Állandó jellegű tettestársam Zsolt, férfiúi díszt visel ajkai fölött: bajszos. Jómagam pedig néha amolyan "asszonyriogató tele pofás" szakállat növesztek, amihez persze a bajusz is hozzátartozik. Hogy a nagy szőrmassza az arcomon, avagy a kicsit másféle pergető-hozzáállás hozta-e meg számomra idén - végre! - a harcsákat, nem tudni. Mindenesettre tény, hogy nemcsak az volt "bajszos", aki a bot mögött állt, hanem aki horogra, akarom mondani wobblervégre akadt...
Általában hárman - nem pedig párban - járunk pergetni, eltekintve kinek-kinek a magányos portyáitól. Azonban igazibb, ha ketten, avagy még élesebb, ha egyedül megy neki az ember a víznek. Előző alkalommal Csaba már megfogta a magáét, így elhatárolódott az újabb és újabb, éjszaká(k)ba nyúló harcsariogatásainktól. Legyen hát. Zsolt elszánt volt, én nemkülönben. Irány a már behorgászott Körösnek!
Előző horgászataink (és persze a régi, rojtosra olvasott könyvek) igazolták, hogy a harcsa éjjeli aktivitást mutató ragadozó. Úgy indultunk hát portyára, hogy a nappali fény már nagyon fogyóban volt. A vízállás nem mutatott számottevő változást. Néhány centit, olyan öt-tízet apadt ugyan, ám ez szerintünk még nem ok aggodalomra.
Az éjjeli pergetésben mindig van valami megfoghatatlan, valami különleges, valami misztikus. Hát még ebben. Nem süllőre megy az ember, nem koppintós odaütést, avagy megtolós ráverést vár, hanem csuklófordító kalapácsütést, ami után általában rögvest recseg a fék.
Összeszokott társakként hamar összedobjuk a szereléseket. Társam éjjelre is Triana botjával dobál, a könnyű, 14-42 grammossal. Igaz, erősebb fonottat (0,17-est) vezet át gyűrűin, míg én a "gyengébb" 0,13-asnál maradok, ezzel jóval nagyobbat tudok dobni, nomeg bizonyított: tíz kilóig biztosan bírja a terhelést!
Lámpa és táska Zsoltnál, míg nálam csak lámpa, hisz nekem mellényem van, abban vannak a harcsafogónak kikiáltott műcsalik. Óvatosan kászálódunk le a köves partra, s a még éppen alkonyatban szemrevételezzük a vizet. Ismét megjegyezzük, csak úgy magunknak: alig van rablás, s ez sejtet valamit...
Azon gondolkozom, nem kéne-e kicsit szünetet tartanom, mert kezd csömöröm lenni a sok pergetéstől. Nem vicc, nem nagyzolás. Minden éjjel, immár egy hete minden éjjel kinn vagyok a vízen, ha nem is hajnalig, de minden este megjelenek, hogy próbáljak vámot szedni a folyóból. S igaz ugyan, hogy a halak legjavát visszateszem, mégis csak - ha csak percekre is, de - elveszek imádott vizemtől. Éppen azon morfondírozunk, immár ketten, hogy nem volna-e érdemes lepillantanunk majd következőleg inkább a holtágra, amikor csobban a felszínen valami. Nem balin, és nem süllő. Nem hajtotta a kishalakat, csak úgy, mondhatni pontyosan ugrott, fordult egyet. Mi lehetett? Ponty, márna?
Néhány méternyire állunk egymástól, s pár napig majd ez a felállás marad. Stratégiának is nevezhető koncepciónk pedig, hogy valamelyikkőnk úgyis fog harit. Ennek igyekszünk úgy eleget tenni, hogy törtcsőrű csodáinkat mellényünkből, avagy dobozunk wobbler-istállójából kivéve az erős Berkley-kapocsba fűzzük, és bedobás, majd vizet érés után a remegő testű fahalat lassan, vízfelszín-közelben igyekszünk megvezetni. Fönt sejtjük őket, fönt jöttek eddig kivétel nélkül.
Sötétbe csúszik a kései alkony, a fények kihunynak. Csillagok gyújtanak fölöttünk Hold-nélküli lámpást. Csönd van, a víz sustorog, néha sejtelmes spriccenés hallik, és egy-két macskabagoly kiáltja el magát, s ha ez közelről történik meg, akkor evvel mintegy a frászt hozva ránk. Pedig nem sántikálunk semmiféle rosszban. Zsoltom kap egy rávágást, az éppen elindított wobblerre. Nem akad. Kutyafáját! Majd a következő, gondolkodom hangosan. Komótosan, kimérten dobálunk, bár nem monoton módon. Hiába ügyeskedek, hiába finomítok egy-egy bevontatásomon, nálam semmi sem jelentkezik. Ellenben Zsoltnak ismét odagyújt valami, még a fék is belereccsen, mégsem akad. Ezek azok a dolgok, amik igazán őrületbe tudják kergetni az éjszakai pergetőt. Trükk a társnál: míg én meghagyom a törtcsőrűt karabineremben, addig ő lecseréli egy újabb fajta, s a Haldorádón már - Endrődy Balázs tollából - bemutatott Rapalára, egy hét centis Tail Dancer-re.
