Mivel a kis csatorna megmutatta nekem, hogy igenis van benne csuka, és én ezt - jó horgászszokáshoz híven - elmeséltem egy ismerősömnek, naná, hogy randit beszéltünk meg a vízpartra. A fiatalember, akivel dobálni indultam, nem pergetett még tulajdonképpen egyszer sem, így ismét csak nemes feladat hárult rám: beoltani "dobálás-kórral". Fél hat után indultunk, egy kis csukafogásra.
Megérkezésünk után szomorúan kellett látnom, hogy tovább apadt a víz. Az öntözőcsatornát már nem használták, hiszen elsődleges hasznosítási célja, a mezőgazdasági öntözés, erre az évre véget ért. A parton látszódott, hogy nagyon lent van a víz. Zavart a dolog, de mégis lelkesen mentünk kézben a bottal, kivételesen a főúttól balra eső oldalra (amit nem ajánlottak, mert az a rész hinarasabb, illetve gazosabb).
Az elején kezdtük. Összeraktam a motyómat, eközben Tamás már felajzott bottal állt mellettem, mintegy ugrásra várva. Ukáz kiadva, lépünk a nádas mellé (azaz a nádszálak mellé), dobnám az elsőt, amikor Tamásom nagyon meglepett hangjára kell felfigyelnem. Halat fogott!
Szinte dobom le a botot a partra, iszkiri fotózni, azonban hevességem és kapkodásom majdhogynem veszélybe sodor, a meredek csatornaparton megcsúszom és épp' hogy nem zúgok bele a vízbe. Jó is lett volna: mobil a bal zsebben, aparát a kézben... Mindegy, valahogy szilárdan megálltam a víz szélén, és lőttem egy képet a gyönyörű színekben pompázó kis krokodilról.
A horog jól akadt, én meg módfelett örültem, látva társam kivirult arcát, illetve hallgatva beszámolóját. A csuka nem volt egy méretes jószág, úgyhogy visszakerült a vízbe. Ki tudja, mi lesz majd vele...
Úgy gondoltam, hogy cammogjunk egy jó 400 métert és az ott található vasúti "felüljárót" próbáljuk meg. Ebben a kicsi vízben, ott a legmélyebb, illetve előtte kiszélesedik kissé a vízfelület. Jól is nézett ki, nem mondom... Dobálni kezdtünk, de a twisterek most nem nagyon akarták horgainkra csalni a csőrös jószágokat. Nagyon nem értettem a sikertelenséget, úgyhogy kissé morcosan lódítottam műcsalimat a híd alá, a betonfallal szegélyezett mederbe. Koppan rögtön valami az első emelésbe, a FireLine közvetíti szinte a rávágás minden közvetlenségét a csuklómba. Egy kis bukfenc, meg persze Tamás álmélkodása, és a víztetőn táncoló csukafi, menten előttem dobálja magát a fűben. A meredek csatornaparton nem kívántam ismét egy "banánhéjast" megjátszani, így barbár módon botvégről emeltem ki a halat.
Aztán persze megfogtam, és megszabadítottam a horogtól, s a botot letéve elindultam a híd tövéhez, a lépcsőhöz, hogy ott engedjem vissza a pórul járt uszonyost. Készül is fénykép, ahogyan kezemből iramlik el a sikamlós csukatest.
Ha már a lépcsőnél vagyok, szemrevételezem a vizet innen, a szemlélődést tett követi, bot kézbe, twister vízbe és hátha... A parthoz közel vezetett sárga "gumiférög" megint támadás áldozata lészen. Egy nagyon kicsi csuka a támadó, aki hevesen próbál megszabadulni az őt foglyul ejtő szúrós valamitől. Ez a manőver olyannyira jól sikerül a kis fineszesnek, hogy lerázza magát a horgomról, mielőtt megragadhatnám, így ez nem számít pontnak.
Ha nem is csalódva, de cseppet sem feldobva lépek odább, a kicsiny híd túlsó, eleddig nem látogatott oldalára. A látvány izgató, vízbe nőtt bokrok, és rengeteg hínárfolt tarkítja a cseppet sem széles csatornát. Tamásnak nem fűlik foga ehhez a szakaszhoz, így a már meghorgászott oldalt próbálja tovább. Én meg fogom magam és bandukolok a csatorna partján, jó és még jobb helyeket megdobálva. Kiáltok a társnak, hogy legalább a látvány miatt jöjjön át eme oldalra, hiszen halat én sem fogtam még. Jön is nem soká. Viszont ez a víz, ez a szakasz gyönyörű - majdnem vadvíz! Készítek néhány képet, mert ilyet még nem láttam sose. A víz felett ívelő kis beton-hidak az öntözőszerkezet földekre való jutását hivatottak szolgálni.
Hogy miért nem fogtunk halat, arra keressük Tamással a választ, de csak teóriák vannak. Egyrészt okoljuk ugye a nagyon lecsökkent vízszintet, másrészt a kezdődő sötétség sem biztos, hogy a legjobb csukázó időszak ezen a vízen. A kerékpárok felé indulunk, mára ennyi volt a horgászat. Ha nem is fogtunk nagyokat, vagy sokat, akkor sem lehet okunk panaszra. Pergettünk és mozogtunk is, sőt nekem még azt is sikerült elérnem, hogy társam betekintést nyerjen a "dobálósdiba". Mielőtt a kerékpárokhoz érünk, persze megejtünk még egy-két dobást, illetve egy epizód is színesíti a horgászat legvégét: Zsolt kollégám megint csak meglátogatott bennünket, és kerékpárjának macskaszemével int nekünk és a csatornának búcsút.
