Áprilisban nincs könnyű dolga a pergető horgászoknak. A pergetők egyik kenyérhalát, a balint és az egyik legnemesebb ragadozónkat, a süllőt egész hónapban tilalom védi. Azért ott van a csuka, ami sokszor van étvágyánál az ívás után, na és persze a harcsa, ami éppen a tavaszi habzsolását végzi, tehát jó eséllyel pályázhatunk rá.
Ezekkel a dilemmákkal érkeztünk meg április legvégén Adriánnal a Tisza-tóra, egy egész napos pergetésre, a körülmények azonban nem sok jót ígértek. A csuka sajnos az egész tavon megtizedelődött, köszönhetően annak is, hogy sok horgász nem tart önmérsékletet és sem sok, sem kicsi nem létezik, persze tisztelet a kivételnek. Nos így maradt számunkra egyébként az egyik kedvenc halunk, a harcsa. Azonban a harcsa esetében sem volt egyszerű dolgunk! A Tisza-tó élő részén már lemenőben volt egy árhullám, azonban az áradás ebben a szakaszában már korántsem mondható kedvezőnek, így az élő részen kevés eséllyel pergethettünk volna harcsára.
Maradt tehát a tározórész, ami szintén nem mondható egyszerűnek, de az elmúlt évek hasonló időszakában számos szép harcsás élményben lehetett már részünk, így bizakodva kezdtük el a horgászatot. Az időjárás igazi áprilisi volt, megesett napközben, hogy már-már a póló is lekívánkozott rólunk, ám volt, hogy a tavaszi szél felhőket tolt a nap elé, és ekkor bizony a pulóvere is szükség volt. A tározón szerencsékre ismerünk sok olyan részt, ahol a nyílt vízen is eredményesen pergethetünk harcsára, így az egyik ilyen területen kezdtünk el horgászni. Csalinak a Salmo wobblereit tettük fel, amik már több esetben is halat adtak nekünk - én a Boxer kisebbik változatával kezdtem vallatni a vizet, míg Adrián a Frisky-t próbálta. Persze hosszas eredménytelen dobálás után elkezdtük csalijainkat váltogatni, Adrián más jellegűeket keresett, mégpedig plasztik csalikat és vasakat, vagyis sorban twistereket, körfogókat és támolygókat rakott fel… addig, amíg az egyik kedvence, a Mosca körforgó egy twisterrel megspékelve fel nem került a zsinór végére. Ekkor ugyanis végre történt valami, de nem egészen az, amire vártunk. Persze halat fogtunk, de a várva várt harcsa helyett egy süllő védekezett a Mosca körfogó horgán. A fogás annyi hatással lett ránk, hogy Adrián nem cserélgette tovább csalijait, én viszont tovább böngésztem a jól bevált Salmo wobblerek között, mígnem kezembe akadt a Thrill!
Persze most sokan, mondhatják „De hiszen ez egy balincsali!”… nos, igen, valóban az, csakhogy már az elmúlt évek tapasztalatai is azt mutatták, hogy eredményesek lehetünk harcsára a Thrillel is. Egy hátránya azért van ennek a műcsalinak, mégpedig hogy nem érdemes kicserélni erősebbre a karikákat és a horgokat, mivel a többletsúly jelentősen megváltoztatná a Thrill mozgását. Persze igazán nagy harcsára nem is számítottunk, egy tíz kiló körüli példánynak már nagyon örültünk volna, éppen ezért a felszerelésünk is ehhez igazodott.
Nem kellett a Thrillel sokat dobálnom, hogy végre meglegyen nekem is az első kapásom, csakhogy ez sem a célhal - a harcsa - volt, hanem egy közel háromkilós balin. Na, sebaj, az első élmény megvolt, a halunk persze a lehető leggyorsabban ment is vissza a vízbe.
Természetesen, ezután már én is maradtam ennél a csalinál, szerencsémre!