Helyet váltunk, jó néhány méterrel lejjebb állunk már a folyásnak. Itt esik meg a következő dobás, és alig néhány percre rá a következő rávágás is. Társamnál nyekken a fék, majd sírni kezd, miközben érzékeny és finom pergetője perecben bólogat. Harcsa. Végre, harcsa! Zsolt első pergetett hariját fáraszthatja, vagyis az első pillanatokban a harcsa fárasztja őt. De társam hamar a helyzet magaslatára kerül, eldöntve evvel a korántsem kétesélyes meccs kimenetelét - a hármasnál nagyobb haresz már siklik is kezébe, diadalmasan mutatja felém. Ez igen! Némi gyönyörködés után visszaengedi halát, amely egyáltalában nem ellenkezik, s nagyot csapva iramlik el.
Lassan én következnék, gondolom. Ismét helyet váltunk, hisz ahonnan kijött az előző, ott egy újabb harcsát aligha akaszthatunk. Szokás szerint, folyás szerint lefelé megyünk. Izgatottan remeg wobblerem a folyásban - vagy csak én érzem izgatottnak erősebb remegését, kicsit gyorsabban húzom most -, tán érez valami útonállót... Durr, reccs! Koppan karomig a rávágó hal, belenyekken fékem a rabló harcsa akadásába, ám az erős fonottal és gerinces botommal szemben halamnak - mekkora is lehet? nem nagy, érzem - nincsen esélye. A fékről sem tud húzni, a rávágásnál kimerült minden ereje. Jóféle pundra a tettes, alig ér elém, az elgyengült halat a wobblernél fogva máris emelem ki. Fahalam keresztben áll szájában, így buta dolog lenne, ha a nyitott harcsaszájba próbálnék piszkálni. Fogóval kiszabadítom a horgokat, majd a fekete - de kár, hogy nem "mohos"! - fejű kis harcsát visszaengedem.
Itt hagyjuk abba mára a pecát, egyrészt, mert elégedettek vagyunk a mai nappal, másrészt, mert éjfél elmúlt, ideje hazamenni. Míg elrakjuk tokjukba nyeleinket, megbeszéljük, hogy szakítunk időt egy holnap esti-éjjeli pergetésre. Ki tudja, meddig lesznek a környéken a harcsák?
Másnap
Karunkban érezzük még előző esti kalandunkat, ahogyan az autóban ülve forszírozzuk a tegnapi történet eseményeit. Most korábban indulunk el, bár ennek okát magunk sem tudjuk. Vizet érve, azaz látva meglepődve vesszük tudomásul, hogy a folyó elég zavaros, tejeskávé színű. Rablás persze sem süllő-, sem balinfronton nincsen, holott a nap most kezd lebukni. Érdekes a vízállás: minden nap nézem a neten, áradást nem jeleztek mára sehonnan. Mindegy, talán holnapra, holnaputánra letisztul. A harcsa különben sem veti meg a zavarosban való vacsorázási lehetőséget, bár ezt inkább önmagam igazolásaképp motyogom orrom elé.
Hogy e kijelentésemet megerősítse, Zsolt rögtön, még világosban fog egy harcsát. Ez szerintem csak egy "muszáj-halacska", bár szép. Mi legalábbis nagyon örülünk neki, még akkor is, ha a hal még a méretet sem éri el. Emiatt kissé sietősebbre fogja társam a visszaengedést, majdnem lemaradok az akcióról. A méret körüli hal mintegy mellékesen nagyon bátran vágott oda társam hét centis műhalának. Erre mondom én, hogy nagyobb csalira még a kisebb is gyakrabban és határozottabban vág oda, holott rengeteg pergető direkt kis műcsalikat használ, mondván, erre ráugrik még a kisebb is. Rá hát, aztán győzze az ember kíméletesen szabadítani belőlük a horgot...
A víz színét figyelembe véve hiába maradunk éjfélig, semmi nem történik. Nem hallunk rablást, és egyikőnk sem tud még egy negyed rávágást sem elkönyvelni. Így marad véletlen fogásnak titulálva a még világosban akadt pundra. Azért elhatározzuk - amint tudunk, s amint tisztul kicsit a víz, újra lenézünk.
