Idén már többször részt vettem olyan csatornahorgászaton, melyet egy jó "füles" előzött meg. Nem volt ez másként a Büngösdi-csatorna, vagy ahogyan a helyiek hívják, a Büngösd esetében sem. Hallottam én már híreket jó és még jobb, fantasztikus csuka- és pontyfogásokról, de ezek java része nem nagyon volt hihető számomra sem. Mondhatom úgy is, hogy utána kellett járnom valódiságának...
Péter cimborámmal időpontot egyeztettünk, és egy szabad hétköznap reggel indultunk neki a köröstarcsai határnak. Megbeszéltük a dolgainkat, miközben a kecskék nyergében zötyögtünk, majd végre a vizet elérve rögvest szerelésnek, és víznek estünk. A Büngösdi-csatornát úgy kell elképzelni, hogy egy kb. 4 méter széles, átlag egy méter mély víz, kilométereken át kanyarogva, egy helyen szélesedik ki csupán, de itt gödrökkel jól meg is van tarkítva.
Ezen a részen mindig sokan próbálnak - főleg békés halra - horgászni. Viszont itt esnek meg azok a híres fogások is, melyeknek pórul járt szereplői általában a 4-5-6-7 kilón felüli csukák. Itt kezdtünk neki a víz vallatásának. Beélesítettem a fényképezőt, "férges dobozaim" kézbe kerültek, és neki a víznek! Hamar rá kellett jönnöm, hogy egyrészt a víz nagyon akadós - ezt 4 twisterem dobozból való hirtelen szublimálása jelezte -, másrészt ezen a szakaszon aligha fogunk csukát. Két-három, rablásra utaló jel volt csupán, ami nem sok. Bejártunk egy nagy szakaszt, minden eredmény nélkül. (Nem illik ide számolni az újbóli elakadásokat!) Már-már a feladáson, azaz a szakaszváltáson gondolkodtunk, amikor egy, a csatorna torkolatánál több ágra szakadó résznél, a legkeskenyebbnél - ami olyan 2 méter széles - még tettünk egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást. Persze sosem használunk drótelőkét, mert minek is? Dróttal húzva nem fogja meg a csuka a műcsalit, legalábbis a mi vizeinken sajnos nem. Tehát a hagyományos 0,22-es zsinóron fityegett a sárga gumiféreg, suhant egyet, majd halk csobbanással fogadta magába a sással szegélyezett keskeny csatornaág. Eredmény semmi. Újabb dobás, ez még messzebbre ment. A fenékre érés után egy szívmelengető rángás futott a bot végébe! Akasztottam, és a bot jó ívben hajolva sejtette, a horog végére ragadt csuka méretét. Még csak kettőt ráng, majd nekiindul, megáll és a másik irányba fordul, én persze közben Péternek kiáltok, hogy jöjjön, mert megvan az első, amikor a víz tetején a kiló fölöttinek taksált csukszi nyom egy bukfencet, és volt, nincs - elharapta a zsinórt. Hogy a fene ette volna meg! Legalább annyit várhatott volna, míg lefényképezem, dohogtam magamban, és nem nagyon tudtam napirendre térni a csúfos kudarc felett. Felkötöttem még egy sárga twistert, hátha... Persze nem fogtam semmit a következő, sőt a sokadik dobásra sem, úgyhogy rövid tanakodás után a lenti, általunk még egyáltalán nem látogatott szakaszra indultunk. Tettünk egy kitérőt a közeli hídhoz, ott azonban összefüggő zöld szőnyeg kényszerített bennünket a továbbhaladásra. Tekertünk hát még egy keveset, és elértünk egy szép szakaszára a Büngösdnek, ahol alig volt hínár, tehát jó - legalábbis jobb - eséllyel próbálkozhattunk. A kerékpárról futtában ugrottam le, döngve csapódott a jobb sorsra érdemes bicikli a földnek, míg én már loholtam a kinézett helyre. Leléptem a víz széléig, s óvatosan néztem széjjel, próbáltam zaj nélkül, dübögés nélkül lenni, nehogy az esetlegesen part közelében leledző halat (halakat?) elriasszam.
Dobom az elsőt, eközben futott be Péter beélesített bottal, s a mellettem lévő helyre állt. A vontatás végére értem, emelem ki a twistert - még a sárga volt fent - és egy méret körüli csuka akkor ugrik ki a vízből a csalim után, egész testével. Ilyet még nem láttam! Balinnál igen, de csukánál még nem tapasztaltam sose. Kicsit megugrott a pulzusom, magyarázok a társnak bőszen, s a tanya mögötti szakaszra invitálom. Azonban ő hajthatatlan, egy percet sem marad, mert mennie kell. Ám legyen, én maradok, hisz még a kilenc óra is alig múlt el.
Komótosan összeszedem minden ledobált motyómat, a kerékpárt letámasztom a betonkerítés tövébe, s botom, valamint hátizsákom társaságában elindulok a csatorna irányába, a tanya (vagy major) mögé. A vízhez érve egy stéget találok, az itt lakók építhették. Ha már itt van, csak szétnézek innen! S ezzel a gondolattal másztam fel rá. A magasból remekül bele lehetett látni a vízbe. Így tőlem nem messze észrevettem egy kisebb csukát, amint lesben állt a hínár szélén. Fényképező beélesít, és máris dobok. A lesben álló ragadozón túl esik a vízbe a sárga egyfarkú, a csuka mellett húzom el, utána is fordul, de azonnal nem kapja el. A hínárfoltot nem tudom kikerülni, hát rittig belehúzom a műcsalit. A csuka meg, mint akinek csak ez kellett, nekitámad, és szabályosan kitépi a zöldségből az ott ragadt műcsalit. Ha csak ennyi esze van! Nem is kell akasztanom, ezt volt olyan előzékeny, és megtette helyettem. A parti vizet összekavarja, de egykettőre megadja magát halam. Lelépek a stégről, óvatosan kiemelem, megszabadítom a horogtól, egy szerencsepuszit adok a csőrére, majd úszhat is el, küldje inkább maga helyett a nagyapját! A stégről szemlélődök még egy darabig, és ahogyan hozzászokik a szemem, egyre jobban belelátok a vízbe.
