Vannak szabályok, melyeket sokszor mereven követünk, nem gondolva arra, hogy talán lehetne máshogyan is csinálni. A horgászat is hasonló: emlékszem, annak idején én is csak vakargattam a fejem arra, hogy az akkoriban begyűrűző bojlis módszernél nem a horogra kerül a csali, sőt a csali és a horog között még egy minimális távolság megtartása is javasolt. Említhetnénk még a harcsázást is, mivel régen sokaknak a harcsa tartózkodási helye egyenlő volt a mély vizekkel… Manapság már egyre kevesebben rakják pontyozás közben a csalit a horogra, és egyre többen keresik a harcsákat a sekély vizekben. De vajon van-e még lehetőség valamely íratlan szabályt átlépni? Biztosan állíthatom, hogy van!
Manapság egyre népszerűbb a pergetés, ezen belül is a harcsára való pergetés. Én is üldözöm őket kisebb-nagyobb sikerekkel. A harcsapergetést még le lehet bontani különböző technikákra, nekem ezek közül az egyik kedvencem a csónakos partszéli pergetés.
Maga a technika azon alapszik, hogy a partszélen portyázó harcsákat próbáljuk megfogni. Ezzel legeredményesebbek áradásban lehetünk, mikor is a gyorsabb víz eleve kiszorítja a táplálékhalakat a szélvizekre, ahová természetesen a harcsák is követik őket. Ráadásul mivel áradásról beszélünk, ezzel a zavaros víz is együtt jár, amit a harcsa imád. Olyannyira imád, hogy szinte nem tesz különbséget a nappal és az éjjel között, ezért nappal is kiválóan megfogható. Magának a módszernek lényeges eleme a csónak, amit a víz hátán sodortatunk úgy, hogy a part széle egy könnyed dobás távolságára legyen tőlünk. Így mindig újabb és újabb helyek tárulhatnak elénk, és előbb vagy utóbb olyan helyre keveredünk, ahol harcsa is keresi a táplálékát. A dobásoknak pontosaknak kell lennie a minél jobb eredmény elérése érdekében, ez a pontosság számomra olyannyira fontos, hogy csak akkor vagyok megelégedve, ha a víz szélébe csobbanó wobbler összefröcsköli a partot. Azért tartom fontosnak ezt a pontosságot, mivel egyáltalán nem biztos, hogy arról a helyről fogom kapni a támadást a műcsalimra, ahová bedobtam, sőt az esetek többségében a bedobás helye mellett egy-két méterre tartózkodó harcsa fogja megtámadni csalinkat. Éppen ezért, ha nem dobunk eléggé a partszélre, akkor valószínű, hogy csak a műcsali hűlt helyét fogja találni a becsobbanás hangjára odaúszó harcsa. Tapasztalatom szerint annál nagyobb a harcsafogás esélye, minél közelebb dobunk a partszélhez.
Ez a módszer nem csak áradásban működik. A letisztult vizeken éjjel is szívesen portyáznak partközelben a harcsák. Ilyenkor a táplálékhalak szeretnek keresgetni, turkálni a part menti kövezéseken, homokpadokon. Természetesen a táplálékát kereső harcsa is utánuk ered, ami nekünk is esélyt teremt a megfogására. Ilyenkor azonban van egy nagy ellenségünk, a sötétség. Sötétben nagyon nehéz vagy lehetetlen pontosan meghorgászni a partszéleket, ezért esélyünk is jelentősen lecsökken. Vannak teliholdas éjszakák, mikor a látási viszonyok elfogadhatóak számunkra, ezt a folyamatos fényt viszont nem szeretik a harcsák. A teliholdas éjszakák is lehetnek azonban eredményesek felhős idő esetén, mikor is egy természetes függönyt húz a hold elé az időjárás. Csakhogy ekkor megint a sötéttel kell szembesülnünk.
Mi hát a megoldás a problémára? Világítsuk meg a meghorgászni kívánt területet!
Valószínűleg sokan felhördülnek most, hiszen az imént említettem, hogy a harcsa kerüli a fényt. Különben is - az általános elfogadott elképzelés szerint - ezzel jó időre tönkretehetjük a körülöttünk lévő pályát… Ez azonban nem igaz!
Először is nézzük, miként világítsunk. Én a társaimmal már legalább tíz éve így horgászom, ezért már kialakult a világítás technikája. Nekünk a legjobban a benzinkutakon kapható 12 voltos neoncsöves lámpa vált be, ennek nagy előnye a kicsi fogyasztás és a szórt fény. A kis fogyasztást nem kell különösebben magyarázni, a szórt fény viszont már megér egy pár szót. A neon sejtelmes fénye egy kicsit hasonlít a felhők mögül előbukkanó Hold fényéhez, szerintem ezzel be is csapjuk a harcsát. Gondoljunk bele, folyamatos csorgásban vagyunk, a halak csak egy átfutó, viszonylag halvány fényt érzékelnek, valami hasonlót, mint a mikor a felhők közül kikandikál a Hold egy pillanatra. Ez a fény nekünk tökéletesen elég arra, hogy pontosan betájoljuk a partszélt, és pontosan a kívánt helyre jutassuk be csalinkat, ez pedig a siker egyik létfontosságú része. Ennek a neonnak nagy előnye még, hogy az egyik felén fényvisszaverő fólia van, amit úgy állítok be, hogy a vízfelszín alá a lehető legkevesebb fény vetődjön, de a partszél meg legyen világítva. Mivel a csónak külső oldalára rakjuk ki a neonlámpát, nem vakít el bennünket. Ráadásul a dobás közben szálló műcsalink röppályáját végigvilágítja a fény, ezért a dobás ívét is szemmel követhetjük, ami szintén sokat segít a pontos dobások elérésében.
A neont helyettesíthetjük egy jó minőségű fejlámpával is, ilyenkor is a partszélre kell fókuszálnunk. Hátránya, hogy csak egy pontot világítunk meg, és nem látjuk a műcsalink röppályáját.
A hazai vizeken nekem (nekünk) a Tiszán és a Tisza-tavon is sikereket hozott ez a világítós módszer, tapasztalatom szerint harcsából legalább dupla annyit tudunk hasonló esetben megfogni, mint fény nélkül. Ennek azonban ára is van, mivel a többi ragadozó - balin, süllő - fogási esélye szinte nullára csökken.
Ennek ellenére - úgy gondolom - megéri, hiszen sokkal több harcsás élményünk lehet, ráadásul sokszor láthatunk tolóhullámot a műcsalink mögött, amit fény nélkül valószínűleg észre sem vennénk.
Erről és sok egyéb harcsapergetéses „titokról” is szó esik a nemrég megjelent [f"]A harcsa wobbleres horgászata" című filmben, amiben még soha nem látott felvételek láthatóak.
A filmben még szó lesz a felszerelés kiválasztásáról, a wobblerek iránt támasztott igényekről, a mederpergetésről. Beszélünk még az egérúszáson fogható harcsákról, és néhány más apró trükkről, amiről a Haldorádó olvasói már részben tájékozódhattak. Remélem, ezzel is adunk egy kis fényt a harcsáknak!
Tekintsétek meg a film rövid bemutatóját:
