2003 őszén, amikor először álltam meg a Duna-Tisza-csatorna partján azzal a céllal, hogy pergetve fogjak halat, igen hálás lettem volna, ha valaki elmondja, mit célszerű a zsinór végére kötnöm, hogyan is csináljam. De nem volt senki. Így, mit volt mit tennem, irodalmi ismeretekkel és eltökélt szándékkal felvértezve dobáltam mindenfélét, ami csak a dobozaimban lapult. Hosszú idő után alakult ki az a „menetfelszerelés”, azoknak a csaliknak a köre, melyekkel ma útnak indulok, s amelyeket az alábbiakban szeretnék bemutatni Nektek.
A felsoroltaknál nyilvánvalóan lényegesen több olyan műcsali létezik, melyek eredményesen használhatók a csatornákon. Célszerűnek tartom ezért, ha a Tisztelt Olvasó nem csupán az adott márka adott típusára koncentrál, hanem azon tulajdonságokra, melyek az egyes műcsalikat jellemzik. Ilyen módon talán teljesebb és korrektebb kép kapható.
Mi jellemzi a csatornákat? Túlnyomórészt néhány tízméteres szélesség, közel szimmetrikus meder (a két szélüktől többé-kevésbé egyenletesen, néhol lépcsőzetesen mélyülnek a meder legmélyebb részéig, a közepéig, bár néha ebben is érhetnek minket meglepetések), másfél-két métert jellemzően nem meghaladó maximális vízmélység, tavasztól őszig jelentős mennyiségű vízinövény (különböző hínárfajok, békalencse-„szigetek”, változó szélességű partszéli nádas/gyékényes). Őszi-téli időszakban sokszor letisztult, szinte a pincétől a padlásig átlátszó a víz, jellemzően kis sebességű a vízáramlás (már, ha van...), mely azonban a szűkülő vagy sekélyebb szakaszokon jelentősen felgyorsulhat.
Az általam megcélzott halfaj leginkább a csuka, de időről időre a balinok is tiszteletüket teszik, ezért mostanában rájuk is készülök kicsit. Némely helyen jelentős sügér-populáció tanyázik, de az ő megfogásukhoz az általam használt csalik kevéssé alkalmasak. Süllővel kedvenc helyeimen eddig nem volt szerencsém találkozni, pedig nem vagyok sértődős, állnék elébe. Ősszel és télen pergetek a csatornákon, mert a tavasz a finomszerelékes békéshal-kergetés, a nyár pedig a nádi pontyozás időszaka nálam. Minden évszakra jut hát valami finomság…
Jelenleg egy 15-40 grammos, 2,70 méteres bottal pergetek a csatornán, az alábbi műcsalik mindegyikét ezzel a pálcával hajigálom.
Rapala Husky Jerk
Sokat dobálok ezzel a wobblerrel, ennek megfelelően sok halat is fogtam vele. Nekem rendkívüli módon kézre áll, szerintem a csatornákra jellemző körülmények között ideális műcsali. Annak ellenére, hogy alakja s a gyártó ajánlásai szerint húzós vízen érzi igazán jól magát. Számomra legfontosabb tulajdonsága az, ami a dobozon is olvasható, imígyen: „suspending”, (azaz lebegő). A bevontatás során a wobbler igen mérsékelt tempóban tör a mélybe, ha pedig a vontatást megállítom, akkor a halacska változatlan mélységben marad (lebeg). Természetesen nem marad örökre így, hanem a megállítás után - igaz nagyon lassan - süllyed.
Terelőlapja viszonylag kicsi, testében apró golyók csörögnek. Őszintén szólva én nem igazán hiszek a csörgés-zörgés hatékonyságában, de zavarni csak a nagyobb méreteknél zavar, úgyhogy megbékéltem vele. Csatornai körülmények között a kisebb méreteknek is megfelelő tömege van a szükséges dobástávolságokhoz. Különösen szeretem benne, hogy nem csupán fej felett, hanem alulról lendítve, pöccintve is jól dobható, nem kalimpál a levegőben, így viszonylag pontosan lendíthetem a szűk helyekről is.
