Sosem voltam a balinok megszállottja. Vélhetően azért nem, mert valami rejtélyes erő folytán pergetős „sikereim” között, szinte soha sem szerepelt jelentős őnfogás. E köztudottan rafinált ragadozók mindig is jókat kacagtak rajtam és csak néhány kisebb példány szánt meg, elkeseredett próbálkozásaimat látva. A tavaly őszi csukázás záróakkordjaként becsúszott - becsületmentő - balinok azonban némiképp megváltoztatták a fenekeszegekhez való hozzáállásomat. Elhatároztam, hogy megpróbálok változtatni az eddigi szégyenletes helyzeten.
Mindebben nagy segítségemre volt az általam nagyra becsült Endrődy „kolléga”, akinek nevét a süllők mellett az őnök is rettegik és akinek hála, lassan-lassan körvonalazódott számomra sikertelenségem oka, mely a bevontatás sebességében volt keresendő.
Mivel leginkább wobblerekkel horgászom, ráadásul horgászataim során főleg a süllőket célzom meg, kezem ráállt az egészen lassú, olykor-olykor megállított csalivezetésre, mikor csupán a víz áramlása mozgatja a fahalat. Ez a stílus azonban balinra - mint azt eredményeim is mutatták - legtöbbször eredménytelen. Balázs, aki pergetés során szintén a wobblereket részesíti előnyben, elmondta, hogy egy véletlen folytán jött rá arra, hogy minél gyorsabban - már-már túlzott sebességgel - vontatja a műcsalit, annál nagyobb az esélye a balinkapásra!
Mindezt egy horgászat alatt, élesben is bizonyította. Aprócska csatornán pergettünk egymással szemben. Az élénken áramló vízben hemzsegő kishalak nyomában ólálkodó ragadozók, sűrű rablásokkal hívták fel magukra figyelmünket. Volt köztük csuka, sügér, süllő és persze egy-két balin is letette névjegyét. Balázs lassú csalivezetéssel, a harmadik-negyedik dobás után, akasztott egy mértkörüli csukát. A kis kroki a part előtt nem sokkal lemaradt, így nem kellett a horogkivétellel bajlódni, repülhetett a wobbler az előzővel megegyező helyre. A csalivezetés a bevontatás első 2,5-3 méterén ismét lassan történt, majd Balázs rám kacsintott:
- Ez szólt a csukáknak, most pedig nézzük, mit gondolnak a balinok! - azzal pillanatok alatt felfokozta a tempót és gyors csévélésbe kezdett. Wobblere nem haladt 1 métert, heves rávágással kilós forma balin ragadt a horgára!
Addigi „őntudatlanságomról” lehullott a lepel. Nem volt hát véletlen, hogy ritka balinfogásaim zöme balinólmos-legyes készséggel történtek, mellyel köztudottam gyors tempót kell diktálni, woblerrel pedig - megszokásom folytán - sosem erőltettem a nagyobb sebességet.
E gyors csalivezetés balinokra gyakorolt hatása két lehetőségre enged következtetni:
Egyrészt valószínűsíthető, hogy a villámgyors, ám köztudottan rafinált őnök a lassabb mozgású wobblert több ideig szemlélhetik, ezért gyanakvóbb természetüknél fogva - bármily élethű is - elkerülik azt, míg a sebesen hasító csali - legyen az akár egy szivarólom - után ösztönösen iramodó balin kevesebb ideig „agyal”.
Másrészt szemügyre véve a balin táplálkozási szokásait, ez a fajta „high speed” csalivezetés nyilván azért is nagyobb valószínűséggel váltja ki támadását, mert jobban illeszkedik nyíltvízi, rohamozó vadászstílusához, melynek során a kishalraj közé csapva, igyekszik egy-egy példányt leválasztani és elragadni a tömegből. Az első támadást megúszó, csapathoz visszaigyekvő kishal pedig, minden erejét és sebességét latba veti, hogy ismét a biztonságot jelentő társainak tömegébe vegyüljön, ezért a gyors mozgású műcsali természetesebben hathat a balinok számára.