A Thrillel rendkívül nagy dobásokat ejthetünk meg, és gyorsan kell bevontatnunk a megfelelő csalogatóhatás eléréséhez, így ezzel a csalival rendkívül nagy területeket tudunk hatékonyan átvizsgálni. Nos, egy hosszú dobás bevontatásának harmadánál elakadás-szerű kapásra vágtam be. Abban a pillanatban éreztem, hogy nem apró hallal van dolgom, mivel az első pillanatban nem tudtam a helyéről kimozdítani. Őszintén megvallva kezdetben nem is harcsára gondoltam, hanem busára, ami előszeretettel tartózkodik ezen a részen, és megesik, hogy kívülről beleakadunk egy ilyen monstrumba. Szerencsére most nem ez történt, de én ezt ekkor még nem tudtam… igaz, voltak jelek, amik arra utaltak, hogy azért mégiscsak harcsával lehet dolgom. Az első ilyen, hogy a megakasztás utáni pillanatban, a kapás helyén hallottam egy hangot, amit a harcsa farokbojtja szokott okozni a megakasztás pillanatában, amikor a kidugott farok úszójával rácsap a vízre, a másik pedig, hogy nem történt hirtelen kirohanás, ami a busára jellemző, hanem a zsinór végén csak az egy helyben komótosan mozgó halat érzékeltem. Kétségek közepette kezdtem meg a fárasztást, ám hamarosan a hal közelébe értünk és bizony nem tudtam elmozdítani a mederfenéktől, sőt a zörgésre sem ugrott meg. E jelek után már szinte biztosra vettük, hogy harcsával van dolgunk, igazából csak az ereje volt nem a képbe illő, hiszen ha egy húszas harcsa lenne - amire maximum számítottunk - akkor jobban kellett volna tudnom irányítani, a fárasztás közben viszont sokszor az volt az érzésem, hogy egy hatalmas tőkét fárasztok… Na, azért néha megszaladt vagy tíz-húsz métert, hogy bizonyságot adjon róla, még mindig ő van fölényben. A fárasztás ezzel a huzavonával telt, éreztem, hogy jobb harcsával hozott össze a sors, éppen ezért tartottam tőle, hogy az eredeti horgok és karikák nem fognak kitartani a fárasztás végéig. Ennek ellenére muszáj volt terhelnem a halat, hiszen nem akartam órákig tartó fárasztásba belemenni.
A fárasztást több tényező is nehezítette. Az erős szél folyamatosan „elfújt” a harcsától, ráadásul a környék tele van régi tuskókkal, zsinórokkal, és egy laposszögben tartott zsinórnál ezek mindegyike a halvesztés lehetőségét magában hordozó veszélyt jelent. Szerencsénkre ezeket sikerült elkerülnünk, és egy bő negyedórás fárasztás után végre megmutatta magát a harcsa: bizony látszott, hogy nem apróhallal van dolgunk!
A harcsa hiába volt kifárasztva, hiába húztam fel teljesen a felszínre, a szél folyamatosan eltolt tőle, így nehézkes volt a kivétele, de rövid küzdelem után végre sikerült biztonsággal megmarkolnom az alsó állkapcsát és azt a másik kezemmel is megfogva átpenderítettem a halat csónak oldalán.
Ekkor látszott, hogy biztosan harminc kilogramm fölött lehet a súlya, de a mérlegelésig még várni kellett, mivel a nagyobb mérlegünk - amivel meg tudunk mérni egy ekkora halat - a kocsiban maradt. Így egy kis időre kikötöttük a harcsánkat, két okból is. Az egyik az volt, hogy szerettünk volna még dobálni legalább egy rövid ideig, a másik pedig harcsát is meg szerettük volna pihentetni a mérlegelés előtt. Így hamarosan ismét azon kaptuk magunkat, hogy serényen dobálunk a Thrillel. Na persze hamarosan ismét kapásunk volt, most megint Adrián horgára akadt egy süllő, csak ez egy darabosabb, 3,5 kilós példány volt.
Mivel az idő is estére hajlott és a tilalom utolsó napjaiban nem akartuk piszkálni a süllőket, balinokat, abbahagytuk a horgászatot és kivittük a harcsánkat a kikötőbe megmérni a súlyát. A mérleg nyelve végül pontosan negyven kilónál állapodott meg, a hal hosszát is megmértük, ami 166 centisnek bizonyult a faroktőig mérve. Nem volt más hátra, mint visszaengedni halunkat, ezzel gondolva a jövőnkre is!