Jellemzően a kisebb, 8-10 centis változatokat használom. Ezek a gyártó által jelzett 1,2-1,8 méter merülési mélységnek inkább a felső tartományában mozognak. Ráadásul a csatornákon sokszor csak viszonylag rövid dobásokra van lehetőség, s a kis bevontatási távolságon még eddig a mélységig sem lehet leküldeni ezt a wobblert.
A bevontatás módja tekintetében azt mondom: ideális „rángatós” csali. A dobást követően néhány határozott mozdulattal „leráncigálom” a kívánt indulási mélységbe, jellemzően úgy 20-50 centire, majd a bevontatást szakaszosan, meg-megállítva, majd határozott spiccmozdulattal újra megindítva végzem. A megállítás, mivel a halacska többé-kevésbé változatlan pozícióban marad, hosszabb ideig, akár másodpercekig is tarthat! A folyás ellenében feszes zsinórral megtartott wobbler nyilván kissé lefelé fog törekedni, ezért sokszor a spiccet is utánaengedem kicsit, hogy a halacska változatlan mélységben maradjon. Folyamatos bevontatás mellett is működik, de tapasztalatom szerint hatékonysága ilyenkor lényegesen alacsonyabb.
Lazy Ike
Ezt a wobblert nem túl rég használom, de nagyon hamar a szívemhez nőtt. Egy horgászboltban nyomták a kezembe, mondván, remekül mozog, nagyon fogós, és a csatornára egyszerűen ideális. Hittem is meg nem is, de mivel rendkívül megtetszett, hát vettem belőle két darabot. (Valóban, egy műcsali esetében - úgy látszik - legalább annyira fontos, hogy a horgásznak tetsszen, mint amennyire a halaknak…)
Ezúttal azonban nem csalatkoztam a tanácsban, a Lazy Ike valóban remekül használható, s a csukáknak is tetszett, nem csak nekem. Az első, ami a használat során feltűnt benne, a rendkívül intenzív rezonancia, melyet bevontatás közben kelt. Egy Husky Jerk után feltéve az ember szinte megijed, olyan elánnal ráncigálja a kezében a botot. A második pozitív tapasztalatom az volt, hogy rendkívül nehéz vele elakadni a hínárszálak között. Természetesen lehet, hisz a hármashorgok ezen is csak úgy viselkednek, mint más műcsalikon, de a test maga kevésbé volt hajlamos zöldséget gyűjteni. Amint éreztem, hogy a wobbler salátába futott, egy kissé megrántottam (mert hát valami óvatos, magát növénynek álcázó ragadozó is becsaphatja a nem kellően tapasztalt horgászt), majd egy pillanatra visszaengedtem. A Lazy Ike ilyenkor kissé visszafelé és felfelé mozog, s tíz esetből kilencszer kiszabadul a szálak közül. Tizedszerre meg jön a szokásos „salátástál”.
Banán alakú, egyedi alakjánál fogva külön terelőlap nélkül működő, felúszó, bevontatáskor mérsékelten mélyre törő wobbler. Kevéssé „felhasználóbarát” tulajdonsága, hogy a horgok közvetlenül, kulcskarika közbeiktatása nélkül csatlakoznak a szemekhez, így azok cseréje meglehetősen bajos. Bevontatás során a csatornán maximum 1,2-1,5 méteres mélységig tudtam leküldeni, de ez csupán becslés. Jól dobható, bár a levegőben kissé kacsázik.
Rapala Shallow Shad Rap
Első, wobblerekkel elért fogásaimat e típusnak köszönhetem, éppen ezért igen nagy becsben tartom a Shallow Shad Rap típust. A nevében is szerepel a „sekély” szó, mivel ez a modell a gyártó adatai szerint 0,6-3,0 méteres maximális mélységben mozog. Az általam kedvelt 5 és 7 centis darabokra tapasztalatom szerint inkább csak a maximum 1,0-1,5 méter jellemző az adott körülmények között.
