Péntek van, előttünk a hétvége. Kinn alvós, magányos pecára készültem, de változott a terv. Az előrejelzés szerint éjszaka esővel érkezik a front, ezért csak estére maradunk. Maradunk, mondom, mert közben ketten lettünk, Laci barátom is csatlakozott hozzám. Nem vagyok valami kitartó éjszakai horgász, úgyhogy jól jön a társ - majd noszogatjuk egymást, ha a másik nagyon elkókadna.
Időben kiértünk, még öt óra sincs. Hajózunk felfelé, közben nézegetjük a pályákat, hol kellene éjjel dobálni. Küszívásról érkeztek hírek, ezért a fűzfagyökeres partokat keressük. Éjjel minden olyan egyforma, most kell jól megfigyelni a helyeket. Van is mit nézni, a Tisza még soha nem mutatott meg ennyit a medréből ebben az évben, mint most. Sajnos idén nem járt kedvünkben a szőke folyó, szeptemberig kellett rá várnunk, hogy végre-valahára beálljon a szokásos nyári vízszint. A helykeresés során szerephez jut a GPS is, a jónak tűnő helyekre kitűzök egy-egy virtuális zászlócskát, hogy sötétben is visszataláljunk.
Megállunk egy útba eső befolyónál, de jóformán csak rutinból, mint a részeges kocsis lova a kocsmáknál. Már csak vékonyan csordogáló víz emlékeztet rá, hogy pár hete itt még Kánaán volt. Most egy árva rablást sem látni, bár attól még akadhat itt egy-két lesben álló balin - ha másért nem, legalább megszokásból - csak nem mutatja magát. Mindenesetre adunk nekik egy esélyt, soká lesz még sötét, ráérünk dobni párat. Könnyű pergetőbotot szerelünk vékony damillal. Szállnak a kis wobblerek a parthoz, bokor mellé, a limány széléhez, de 15-20 dobás után kénytelen-kelletlen tudomásul vesszük, hogy itt most nincs éhes hal. Könnyen meggyőzzük egymást, hogy kár lenne itt egy perccel is tovább erőlködni, gyerünk tovább!
Néptelen partok között robogunk felfelé pár kilométert, míg a következő falu magasságába érve ismét megjelennek a kitaposott helyek és a parti horgászok. Szokatlanul mozgalmas kép fogad. Miközben elhaladunk, három ember közül kettő is halat fáraszt, egy kilométeren belül. Az egyiknél még a szákolást is látjuk visszanézve, szép hal - ponty vagy amur lehet - öblösíti a mély merítőhálót.
A parti állásokkal szembeni szakadt partú, hosszú limány felé tartunk. Magas vízállásnál fortyogva kavarognak itt az örvények, most csak kóvályogva álldogál a csónak az elfolyó és visszafolyó víz határán. Kemény pálya ez, rengeteg fennakadt tuskó vonzza a halakat, és egyben nehezíti a horgászatot. A parti kövezés végén emberi kéz nyomait fedezzük fel. A vízre fektetett, bálamadzaggal parthoz kötött karó rendeltetése az, hogy elterelje a horgászhelyről a vízen úszó hínárt. Az alsó-Tisza sajátossága, hogy nyár végére megszaporodnak az úszó vízinövények, leginkább a rucaöröm dominál.
Néha olyan tömegben özönlik a Körösről a zöldség, hogy a horgászatot is zavarja, de itt és most elviselhető a mennyisége. Reméljük, hogy van alatta hal is, merthogy a táplálékot jelentő zöld mező az apróhalakat és a rájuk vadászó rablókat egyaránt vonzza. Első dobásainkat tapogatózó jelleggel a kőszórás mellé, a tuskók szomszédságába és a hínárfoltok széléhez küldjük, miközben a víz lassan viszi, forgatja csónakunkat.
Az agyagos part egyik kiszögellése mögött dörgedelmes rablásokra figyelünk fel. Rablások után flitteresen csillog a part a szárazon vergődő halivadékok sokaságától. Közelebbről már az is látszik, hogy a szöglet mögött megállt víz egy sávban valósággal feketéllik az összeállt apróhaltól, ezeket habzsolják a rablók nagy vehemenciával. A pöttöm halacskák méretéből kiindulva egy „tökmag” wobblert kötök a zsinórom végére.
Mivel a közeli boltokban nem kaptam Tiny-t, faragtam gyorsan 3 olyasmit, nemrég száradt meg rajtuk az utolsó lakk. Elég vicces kis mütyür ez a wobbler, korábban még soha nem horgásztam ilyen aprósággal. Akkora, mint egy szilvamag, súlya alig 2 g, de ahhoz képest egész jól dobható.
Hitetlenkedve számolom a hajtókar-fordulatokat, majdnem 30 tekerés, egész jó távolság! Egy normál méretű wobbler 40 tekeréssel jön vissza, bár a megszokott 5-6 centis csalikat inkább 20-as madzaggal dobálom. Ez alkalommal viszont 17-es monót töltöttem otthon a dobra, kimondottan a miniwobbler kedvéért.
Közben lassan rácsorgunk a forró pontra. Már azt első dobásom halat hoz, kisebb balin a tettes.