Két nappal később
Utánajártam: a folyó a román vízügy "jóvoltából" volt kakaó másfél napig. Ahogyan jött, úgy vonult le a kapucsínó - csendben és gyorsan, érthetetlenül. Mivel előző nap voltam megnézni a vizet, és aznap rá is telefonáltam segítőkész gátőrünkre, biztosra mehettünk: a víz nem lesz zavaros.
Ahogy kiszállunk, úgy szállnánk is vissza; erős szél támad, és leveleket kergetve hajtja maga előtt a nyári égen, az alkonyi fények előtt a cseppet sem bizalomkeltő fellegeket. Vihar, jobb esetben eső lesz. Tanakodunk egy sort, ám az elázást és magunkat alárendeljük leendő harcsáink megfogásának. Milyen bizakodóak vagyunk...
Partra érve szokásos a felállás, szokásos csalik, és persze dobálás. Most bukik le a nap, húny ki az utolsó nappali fény. A borult ég nem túl bizalomgerjesztő... A bennünk ébredő és erősödő harcsafogó vágy azonban ennél lényegesen erősebb. Elkezd szemetelni, pitty és pötty, csepp és csöpp, még az orromra is jut belőlük. Ráadásul a feltámadt szél is olyat tesz, ami nagyon nincs ínyünkre: megfordul egy egészséges kilencven fokot, így az addigi hátszél oldalszélre módosul. Ennek gyakorlati "jelentősége", hogy folyásnak fölfelé dobálni - problémássá vált.
Csakhogy nem mi lennénk, ha nem maradnánk. Vagy kitartásunkat, vagy csak arcunkat unja meg a kezdődő zivatar, és zuhi nélkül vonul odább, a földek felé. Szárazon maradtunk, s a szél is mérséklődött - ellenben ezt a harcsák nem úszhatják meg szárazon...
Kellően megnyugodva próbálkozunk tovább. Nem is tudom, zavar-e valami, avagy csak vélek érezni valami rosszat, amikor a mélyebben vezetett wobblernek nekiront a hal - nem egészen robbanás, ami húzza a botot, és az első kitörések, az első szaladás utáni megállás (bár fejrázást nem kapok) sem az a tipikus harcsás védekezés. Zsolt kérdőn - és rosszallón - áll mellettem: mi lesz az? Süllőt mondok, mert annak érzem. Majd végre megjön az a harcsaigazoló, farokkal történő zsinórcsapkodás, ami visszahoz a rekorder-méretű süllő fárasztásától a földre.
Csudába, ez harcsa lesz. (Ó, de rossz nekem) Pedig tisztára süllőnek véltem, bár ekkorával, ilyen erőssel még nem akadtam össze. Fárasztom hát a harcsát, ebben vagy most cseréltek elemet, vagy nagyobb lesz, mint gondoltam. Kihasználom a motyóban rejlő brutális erőtartalékot és felhúzom a vízig a halat. Amikor megpillantom, elcsodálkozom, hogyhogy nem tudtam még kihúzni? Olyan négyes forma a bajszi, tán valamivel kisebb. Ennek simán ki kellett volna jönnie! Persze "megszelídítem", és az előttem már csak lustán lötyögő, forgolódó halat a már jól begyakorolt állfogással mellém segítem. Operatőröm fitymál egy kicsit, mondván, őszerinte a süllő borotválkozni szokott. Jól van na, nem süllő, hanem harcsa!
Némileg büszkébben állok vissza dobálni, kissé lejjebb. Zsoltom sem akar lemaradni, ezért aztán egy éjjeli balint penderít maga mellé. Ez azért mégsem harcsa... körülbelül ennyit fűzök hozzá, persze nem minősítésnek szánva kijelentésemet.
Ismét csak alkalmat találunk arra, hogy panaszainkat, problémáinkat elsírjuk, megbeszéljük. Milyen jó ez a horgászat - legalább pszichiáterre nem kell költeni, ha már a felszerelések, engedélyek ilyen drágák. Kissé megkönnyebbülve a további horgászatot elnapoljuk. Fáradtan, de az elégedettséghez közeli szinten hagyjuk abba a pergetést. Valahogy érezzük, hogy a harcsáknak idéntől, innentől vége fog szakadni. Minden csoda három napig tart, s ez már jóval hármon felül volt. Egy utolsó horgászatot fixálunk le még elindulás előtt. Igaz ugyan, hogy hétvége lesz, de kijövünk 3 nap múlva, és az egész éjjelt végighorgásszuk!