Lassan húzva igen magasan vezethető, de ekkor is célszerű bele-belecsuklózni, esetleg irányt váltani vele, ami tovább javítja fogósságát. Megállítva - ha nem használunk nehéz kapcsot vagy drótelőkét - gyorsan emelkedik a felszín felé. Amíg pl. a Lazy Ike-ot feszes zsinóron tartva az emelkedés sebességét jelentősen lehet csökkenteni a megállítás után, a Shad Rap mozgására így kevéssé gyakorolhatunk hatást. Ezért én általában egy-egy pillanatra állítom meg csupán, majd határozott mozdulattal indítom újra. Balinok ellen bizonyult nálam hatékony fegyvernek, csuka - eddig - csak mutatóban akadt rajta.
Popperek
A tavalyi évben szereztem be az első poppereimet, néhány általam nagyra becsült pergető horgász tapasztalatai, tanácsai alapján. Idő kellett hozzá, míg megbarátkoztam e műcsalikkal, ma már azonban kevés olyan csatornai kirándulásom van, melynek során, legalább néhány dobás erejéig ne tenném fel valamelyiket.
A Rapala Skitter Pop 5 és 7 centis, a Frenzy Popper 7 centis (csak ebben a méretben készül) darabjait és egy nemrégiben beszerzett Owner C’ultiva poppert próbálgatok, változó eredménnyel. Ha a halak felszínközeli rablásaikkal, mozgásukkal vétetik észre magukat, előbb-utóbb terítékre kerülnek.
Ezek voltak azok a wobblerek, melyek használata során először - s eddig egyedül - éreztem azt, hogy egyébként igen szeretett pergetőbotom kicsit nehéz, kényelmetlen. Mégis mi volt a gond? Az, hogy poppereim életre keltéséhez - húzzam őket viszonylag folyamatosan, amúgy „pöcögtetve” vagy szakaszosan, egy-két „taktus” után hosszabb-rövidebb időre megállítva - kifejezetten rövid, csuklóból végzett mozgások szükségesek. Ha a botot nem így, hanem alkarból mozdítottam, akkor a popper nem a kívánt „bluggyanó” hangot adta, inkább csak hangosan fröcsögött a víztetőn. Nos, ezekhez az apró csuklómozdulatokhoz hosszú távon kissé kényelmetlen a Beast Master.
A popper a „leszállófélben” lévő hínár fölött, akár 8-10 centi szabad vízrétegben is eltáncoltatható, s e tulajdonságát jó néhány csuka átkozza a mai napig. Érdekes viszont, hogy eddig a balinok ellen csak igen kevés eredménnyel használtam. No majd jövőre…
Csak még egy gondolat: ha popperrel dobálunk hosszabb ideig, szinte elkerülhetetlen, hogy a dobra lazán tekeredjen fel a zsinór. Célszerű ezért - elkerülendő a későbbiek során a „madárfészkek” bosszantó megjelenését - legalább a horgászat végeztével valamilyen nagyobb tömegű műcsalival egy-két hosszabbat dobni, s azt olyan módon bevontatni, hogy a menetek ismét feszesen kerüljenek az orsóra. Megéri a fáradságot.
Felúszó egy- és kétrészesek
Mint az alcímből is kiderül, itt sem csak egy márka bizonyos típusáról, hanem többféle wobblerről van szó. A Rapalák közül az Original (Floating) a Jointed 9-11 centis méreteit használom, de lapul még a dobozban egy „tinédzser” Yo-Zuri valamint további darabok a Nils Mastertől, a Salmótól és a Frenzytől is. Közös tulajdonságuk, hogy úszásból mérsékelten mélyre törők, terelőlapjuk kisméretű, maximális bevontatási mélységük 1,2-1,5 méter körüli.
