beleéléssel adom elő mondandómat horgászcimboráimnak, hogy ők is szinte át-, megélik azt.
Egyik iskolás pajtásom, Tamás érdeklődött nagyon már év elejétől "munkám" - az Interneten föllehető Haldorádó horgászportálon publikálok - és "módszerem" iránt. Addig-addig meséltem, majd horgásztunk is párszor közösen, hogy az ősz már pergetőbotja és pergetőorsója mellett - új szerzemény mindkettő - találta. Igyekeztem nem titkolózni, sőt, szinte pedagógusként (holott kettőnk közül foglalkozását tekintve ő az...), óvatosan ellenőrizve ténykedését, segítettem, és főleg a kezdeti sikerek után (kezdők szerencséje), mára már saját útját járhatja. Ez a történet egy amolyan előzmény, nem csak emiatt - bár: ezért is! - tudott beleszeretni a dobálós buliba.
Október volt, évünk tizedik hónapja szokatlanul "lagymatagon" indított. Mivel leginkább kerékpáros brigád volnánk, hozzánk a legközelebbi és legesélyesebb vizet szemeltük ki egy délutáni pergetésre: a Kettős-Köröst.
Erről a folyóról, a mezőberényi szakaszról annyit kell tudni, hogy imitt-amott igazán vadregényes, szépséges folyó, ám a halat bizony rendesen keresni kell benne... Eredményt sokak nem tudnak felmutatni ragadozó-fronton, a kishalas cejgokkal operálók, gyakran megült helyeikről kifogva a halat - s tovább, odább nem keresve - üresnek vélik a medret. Azonban mi - főleg én - nem panaszkodtunk: hal mindig akadt, csak utána kellett menni...
Figyelembe véve a kora délutánt meg persze az erős napsütést, valószínűnek tűnt, hogy a balinok közül párat újra csak elcsíphetünk. Míg nálam egy igazán könnyű bot szorult kézbe, Tamásnál egy erősebb, ám mégis érzékeny pálca várta a "munkát". Itt wobbler, társamnál twister feszített a zsineg végén - ki miben bízik.
A Kettős szép arcát mutatta: zöldes vize itt gyorsan, emitt megtorpanva, amott meglassúdva ballagott. Az inkább nyárinak, semmint őszinek tűnő víztükör hirtelen felrobbant - a kicsattanó kishalat következő pillanatban már el is nyelte egy őn.
Folyásnak lefelé dobott fahalam vígan - lehet víg egy wobbler?! - bukik alá, s máris riszálja magát. Kékes színével, remélem, ismét kapós lesz. Tamás fölöttem állt meg, olyan tíz méterrel - nem zavarjuk egymást, és a halat sem hajtjuk magunk elől. Ahogy húzom műcsalimat - a folyó közepén csattant vízre -, tőlem már nem is járhat messzebb 8-10 méternél, rábombáz valami; a goromba rántás s ezt követően a hirtelen szaladás balint jelez. 4-15 grammos bottal még ezt az alig méret körüli halat is merő élvezet fárasztani. A pálca kifli ívéből csak akkor egyenesedik ki, mikor végre kezem ügyébe kerül a hal, megszabadítva a szúrós kütyütől, pár fotó után elúszhat. Nálam volt az első, Tamásnak most kellene kontráznia, csak hogy dupla legyen a darabszámunk őnileg. Vagy inkább: balinilag.
Halk kiáltás - Gábor, megvan! - s lépek máris mellé, lencsevégre kapva a fárasztás néhány szép pillanatát. Ez is őn - s ha nem is ő, Tamás törvénykezik: a jóval kiló fölötti hal bilincsre kerül, amnesztia most nincs.
Két balint tehát már elkönyvelhettünk, már lehiggadva próbálkoztunk tovább. Azaz mit lehiggadva, hisz hajtanak az őnök! Hol itt, hol ott, tőlünk elérhető távolságban bluttyan a víz, dobáljuk is őket, számolatlan eregetjük orsóinkról a mütyüröket, ám nem kell nekik; észrevehettek minket a parton. Ez előfordul. Ilyenkor pihentetve fél-egy órát a helyet, ismét fogható lesz majd pár darab. Meglépjük hát a következő szakaszt, egy öblöt, mit a parti kőszórás rejt.
