A Tisza-tavon a csukázás igazi szezonja ősszel, a vízleeresztés után kezdődik. Ilyenkor a nyáron még biztos menedéket jelentő növényrengeteg szinte eltűnik, várva a tavaszi megújulást. Már ez elegendő ahhoz, hogy helykeresésére ítéljen ragadozót és prédát egyaránt. Ezt a Tisza-tavon még tetézi a téli vízszintre való átállás, miáltal még kisebb élettere marad a halaknak, számunkra mintegy paradicsomi állapotot előidézve.
Az utóbbi években számomra a november közeledte egyenlő a csukapergetés iránti vágy szinte olthatatlan fokozódásával, amit a Tisza-tavon, a vízeresztés első napjaiban kezdek el csillapítani.
Ezek a horgászatok nem csak a halakról szónak. Nem mellékesen az őszi Tisza-tó csodálatos világáról, az egyre alacsonyabb vízszint miatt előbújó tuskókról, melyek támpontot adhatnak a tájékozódásban, a számtalan vízinövényről, a hihetetlen gazdag madárvilágról. Ezek egyenként is megérnének egy-egy utat, de így, hogy mindezt egy helyen megtalálom, felér egy kisebb csodával, ami minden egyes alkalommal más oldalát mutatja felém.
Azért természetesen közben nem feledkezhetünk meg a csukákról sem, hiszen hazánk egyik leghíresebb csukázó vize a Tisza-tó. Igen ám, de hol merre keressük, és mivel csapjuk be őket?
Vannak részek, ahol többé-kevésbé partról is eredményesek lehetünk, az igazán jó helyek megközelítéséhez azonban csónakra van szükségünk. Ezek az elárasztott kubikgödrök, holtágak és ezek környéke. Az addig biztos menedéket nyújtó sulyom- és hínármezők pusztulásával alig marad búvóhely az eddig ott élő halaknak. A még megmaradó növényzet melletti részekért pedig ádáz harc folyik a csukák között. Ezt a hely- és táplálékszerző kényszert használhatjuk ki igen eredményesen. Természetesen nem minden megmaradt növény mellett találunk csukát, de mivel szinte kizárólag lesből támad, ezért az ilyen típusú helyeken mindig nagyobb eséllyel pályázhatunk kapására.
Ilyenkor lényeges, hogy lehetőség szerint lehető legközelebb kell dobni egy növényfolthoz, vagy közvetlen mellette kell elvezetni műcsalinkat.
Vannak, persze ellenpéldák is, amikor nyílt vízen találjuk meg a csukákat. Erre valószínű a táplálékszerzési ösztön vezérli, amely ilyenkor meghatározó a télre és télvégi ívásra való felkészülés miatt. Nyílt vízen a kishal-csapatok körül ólálkodó csukák között igen szép rendet tudunk vágni. Ezeket a helyeket már nehezebb megtalálni, hiszen támpontunk nem sok van hozzá, de jellemzően itt is a régi holtágak és azok környéke bizonyul nyerőnek.
Nagyjából körvonalaztuk hol, most nézzük, mivel tudjuk becsapni legkönnyebben őket.
Nemhiába emlegetik legendásan az Orkla támolygó villantókat: a Tisza-tavon valóban nagyon fogósak. Csakhogy mint mindennek, ennek is megvan a maga oka!
A leengedett vízen sokszor fél-egyméteres vízen találjuk meg a csukákat. Beláthatjuk, hogy nem sok olyan műcsalit tudtunk megvásárolni, mondjuk öt évvel ezelőtt, amelyet egy ilyen helyen megfelelő sebességgel tudtunk volna vezetni. Itt jött be a képbe az Orkla, melynek nagy felületéhez képest csekély a súlya, és nem utolsósorban domborítása is kitűnő mozgásúvá teszi. Szinte ez volt az egyetlen műcsali, amit egy kezdő horgász az alig méteres vizekben is eredményesen tudott vezetni.
Manapság már villantóból is rengeteg hasonlót lehet kapni, sőt szerintem a közelmúltban piacra került Gipo márkájú villantók egy kisebbfajta áttörést hoztak. (Ez a megfelelő méretük mellett az olcsóságukból adódik, hiszen az eddig forgalmazott támolygó villantókhoz képest szinte fél áron beszerezhetőek.) Egyvalamiben azonban számomra az összes villantó megegyezik, mégpedig az azonnali horogcserében. Eddig ugyanis csukára jobb horgot nem találtam, még villantón sem, mint az Eagle Claw.
Színben nekem minden évben más a favorit, sokszor a szakirodalmakkal ellentétes dolgok a nyerők. Például általánosan elfogadott tiszta vízen napsütésben nem javasolt a fényes villantó, hát nekem ennek ellenére ez is bejött. A piros kiegészítő egyébként, általában növeli esélyünket.
Kilehetne még térni a körforgó villantókra, twisterekre gumihalakra wobblerekre ezekkel is eredményesek lehetünk, viszont a tisza-tavon eddig én szinte kizárólag támolygó villantóval pergettem csukára. Így nem akarok prédikálni olyanról, amit nem alkalmazok!
Szólnék még egy pár szót a fárasztásról. Fotókon, videókon sokan megcsodálhattak már csukabukfenceket. Valóban szép látvány, mikor egy csuka szaltózik a vízfelszínen. Viszont ha csak egy rövid időre kézben akarjuk tartani, akkor kerülendő az ilyen mutatványok kiprovokálása - egy ilyen bukfenc a helytelen fárasztás eredménye. A csuka szaltózása alatt nagyban megnő az esélye annak, hogy halunk leakadjon a horogról. Ezt leginkább úgy tudjuk kivédeni, hogy megfelelő fárasztási technikával a csuka felszíni mutatványait igyekszünk megelőzni.
Minden a bottartáson múlik, ha fárasztás közben mélyen jár halunk, akkor fölfelé kell tartanunk botunkat. Ellenben ha víztetőn vagy annak közelében jár, akkor le kell engedni teljesen a vízig a spiccet. Leírni persze könnyebb, mint a gyakorlatban végrehajtani, de egy kis idő után ráérez az ember, mikor kell emelni, vagy süllyeszteni botunkat.
Ezzel a fárasztási módszerrel az utóbbi időben húsz csukából talán egy van, amelyik elmegy fárasztás közben. Természetesen, ha valaki kíváncsi egy csukaszaltóra az maradjon a hagyományos magasan tartott botnál, néha én is megteszem.