A fent említett darabok közül egyik sem vívott ki magának dobogós helyet a csatornákon bevetett műcsalijaim között, de lehet, hogy ennek csupán lélektani okai vannak. Mert mi is történik? Az ember kezdésként előveszi azokat a jól bevált darabokat, melyekkel a korábbiakban jó eredményei voltak. Ezeknek minden rezdülését ismeri, ügyesen tudja megszólaltatni őket. Ha fog velük, hát hülye lenne másikat elővenni, minek? Ha nem fog? Akkor kezdődik a keresgélés. Hátha most más kell nekik. Talán majd ez az öreg, leginkább snecire hajazó Yo-Zuri jön be nekik. Vagy ez a tömzsi Salmo, talán ez lesz a nyerő. Dob vele párat, ízlelgeti, kóstolgatja. Kicsit mélyebbre küldi, aztán megállítja. Elég idegenül mozog, nem érzi pontosan merre jár, mit csinál most a wobbler. Eljátszadozik vele a partszélben, ahol jól látja a csali mozgását, reakcióit, aztán dob vele még egy párat. Ha fog vele, akkor tovább erőlteti, s talán van esélye a csalinak bekerülni a „válogatottba”, azok közé a kivételes darabok közé, melyeket mindig megpróbál majd. Ha nem, akkor visszakerül megint a cserepadra, s ha legközelebb újból előveszi „őt” a horgász, megint kicsit furcsa, kicsit idegen lesz a számára. Hát valahogy így vagyok én ezekkel.
De ne legyünk igazságtalanok: a Jointed néha remekül szerepel a balinok ellen - még nálam is - az Originallal pedig nem csak az öreg Lauri fogott rengeteg halat, teszik ezt a mai napig is sokan mások. Én nem annyira…
Mepps Aglia, Comet
A körforgók nem maradhatnak ki a csatornák „gyilkosainak” sorából. Egy remek szakírónk azt találta mondani, hogy népszerűségük (nem csak a körforgóké, hanem a támolygóké is) azért csökkent, mert például a wobblerekkel - bizonyos szempontból - könnyebb horgászni, hisz sok gyakorlás, tapasztalat kell ahhoz, hogy tudjuk, épp milyen mélységben jár a forgó. Azt hiszem, igaza van, bár vannak olyan elvitathatatlan előnyeik is, melyek miatt sokan nem pártoltak el tőlük. Az egyik viszonylagos olcsóságuk, hisz egy wobbler árából még mindig kijön legalább két, de inkább három jobb körforgó. A másik a fogósságuk, hisz bizonyos esetekben - szégyen-gyalázat - kenterbe verik hőn szeretett wobblereinket.
A fent említett két Mepps típus kiválasztása könnyedén ment, hisz évek, de inkább már évtized óta lapult a dobozomban néhány darabjuk. Némi fazonigazítás, horogcsere után bevethetők voltak, s már csobbantak is a csatorna vizében. Aztán, ahogy gyűltek a tapasztalatok, s néhány segítőkészebb horgásztól tanácsokat is kaptam, már célirányosabban válogattam közöttük.
Mindkét típusra jellemző a viszonylag széles levél, ami miatt már alacsony bevontatási sebesség mellett is jól forognak. 3-as, 4-es és 5-ös méretűeket használok, leggyakrabban talán négyest. A Comet esetében a klasszikus ezüst- és aranyszínű darabok adtak nekem csukát, az Agliák közül pedig az arany (ennek van némi vöröses-bronzos tónusa), valamint a sárga és piros színű változatok. Bevontatás során a hajtókar forgatásának sebességét, a botspicc állásszögét változtatva, a part közelében pedig a bevontatás irányát módosítgatva komoly „élet” lehelhető beléjük. Balinok ellen ajánlották nekem a vízfelszín közelében gyorsan, azt szinte kipúpozva vontatott körforgót is, sok sikert azonban - eddig - ezzel a módszerrel nem tudtam elérni. Nem adom fel, bár lehetséges, hogy e célra jobbak lennének a hosszúkásabb levelű, eleve nagyobb sebességhez való típusok. A körforgót megállítani nyilván nem célszerű, hisz mozgásának lényegét veszti el e közben. Mégis előfordult már velem, hogy a felszín közelében vontatott forgót megállítottam (vakaróztam tán, vagy valami egyéb fontos elfoglaltságom akadt), s a lefelé „élettelenül” merülő piros körforgóra kapott a csuka. Módszerként ennek ellenére nem javaslom, de érdekességként talán elmegy…
Jól és pontosan dobhatók, a csatornán szükséges távolságokhoz és mélységekhez excenter használatát nem igénylik. Ha mégis használni akar valaki előtétólmot, akkor mondjuk a 4-es mérethez 5 grammosnál nagyobbat semmiképp sem ajánlanék, ráadásul ez esetben némileg nagyobb vontatási sebességre lesz szükség, ami csukára horgászva szerintem nem előnyös.