Az utolsó próbálkozás
Társam ezúttal János, akit szintén a Hálóról, azaz pontosabban a Haldorádóról ismertem meg. Mivel berényi kötődésű, és családját egy éjjel erejéig le tudja "adni", így a közös horgászatra készültünk. Ellenőrzöm János szereléseit, melyikkel lesz majd érdemes éjjelre dobálnia. Egy Cormoran és egy Colmic bot marad fönn a rostán, fonott zsinórokkal. Útközben egy telefonhívás tudatja velem, biztosan nem leszünk egyedül a parton: Zsoltom már elindult. Így nagyobb is, meg kisebb is az esély a halfogásra. Csak fogna, csak legalább akasztana harcsát János...
Hétvégére való tekintettel elég sok embert látni a kövezésen. Csak reménykedni merünk, hogy nem tervezik éjjelig horgászatukat, mert mi viszont hajnalig szeretnénk...
Zsoltot hamar megtaláljuk, csak a motorját kell megkeresni, épp előtte leledzik. Kérdésemre, miszerint fogott-e már bármit is, nem kitérő, hanem nemleges választ ad. Nem is horgászott még.
A víz jónak tűnik: tiszta, bár talán kicsit opálos, és lassan folyik. Zsolt elvonul tőlünk, s bár messze még a sötétség, ki-ki igyekszik elfoglalni éjjeli álláshelyét. Így teszünk mi is. Amilyen jól érzem magam János társaságában, olyannyira késik a sötét. Erre a szombatra nem jön föl a Hold az égre, ez harcsáéknak remélem ismét teszik majd. A pergetést még világosban kezdjük, persze eredményünk alulról közelíti a nullát. Néha rá-rápillantok Zsoltra, majd megunva a tizenegyig tartó teljes eredménytelenséget, lesétálunk hozzá, és mellette tervezzük a következő órákat elhorgászni. Állítása szerint már fel tud mutatni egy rávágást, amit harcsa okozott, bár a delikvens "elfelejtett" megakadni. Akkor mégsem kilátástalan a helyzet!
Bizakodva adom ki az ukázt Jánosnak, aki szintén bizakodva szórja különféle wobblerekkel a folyót. Próbáljuk fölfelé és lefelé, eredmény nélkül. Zsolt meg is unja a dolgot, mostanra elfáradt, így nem egészen pergető-pózból folytatja tovább horgászatát. A félig ülő, félig guggoló pozícióból hogyan fog majd akasztani? Ilyesmin töprengek, majd ennek hangot is adok, mire a válasz nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy harcsát akaszt majd úgyis, az meg majd fölállítja. Aha. És a mondat kimondva tán még a levegőben lóg, még nem halkult el a vége, amikor recsegni kezd orsója fékje! Zsolt talpra ugrik hirtelen. Ez tényleg így akasztott harcsát!
Tegyük azért hozzá, hogy megint csalt - nem SSR-el, hanem Tail Dancer-el akasztotta a keményen küzdő bajuszost.
A hal nem adja magát könnyen - még Zsolt lába előtt is komolyabb ribilliót rendez, azaz vág le a köveken. Persze kézbe kerülve csendesen tűri a horgász "atrocitásait", amik kimerülnek a horogszabadítás és "pózolás" mozzanataiban. Jópofa, amolyan erős hármas, inkább háromfeles a hal - mérleg csak ritkán van nálunk. Rendszeresíteni kellene. János határozott tetszésének ad hangot, míg Zsolt a halat kíséri a partra, majd engedi vissza szürke testét a gyors, sodró vízbe.
Néhány perces próbálkozás után én is hajlandóságot mutatnék némi, az autóban történő erőgyűjtésre, annál is inkább, mert az éjjeli időpont ellenére - két óra is elmúlt már - rengeteg a szúnyog. Én ugyan vacsoráztam, ellenben ők csak szeretnének. Zsolt marad, míg mi Jánossal az autó fedezékébe vonulunk, és a sötét-hajnalig nem tervezzük kidugni még az orrunkat sem. Három előtt kelünk, és próbálkozunk egészen reggel hatig, minden eredmény nélkül. Zsolt még két lemaradt halat, valószínűleg harcsát tudott "felmutatni", így zárult számunkra ez a nap. Pedig még csak most kezdődött. A két lemaradt hal akkor jelentkezett, amikor mi már elindultunk az autóhoz. Jellemző. Tudtam, hogy még egy kicsit ki kellett volna tartani...
Mindezek ellenére János, Zsolt és persze én is jól éreztem magam a parton. Úgy tűnik, a harcsás időszak véget ért, az utolsó éjjeli mohikán is megakadt, majd visszahelyeztetett.
