Amikor a csukák félrehúzódnak a partszéli, bokáig érő vizekbe, szinte lehetetlen őket a megszokott műcsalikkal horogra keríteni. Az intenzív mozgású villantók a sekély vízben inkább elriasztják, mintsem kapásra ingerlik halainkat. Dolgunkat rendszerint tovább nehezíti a sűrű vízi növényzet. A horgászok többségének eszébe sem jut, hogy az efféle búvóhelyeken pergetni is lehet, hiszen helyenként még az sem nyilvánvaló, hogy meddig tart a víz, és hol kezdődik a part. A nehéz terepen jó hasznát vesszük a védett horoggal, és minimális súlyozással szerelt gumicsaliknak.
A bevezetőben megfogalmazott következtetés első fele a műlegyező társakkal tett kirándulás estéjén állt össze, a bokorugró twister lehetősége azonban csak másnap hajnalban kattant be az agyamba. Hajnali nyugtalanságom oka egyesületünk aznap sorra kerülő rablóhalfogó háziversenye volt, amelyen ezúttal - kísérleti jelleggel, de hagyományteremtő szándékkal - csónakos pergető kategóriát is hirdettek, az országos versenyek szabályai szerint, páros indulók részére. Bármennyire „kispályás” rendezvénynek is tűnik, mégis úgy készültünk rá, mint valami világversenyre. Nem akartunk szégyenben maradni, és kitenni magunkat a klubtársak ugratásainak. Az ember egy országos versenyről legfeljebb vesztesen eloldalog és csendben marad, de az otthoni vizén nap mint nap találkozik a riválisokkal, akik minden alkalmat kihasználnak, hogy az orra alá dörgöljék leégését, esetleg összekacsintanak mögötte, hogy: „jól pofára esett múltkor a nagyokos, haha!”. Ezt a forgatókönyvet lehetőleg el kellett kerülni, és minden furfangot bevetni a siker érdekében. Az előző napi tapasztalatokból kiindulva úgy tűnt, hogy a versenyen érdemes lesz a legsekélyebb, már-már mocsarasnak nevezhető részekre összpontosítanunk. Így került képbe a könnyített, bokorugró twister.
A gumicsalik védett hegyű horoggal való kombinálása nem számít újdonságnak. A Magyar Horgász 2003. januári számában Örley Dénes ismertette az Amerikában bevált egyik szerelési módot, amellyel a hazai vizeken is szép sikereket ért el a feketesügér horgászatában.
A módszer őshazájában rendszerint egy kúpos nehezéket is felfűznek a horog elé, de a vízmélységtől és tereptől függően súly nélkül, esetleg a horog szárára tekert kevés ólomhuzallal, vagy ólomlemezzel is használható.
Korábban magam is kipróbáltam ezt a megoldást, de nem voltam vele maradéktalanul megelégedve. A rejtett horoghegy miatt ritkán akadtak meg a kapások. A tetejébe a csukák folyton lehúzkodták, és 1-2 fogás után úgy szétroncsolták a gumit, hogy már nem állt meg benne a horog hegye, akár el is dobhattam. A horog szárára tekert súlyozás miatt a gumicsere is macerás volt, így néhány alkalmi nekifutás után süllyesztőbe került a „kanyarszárú” horgos twister.
A verseny hajnalán az az ötlet ugrasztott ki az ágyamból, hogy elő kéne kotorni valamelyik fiók fenekéről néhány elfekvő, „bóti” bokorugró süllőhorgot, hátha praktikusabb lesz, mint a gumiba rejtett horoghegy. Elő is kerültek a horgok, de nem igazán tetszettek. Száruk rövid volt, a rugó pedig túl durva. No de még csak négy óra, tenger az idő, indulásig gyorsan összeüthetek néhány kedvemre valót! A leghosszabb szárú, streamernek való 1/0-ás horgomra 14-es citerahúrból készítettem, és cérnával kötöttem fel a védőrugót. Az előző nap bevált műlegyek súlyozásához igazodva némi ólomhuzalt is tekertem a karika mögé, és egy neonzöld farkat húztam a horogra. Gyártottam még két tartalékot, és helyreállt a komfortérzetem: felkészültem a reménybeli nyerő taktikára!
A verseny folyamán körforgó villantóval is fogtunk ugyan 2-3 halat, a nap sikercsalijának mégis a hajnalban rögtönzött bokorugró twister bizonyult. A tüskön-bokron átkúszó, farkcsóválva settenkedő gumikukacra meglepően sok rámozdulás, kikövetés és kapás volt, amelyekből a lehetőséghez képest viszonylag keveset tudtunk halra váltani. A megfogott 11 csukánk mindenesetre kényelmesen elég lett az első helyre. Olyannyira elég, hogy a mögöttünk végzett öt páros összes hala sem volt feleannyi, mint a mi zsákmányunk.
A jól sikerült próba során az is kiderült, hogyan kellene továbbfejleszteni a dzsungeljáró műcsalit. A legalapvetőbb tökéletesítésre szoruló elemnek a bokorugró szál tűnt, ami még a vékony citerahúrból elkészítve is túlságosan „csukaugró” volt, sokszor húztuk ki akadás nélkül a halak szájából.
A szűk öblű, befelé hajló hegyű horog fogóssága is kívánnivalót hagyott maga után, ezért nagyobb méretű, ugyanakkor vékonyhúsú fajta után kellett nézni. Végül az ólomhuzalból tekert, bumfordi súlyozás helyett - bár a célnak tökéletesen megfelelt - valami elegánsabb megoldást próbáltam keresni. Így állt össze a végleges változat, melynek elkészítése lépésről lépésre végigkövethető az alábbi képeken.