Hogy ezt idáig végig sem gondoltam... - korholtam magam. Sosem szégyenlek tanulni valami hasznosat, ezért különösen örültem a tudásgyarapító és gondolatébresztő „Endrődy-kurzus” meghallgatásának. Már csak a megfelelő wobblerek kiválasztása volt hátra, ugyanis nem mindegyik alkalmas az említett csalivezetésre. Mivel a balin zömében - legalábbis a melegebb évszakokban - felszín közeli ragadozó, ráadásul sokszor nagyobb távolságban mutatja magát, a balinozáshoz használható wobbler kiválasztása nem egyszerű feladat. Eleve csak a felsőbb vízrétegben mozgó típusok jöhetnek számításba, melyek legtöbbje viszont csekély súllyal rendelkezik. Mindemellett figyelembe kell venni azt is, hogy nem mindegyik wobbler vontatható túlzottan gyors sebességgel, mert ilyenkor önmagukat túlveretve inkább taszítják, mint vonzzák a halat.
Áttekintettem műcsalis dobozomat és végül két típust gondoltam megfelelőnek. Az egyik a rapala original S színű változata, mely 11 centis hosszban aránylag jól dobható, a másik a szintén rapala családhoz tartozó SSR 5-7 centis méretben S, SD színnel. Boltban tett portyáim során is „balincentrikusan” vizsgálódtam és a már említettek mellé választottam még a Salmo család Sting típusaiból is pár kisebbet. Sajnos azonban egyik sem volt tökéletes. Az Originalok és a Stingek gyorsabban is vontathatók ugyan, de nem dobhatók nagyobb távolságra, az SSR pedig - bár messzebbre száll - fokozott tempónál túlzott remegést mutat. Dilemmámból ismét Balázs segített ki az általa egyik legbeváltabbnak ismert balinos wobbler megnevezésével, mely egy Long Cast néven futó Rapala. Tanácsára be is szereztem két darabot és kézbe véve a nevezett jószágot, azonnal láttam, hogy miért lehet oly sikeres balincsali. Kinézetre leginkább egy „kigyúrt” originálra emlékeztet, mely jelentős súlyához párosuló áramvonalas alakjának és kicsiny terelőlapkájának köszönhetően, egészen elképesztő távolságokba repíthető, emellett a legvehemensebb bevontatásra sem mutat eltúlzott kilengéseket.
Immáron semmi sem állhatta utam, és ezt követően az egész tavaszi és nyári szezonban szinte csak balinra horgásztam. Akár kicsiny csatornáról, akár az öreg Dunáról volt is szó, mindenhová balinfogás szándékával érkeztem és konok kitartással ostoroztam a vizet. Az eredmények igazolták a jól kiválasztott wobbler és bevontatási technika helyességét, s bár egyre többször és többször sikerült tudatosan rászednem a kisebb szálkafőzelékeket - melynek persze hallatlanul örültem - a jobb balinok még mindig nagy ívben elkerültek, holott nemegyszer tudtam, láttam, hogy a közelben ólálkodnak Természetesen, ismerem az idevonatkozó aforizmát: „Aki a kicsit nem becsüli...”, de hát, mint tudjuk „Evés közben jön meg az étvágy” és én idővel szerettem volna végre egy-egy nagyobb példánnyal összemérni az erőmet.
Eltökéltségemet azonban lassan felőrölték a hiábavalónak látszó próbálkozások és kezdtem belenyugodni, hogy valamiféle rejtélyes „őn-ellenanyagot” termelhetek, mely meghiusítja a testesebb küsz-hörpölők horogra kerítését.