Mepps Lusox
Tengelye vékony huzal, melyen csupán egy műanyag cső van, levele igen nagy felületű, érdekes kialakítású, hármashorgát piros bojt ékesíti. Nagy felületéhez képest tömege viszonylag kicsi, ezért az ő esetében az előtét excenter használata ajánlott (árulják így is), különös tekintettel arra, ha valami igazán csavarja a zsinórt, hát az a Lusox. Kis bevontatási sebességhez való, ellenállása pedig még ebben a tartományban is brutálisnak nevezhető, így gyorsan húzni szinte képtelenség. Létezik két, eltérő méretű levéllel szerelt tandem változata is. Ha a szólóra azt mondtam, hogy brutális, akkor erre momentán nem is találok megfelelő kifejezést. Csukára találták ki és lehet is vele fogni.
Támolygók
Csatornahorgászataim első, mindmáig szeretett csalijai a támolygó kanalak, pontosabban azok közül is a kifejezetten vékony, felületükhöz képest kis tömegű (8-15 grammos) fajták. Legismertebb képviselőik a Gipo márkanéven gyártott darabok. Ezekről egy önálló bemutató cikk is napvilágot látott itt a portálon, ajánlom mindenki szíves figyelmébe! Jó néhány „saját” típus mellett számos ismert forma (Orkla, Atom, Effzett stb.) kapható belőlük, utóbbiak azonban az eredetinél vékonyabb lemezekből, lényegesen kisebb tömeggel készülnek. A sekély vízben, növények közt, kis dobástávolságra remekül használhatók ezek a vékony kanalak. Elhúzhatók akár a víztetőn, a hínár feletti keskeny sávban is. Legnagyobb előnyük, hogy tömegükhöz képest nagy felületük miatt igen lassan vezethetők, s meg-megállítva (lásd még: „hulló falevél”), táncoltatva őket hosszú ideig tartózkodnak a jónak vélt sávban.
No persze az „ősök” is fogósak, a Rublex, az Abu és a DAM gyártmányok a gyakorlatban is bemutatják, miért épp ezek a formák szolgáltak mintául. Sőt, még a jóból is lehet jobbat csinálni! Pontosabban két jót… Egy barátomtól lestem el ezt a „szentségtörést”. Kell hozzá egy DAM Effzett FZ Twin támolygó (esetemben egy 65 mm-es, 30 grammos darab), hármashorog, kulcskarika, meg fogó. A DAM fejlesztői által egy támolygóba álmodott két lemezt szépen kettéválasztottam, s mindkettőt külön-külön felhorgoztam. Így kaptam két, kb. 17 grammos támolygót, mely nagy felületéhez képest lényegesen kisebb tömegű, mint az eredeti, így céljaimnak remekül megfelel. Tudom, ez sem újdonság, de ha valaki még nem próbálta, tegye meg egyszer!