Rablás itt is van, hal ellenben nem akar akadni. Pont azon filózok, megnézzük-e a közeli csatornán a sügérnépséget, amikor mélyebben húzott csalimat koppantja valami. Nem húzva, rándulva ért utol a rávágás - a koppanásból tudom, hogy süllő a delikvens. Ahogy akasztok, botom felveszi (de féltem a matekot gimiben...) az imádott parabola-ívet. Bár nem nagy, csak-csak megszalad, majd a vizet szerteszét csapva bukkan föl az ezüstös testecske. Méretes nincsen, de közelít hozzá. Ellenben, ami megharapta, az már biztosan fölötte lehet - így mutatom társamnak a rablón, egy másik okozta friss harapást. Szörnyülködünk picit, és persze nagyobb csalival és végigrázatjuk a köveket, de a - feltételezhetően - közelben lebzselő süllő sajnos nem kerül sem twister, sem wobblervégre.
Ha rangidős nem is, tapasztaltabb - és így az ukázok kiadásáért felelős - én vagyok; csatornázni indulunk egy kis kitérőre. Az említett vízben - egészen pontosan: Hosszúfoki-csatorna - régen a csukák, míg mostanra sajnos csak a sügerek lelhetőek föl, gyakorta tömegével. Most - mintegy rácáfolva kijelentésemre, bár csak egy valóban rövid részt, a folyóhoz legközelebb esőt húzzuk végig -, kettő sügér akad meg twisteremen, Tamásnál ellenben a nagyobb sárgát nem hajlandók megenni. Erős húsz percig próbáltuk riogatni az apró, tüskés népséget - visszavágyunk és vissza is megyünk az élőre, legelső helyünkre.
(Vad)macskamód közelítjük meg a helyet, orozkodunk a folyó szélére csöndben. Hajtanak a balinok, fogjuk hát meg őket! - kiáltással bevetjük a műcsalikat. Mármint a folyóba, szó szerint. Remegve indul felszín alatti útjára a kis törtcsőrű - én pedig reszketve várom a rávágást... Játszom a wobblerrel; beteg, hol lassú, hol gyorsabb kishalat, vezetek most, néha egészen megállítom - durr, belevág kezembe a hal! Botom hajlik, hajlik, ahogyan megindul első lendületével, majd végre fölkeményedik kissé, amikor az őn a sodrás szélére ér. Persze fölhúzni még azonnal nem tudom, meg nem is akarom - könnyű fölszerelésemmel kiélvezek minden, fárasztás nyújtotta másodpercet. Méretesnek tűnik, saccolom meg első nekifutásra, ahogyan először mutatja magát teljes hosszában, félig lemerült telepekkel. Azonban akad még nafta, lötyög még kakaó a "balinkarosszériában" - nekifut kezem elől még egyszer, még az orsóról is van ereje ismét húzni. Azannya, de erős... vagy inkább csak én finomkodok a szerelékkel.
Megszelídül, megnyugszik. Kisegítem magam mellé, előbuherálom a gépet, képek ejtődnek meg az elejtett halról, majd - bár méretes - mehet, Isten hírével. Balint már évek óta nem viszek haza. Tamás aztán elkezd tamáskodni, hogy én jóval ügyesebb vagyok, meg jobban csinálom, meg, hogy ő már nem fog halat akasztani a későbbiekben. (Ilyenkor mindig elborul kicsit az agyam, mert hinni kell benne, eszelősen bízni, és akkor tényleg fogunk.)
Hunyni készül a Nap, és lassan érezzük mi is, menni kéne. Persze maradunk még túl a sötéten, hátha süllő akadna, de, mint az néha előfordul, nem fogunk említésre méltó halat. Egy mérethez közeli, és egy retúr, amit föltudok mutatni, ellenben társam szép balinját rángatja magához, majd "szelídíti" meg. Magunkra kapva a hátizsákot, ránk akasztva a botzsákot, indulásra készen még vállunk fölött, a csillagos ég alatt sötéten tündöklő víztükörre vetünk egy pillantást. Eltelve a mai nappal, látva ismét a vágyott folyót, a Kettős-Köröst, lassan tekerve, haladva a gáton, beszélgetve telik a hazaút. Tervezünk is persze, újabb közös horgászatot. Így teljes számunkra az élet.