Nem vártam hát túl sokat attól az augusztus eleji, kora estétől sem, mely a Duna budapesti szakaszán talált. Aznap úgy adódott, hogy délutáni teendőimet letudva, hazafelé menet utam a Duna mellett vezetett el, és mivel akkor már két hete nem jutottam le a vízpartra, ezért még induláskor bepakoltam a kocsiba egy pergetőbotot és műcsalis táskámat, hátha marad időm fél órácskát dobálni. Nem sokkal az alkonyattájt menetrendszerűen rabló, testes balinok előtt érkeztem. Az esélytelenek nyugalmával kapcsoltam karabinerembe a teltkarcsú Long Cast-ot, majd csendben szemlélődtem. Alig telt el 3-4 perc robbant az első „nagyvad” közel 20 méternyire alattam. A rablás irányába hajítottam wobbleremet, majd a már megszokott mozdulatokkal lendületesen bevontattam. Semmi. Fahalacskám érintetlenül sprintelte le a távot, majd néma együttérzéssel várta a következő dobást. Bumm-bumm csattant a következő támadás, ezúttal horgászhelyem fölött 10 méterrel. „Kapd be a......wobblerem!” - gondoltam és azonnal a rablás felé vetettem műcsalimat. Ismét semmi. Csüggedtem emeltem újabb dobásra a fahalat, mikor heves fröccsenéssel megint szétnyílt a vízfelszín, a változatosság kedvéért újfent alattam. „Hogy a villás farkú nénikétek...! - vetettem oda keserűen és kötelességszerűen az elhaló burvány felé dobtam, majd az előre sejthető vereség érzésével kezdtem meg a bevontatást. Alig közeledett azonban 1 métert, motorcsónakokat megszégyenítő sebességgel száguldó wobblerem, botom finom spicce kemény ütést közvetített. Nem kis meglepetéssel, ám annál nagyobb lendülettel, haladéktalanul bevágtam. Érzékeny pálcám azonnal karikába ívelt, miközben orsóm fékje nagyot zizzent a sodrásba ugró hal terhelése alatt, én pedig felvillanyozva markoltam bólogató botom nyelét. Csak nem a várva-várt balinok egyike, melyeket egész nyáron hiába hajkurásztam?! - futott végig agyamban a remény. A körülményeket egybevetve nagyon bíztam benne, hogy végre sikerült egyet nyakon csípnem közülük, nem pedig valami más hal „gonosz tréfájának” vagyok áldozata. Halam mindeközben folyásnak felfelé indult, mialatt lázas pumpálással szedtem be a megszerzett zsinórt. Mikor velem egyvonalba ért, óvatosan magam felé kormányoztam és mindenre felkészülve, emeltem rajta egy csöppet. Eleinte heves védekezése és az árral szemben folytatott küzdelem igencsak megviselhette, mert tunya ellenkezéssel, de megindult felém. Állandó kontaktust tartva, feszült figyelemmel húztam közelebb és közelebb, mígnem egy felszín alatti burványlásból felsejlett egy ezüstös haltest. Igen, tényleg balin! Nem éppen egy monstrum, de nem is kicsi! - ujjongtam magamban. A wobbler hátsó horga pofatájékon ragadta, ami okozott némi habozást kivétele körül, de addigra már annyira elkészült erejével, hogy megadóan tűrte, hogy a számomra legkedvezőbb helyzetbe forgassam, és tarkón ragadjam.
Másodpercek teltek el, míg fölfogtam, hogy sikerült. A hónapokig tartó hajsza után, egy „fél órás peca” harmadik dobása meghozta azt, amire régóta vágytam: egy szép testes balint. Az eredménytelenül átdobált órák kudarcai egy pillanat alatt feledésbe merültek, ahogy a szemet gyönyörködtető haltestet szemléltem. Kíméletesen megszabadítottam a horogtól, majd óvatosan a vízbe helyeztem.
Kábultan lebegett néhány másodpercig, majd miután irányba állítottam, villámgyors mozdulattal eltűnt a mélyben.
Az erőteljes farkcsapása nyomán felfröccsenő vízpermet alaposan betakart. Bujkált valami halvány irónia ebben a jelenetben. Mintha tudatni akarta volna velem, hogy itt és most lehet, hogy győzedelmeskedtem, de nem lesz mindig így... Hát, majd meglátjuk, mindenesetre remélem, hogy bármennyit is küszködök majd a balinokért, okoznak még nekem és pergető társaimnak hasonlóan kellemes meglepetéseket.