Rapala Minnow Spoon
A „fürge cselle kanál” leginkább egy bokorugró egyágú horogra öntött támolygó kanálként jellemezhető, bár anyaga, tömege és formája eltér a megszokott támolygókétól. Mégis, viselkedését tekintve igen hasonlatos a támolygó kanalakhoz, ezért került a felsorolásban közvetlenül e „vasak” mögé. Igazság szerint ezt a műcsalit eredetileg ajándékként kaptam, s be is tettem a „Kösz szépen, remek ajándék volt, de mégis minek…” feliratú dobozomba. Ott is volt egy jó darabig, mígnem az egyik alkalommal szitává nem dobáltam a csatornát mindenféle műcsalival, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Végül, amolyan minden mindegy alapon feltettem ezt is - a vakító őszi napsütésben és a letisztult vízben igen „sokat ígérő” jajsárga színben -, és láss csodát, fogtam vele két csukát. Nem voltak nagyok, de ez egyébként is jellemző rám…
Azóta is cipelem magammal, amolyan tartalék tartalékja szerepkörben. A Minnow Spoon talán a legnagyobb tömegű műcsali az összes eddig felsorolt közül, a vízben azonban meglepően könnyedén mozog. Bevontatás közben lassan, viszonylag jelentős oldalirányú kitéréssel, billegve mozog, megállítva pedig klasszikus „hulló falevélként” viselkedik. Formájánál és súlyozásánál fogva a vízben a horog hegye mindig felfelé mutat. Lehet vele szinte tapogatva vagy mártogatva is horgászni, bár ez utóbbi jó tulajdonságát valószínűleg inkább mélyebb vizekben tudja megmutatni, nem a csatorna szélén lévő sekélyben.
Viszonylag nagy tömege miatt jól és pontosan dobható, de ebből fakad egy hátrányos tulajdonsága is, mivel éppen tömege és vízre érkező nagy felülete miatt elég hangos. Ezért célszerű vele némileg túldobni az ideálisnak vélt szakaszon (már akkor, ha van erre lehetőség), hogy ne a csuka feje fölött csobbanjon akkorát.
A színek szerepe
Magam is úgy gondolom (a halak színérzékeléséről szóló tudományos, vagy annak tűnő érvelést most mellőzve), hogy a műcsali színének jelentős szerepe van/lehet a fogási eredményekben. Ezt számtalan gyakorlati példa igazolja. A közvélekedés, és tegyük rögtön hozzá: számos, nálamnál jóval nagyobb tapasztalattal rendelkező horgász szerint tiszta, nagy átlátszóságú vízben, napsütéses időben inkább a tompább fényű, jellemzően természetes színek hozhatnak eredményt, míg a rikító, sokszor a természetes színektől eltérő összeállítások inkább a zavarosabb vízben, borult időben, szürkületkor és utána lehetnek hatékonyak.
Az én tapasztalataim e tekintetben nem olyan egyértelműek. Természetesen én is a fenti elvek mentén gyakoroltam, s részben gyakorlom ma is a pergetést a csatornákon, de egyre gyakrabban próbálkozom például letisztult vízben, napfényes időben is feltűnő imitációkkal. Az első elgondolkoztató eset a Husky Jerk S színű változatához kapcsolódott, mely - ellentétben például a J vagy SSR Rapalák S színével - rendkívül fényes, feltűnő jelenség. Tiszta vízben, a felszín alatt csupán 30-50 centivel vezetve, a wobbler szinte vakítóan villogott, néhány balinnak azonban így is tetszett. Az eredeti Orkla kanál olyan fényesen csillogott a félméteres szélvízben, mint Salamon t...ke, mégis kellett a csukának. De, hogy mást is mondjak, a Lazy Ike FT kódú darabja is népszerű volt szikrázó napsütésben, s a sárga színű Mepps Aglia mellett sem mentek el mindig szó nélkül, hasonló körülmények között. A csuka esetében pedig a piros szín, s néha a narancssárga, függetlenül napszaktól, fényviszonyoktól, a víz zavarosságától és a műcsali típusától, a csatornán igen hálásnak bizonyult.
Lassan nyakunkon a tél (vagy már benne is vagyunk?), s ebben az időszakban a „vasak” szerepe felértékelődik a wobblerekkel szemben - bár kedves fahalainkkal sem leszünk esélytelenek. Végül új szereplők is megjelennek a csatornák partjain: tviszterek, gumihalak és különböző hibrid gumiszörnyek kerülnek a zsinórok végére. De ez már egy másik történet…
Czender Miklós (bogyo)