Napoznak a keszegek és a kárászok, sőt még vaskosabb, amolyan ponty-jellegű halat is látok. Az egész vízmélység a métert is alig éri el, mégis rengeteg halat figyelhetek meg. Ha nem látnám a saját szememmel, el sem hinném, milyen sok hal van ebben a "vacak kis" csatornában. A hátizsákot és a botzsákot hátrahagyva lopódzom tovább a parton, azonban hamar rá kell jöjjek, ez a teória most nem kecsegtet sok sikerrel. A csukák legtöbbje közvetlenül a csatorna tükrére hajló parti fű alatt lapul és a legkisebb neszre, zörejre nagy burványt kavarva iramodik meg. Tehát átmegyek "cserkészőbe". Ezt úgy kell elképzelni, hogy nagy félkört leírva haladok előre a szántáson, és merőlegesen érek neki a partnak. Ennek megvan az-az előnye, hogy a parttól kétméternyire már belógathatom a csalit. Így a közel álló ragadozót megfoghatom, illetve egyre inkább a víz felé haladva mind beljebb és nagyobbakat dobhatok, átfésülve a vizet. Az első ilyen akciómat követően nem vagyok elég óvatos, az orrom elől ugrik meg a csuka. Teszek egy újabb félkört, most már még óvatosabban közelítem meg a partot, egy dobás erre, egy meg arra, közben persze vizslatja szemem a vizet, hol áll vajon csuka? A túloldalt látom meg, amint egy nagyobb hínárfolt takarásában lebeg a kiszemelt "csőrös". Megdobom. De minek? Hiába dobok mellé, elé, mögé, ennek dobálhatnék bármit, nem vág oda. Dühömben az ellenkező irányba hajítok egy nagyot, az időközben kisebbre és neonzöldre cserélt gumicsodával. Az első emelésembe belevág a ménkő! Csukát akasztok, de nem amolyan bugylit! Ez rögtön kiugrik, két fordulás - jaj, el ne harapja! - egy gyenge szaltó, felém szalad, újabb kiugrás, hátrafejes, utána már csak a csukás, lomha fejrázások. Magamhoz tudom húzni, üggyel-bajjal lehajlok a vízig, és végre tarkón ragadom. De szép vagy, hej! Jóval méret fölöttinek gusztálom a jó súlyban lévő halat, rögvest meg is mérem: a méretet nem sokkal haladja meg, 43 centi. Viszont nagyon "kondis", ezért tűnhetett nekem nagyobbnak. Megkínálom egy bilinccsel, majd kikötöm a gyékényhez. Hátha nem viszi el a bilincset...
| 
|
Újabb nagy félkör következik, hátha fogok még. (A telhetetlenség, ugye...) Közeledek a "nagy zöldséghez". Ettől a helytől ugyanis összefüggő hínármező borítja a vízfelszínt, onnantól a peca megszűnik... Előtte vagyok még kábé 10 méterrel, és hopp, ugrik a visszacserélt sárga féregre egy sügér. Roppantul megörülök neki, nem is vártam, hogy sügi is akad. A fogás ellenére felteszem a vörös egyfarkút, azzal dolgozom tovább. Bumm, megint egy ütés, még egy sügi!
Hej, haj, ma jó napom van! A visszaengedett hal alig int búcsút a farkával. Spriccel a kishal középről - valami garázdálkodik ott. Sutty, repül a zöldes mütyür, aztán csak kapaszkodok, olyat vág oda a soron következő csuka. Hevesen védekezik, de én vagyok az ügyesebb, egykettőre kiemelem. Méretes, de éppen csak, meg halam is van, úgyhogy elengedem. Nem is lépek tovább, innen dobom a következőt. Olyan fél métert húzhatom a twistert, bumm, megint odavág neki valami, ez azonban nem akad meg. Mi a fene? Gyorsan visszadobom, eljátsszuk még ugyanezt kétszer, mire harmadjára mégis megakad a hal: egy bugylicsuka. Kiveszem, visszaengedem. Közelebb megyek a hínárszőnyeghez, előtte próbálom húzni a "duplazöldet" (mely anyagában fémflitterrel van tuningolva), de valami, azaz valaki nem hagyja ezt, és koppan a boton a következő csuka! Méretét meghazudtolva ugrál és védekezik a bugyli, tán ez volt ma a legharcosabb csuka. Ez is visszakerül a csatornába, majd úgy döntök, hogy nem adok nekik itt több esélyt, - ezzel együtt persze magamnak sem - megyek a kerékpárhoz, majd végre hazafelé veszem az irányt.
A bringánál azonban úgy gondolom, hogy a másik irányba is csak el kellene gyalogolnom egy kicsit... így szokott ez lenni, kérem. De nem baj, most enyém az egész nap, addig vagyok, amíg csak jólesik. Újfent nekiindulok a csatornának, lejárom kissé a lábam, és megbízható információkat sikerül szereznem a helyi pecásoktól, hogy mikor, merre és mivel érdemes igazán kilátogatni a Büngösdre. Búcsúzóul még két sügér és egy csuka is horgomra akad, így elégedetten és kellően fáradtan indulok haza, hogy felkészüljek az esti pergetésre, mely terveim szerint ismét a Körösladányi duzzasztónál ejtődik majd meg.