Gyorsan megszabadítom a horogtól, és újra rádobok a nyerő helyre. Furcsán jön a wobbler, de nem hínár bénítja a mozgását, hanem egy mini-kárászt kaptam derékba. Most legalább kiderült, hogy ezek a halacskák nyüzsögnek ott a partnál.
Még 2-3-szor elcsorgunk a hely előtt, egy-egy balin minden menetben akad, bár nem trófea méretűek. Fárasztás és kiemelés közben kézzelfogható jelét is látjuk annak, hogy halaink az apró ivadékokat „legelik”. A kopoltyúlemezek között, és a műcsali szabadon álló horgain is apró halak maradványai vannak felakadva, amit garatfogaival szétroncsolt, majd a fárasztás hevében visszaöklendezett a balin.
Az egyik behúzás közben egyszer csak állva marad a kezemben a peca! „Na, ez már nem gyerek lesz”, mondom Lacinak. A 14-es horoghoz és 17-es monóhoz illő respekttel fárasztom a ballert. Amikor 3-4 perc múlva meglátjuk, Lacinak önkéntelenül kiesik a száján egy „húbazmeg”. Furcsán védekezik a hal, egyáltalán nem balinosan mozog. Fejjel lefelé fúrja magát a mélybe, közben rá-rálegyint farkával a zsinórra. Még eltart további 3-4 percig, mire megadja magát, és szájába tudok nyúlni a kiemelő fogóval. 3,30-asnak mérlegeljük.
Nem tudom, hogy csak ekkor, vagy már korábban, de Laci is ilyen szilvamag wobblert köt fel (naná, hogy elkönyörögte az egyiket :-)), majd az örömködés, és fényképezkedés után visszaállunk a tutiba. Annyira egy pontra koncentrálódtak a kapásaink, hogy célszerűnek tűnik lehorgonyozni. Így kisebb időveszteséggel és pontosabban horgászhatjuk meg a halas helyet. A következő, nehezen felejthető percekben aztán kiderült, hogy az agyagfal folyás felőli oldalánál is ott áll a csapat, nem csak a langóban, a kishalak alatt. Volt olyan negyedóránk, hogy csak hallal vettük ki a pecát, felváltva dobtunk és fárasztottunk.
Jellemzően fél-egykilós jászok rohamoztak, de egy-egy balin is benyalta a PZI-t (Pici Zöld Izé :-)). Laci néha cserélgette a csalit, de mással nem érintett halat, csak a kiskárász méretű wobblert ették.
A nagy zabálás persze nem tarthatott örökké, később csendesedett a roham. Az üresjáratot kihasználva és a közelgő alkonyatra tekintettel elérkezettnek láttam az időt, hogy a könnyű pergetőbotról egy erősebb, fonott zsinóros pecára váltsak. Miközben szereltem, azért fel-felnézve követtem az eseményeket. Épp láttam a szemem sarkából, amint Laci egyik dobása vizet ér, és a mozduló wobbler mögött hihetetlen módon felpúposodik a víz! Akasztás után a hal fergeteges rohammal fordult a folyásba, és egy lendülettel lerántott vagy 25 méter zsinórt. A fék szűnni nem akaró visítására gyorsan letettem, ami éppen a kezemben volt, a csónak orrába léptem, és felszedtem a súlyt. Mentünk a hal után, mert a vékony damillal teljesen reménytelen lett volna visszafordítani. Miután fölé értünk, még eltartott vagy 5 percig, mire megmutatta magát a nagy balin, volt megint húúúbazzzz…! Barátom nem bízott a lip gripben. A kedvéért előkotortam a hajóorrból a szákot, és megmerítettük a nagy borjút. Laci remegő kézzel bogozta a kinyúlt hármashorog ágait a háló szemei közül, majd lemértük a szép zsákmányt, 4,49 kg-nál állt meg a szám a digitális mérleg kijelzőjén.
Jó messzire elsodródtunk a fárasztás közben, de nem akartam berántani a nagy motort. Beletelt öt percbe is, amíg villanymotorral visszaálltunk a placcra. Közben Laci is elővette a fonott zsinóros felszerelését, mert a 17-es damil mégse ekkora halakra van kitalálva. Még fogtunk 1-2 darabot a szürkületben, de ahogy besötétedett, eltűntek a halak is a pályáról. Egy jó órát maradtunk még sötétedés után. Sok csalit végigpróbáltunk felszíntől a fenékig, de mintha nem is azon a helyen horgásztunk volna, mint 2 órával azelőtt. Felszedtük a horgonyt, egy órácskát csorogtunk, és dobáltuk a part szélét a holdárnyékos oldalon, az élet legkisebb jele nélkül. Közben a Hold is elbújt, beborult az ég, jött a szél, meg otthonról a drót, hogy igyekezzünk, mert még körülbelül egy óránk lehet az esőig.
Tulajdonképpen az is kitelt volna tőlünk, hogy maradunk, hisz’ egy kis fanatizmusért egyikünknek se kell a szomszédba mennie. De addigra már elmúlt a horgász-éhségünk, mindketten telve voltunk élményekkel. Kár lett volna elrontani ezt a szép estét azzal, hogy csatakká ázunk, így teljes egyetértésben összepakoltunk, és gyáván megfutamodtunk. Hazaúton kaptuk el az esőt, ami aztán makacsul kitartott napokig. Meghozta a korai őszt, és csak az emlékét hagyta a nyári balinoknak.
