Történetünk még áprilisban elkezdődött, bár a valódi kifejletre egy jó hónapot kellett várnunk. Az első Haldorádó Fórum Találkozó és Kupa alkalmával beszélgettünk Kapoli Andrással, webmasterünkkel arról, hogy mit és hogyan szokott fogni pergetve. Míg az éjszaka önfeledt beszélgetéssel folytatódott, fejemben kezdetek a dolgok helyükre kerülni - olyan helyre kell vigyem a "Mestert", ahol biztosan nem bőgetem le őt (és persze magam). Másnap a verseny ideje alatt meg is beszéltük, hogy amint a körösladányi vagy a békési duzzasztónál jó a víz és megy a hal, próbál időt szakítani egy kis Dél-Békési pergetésre. Hosszas egyeztetések - és részemről megannyi "letesztelés" - után végre elérkezett az idő: így közösen vágtunk neki az általam már olyannyira aposztrofált körösladányi duzzasztómű alvizének.
Történetünk előnytelen részeimet is megmutatja: szervezőkészségből elégtelen szintet produkáltam, mert teljesen érthetetlen módon nem 23-ára, hanem egy héttel későbbre (azaz május 30-ára) foglaltam szállást a helyi vendéglőben, persze 23-án teltház volt. Na, ennyit rólam, így marad nálunk a vendégszoba, jobb híján. A késő délutáni érkezést-találkozást követően - miután a szállás kérdését valahogyan elsimítottuk - azonnal gurultunk a tőlünk nem messze fekvő település, Körösladány felé.
A látvány megfogta Andrást - a kavargó, erősen sodró víztömeg kicsit sokkolta ugyan, de elhitte nekem azt, hogy itt lehet halat fogni. Néhány műcsalival kibővítette készletét, javaslatomra főleg SSR Rapalákkal lett szélesebb palettája és dobozának tartalma.
A folyás szerinti jobb oldalon kezdjük a víz vallatását, szomorúan veszem tudomásul, hogy egyrészt apadóban van a víz, másrészt nincsen rablás. Ezen a részen mondjuk, ha nem is percenként, de 3-4 percenként olyan nyolc, tíz rablás el-elcsattan. Most süket és üres a meder, kezdem magam kínosan érezni. Fél hétre érünk ki, innen lehet számolni a legjobb időszakkal, és erősen betlire állnak a dolgok...
Javaslatomra átkelünk a másik oldalra - elvégre a hal mindig a túloldalon van, nem igaz? Megtörik a csend: elébb a nagy limányban, majd a lábunk előtt is csattan egy-egy balin, jelezvén itt vannak, éhesek. Még az autóban vázoltam Andrásnak, hogy merre érdemes dobni, hogyan kell húzni, a parton csak finomítom mozdulatait. Bár nagyon szeretném horgára az első halat, az mégis nálam jelentkezik - olyan erősen indul meg a hal és olyan érdekes, mondhatni kígyózó mozgást közvetít botom, hogy harcsát mondok, persze "csak" egy másfeles balin az. A dolog úgy áll, hogy társam már el is hiszi, hogy fognia kell neki is. A hal itt van, innentől már csak idő és a próbálkozások gyakoriságának kérdése ez...
A csudába is, megint nekem vágott oda egy siheder. Persze őn ez is, had ússzon hát. Nálam is, társamnál is SSR a zsinór végén. Dobálás közben beszélgetünk, erről-arról. (Például, hogy Pécsen milyen szépek a lányok.) Elérkezik az alkonyat, folytatódnak a rablások, akasztok is egy újabb, majd egy azutáni balint, ám ezek picikék, még a méretet sem érik el. Kisebb horog okozta sérülést elszenvedve, eliramlik kezemből mind a két delikvens. Egyre rosszabbul érzem magam, nagyon-nagyon várom már András hajló botjának látványát. Az idő telik, immár teljes a sötétség, a balin mégis hajt, eszik tovább. Süllő nem mutatkozik. Visszamegyünk a műtárgy település felőli oldalára, ott még megpróbáljuk, bár őszintén szólva egyre kevésbé bízom abban, hogy fogunk még bármit is. És amíg én csalódottan próbálkozom, addig a társ egyre lelkesebb. Egyre rosszabb hangulatomat András botjának hajlása töri meg. Megvan az első pergetett balinja!
Jól telik az idő, már kilenc óra. Dobálunk még keveset, aztán hazafelé indulunk. András elégedett, látott vizet, látott és fogott halat. A "keserves", sehogyan sem jónak tűnő kezdet feledésbe merül, már csak mosolygok balgaságomon. Hazaérve beszélgetni kezdünk, mutatok néhány fotót, elszopogatunk némi malátalevet. Éjfél jóval elmúlt, nekünk meg reggel négyre illő volna kinn lennünk már, hát a vekkert 3 óra 15-re állítjuk. Borzasztóan koránra, barátságtalanul koránra...
Csörög, kelünk, mosakszunk, megyünk. A hajnal már a duzinál talál bennünket, fáradtan, kialvatlanul is mozog bennünk a horgászvér. Gyors vagyok, mondhatni fürge. Hamar beakasztom karabinerembe az SD-t. András a tegnapi SFC-t teszi föl - első dobásra meg is akasztja halát, balin!
A visszaengedést követően társam két rávágását nem tudja megakasztani, ezzel sajnos magam is így vagyok: csak "csipkelődnek" a balinok. Süllő pedig úgy néz ki, még a környéken sincs...
Fél öt. Kábán kelünk át a másik oldalra, ott is teszünk egy próbát. Akasztok egy kisebb őnt, András pedig ismét mosolyogva jelzi, újabb rávágása volt. Öt óra. "Kíméletlenül" lehorgásszuk a vizet, ha van itt hal, megfogjuk. Rablás előttem, tőlem kissé följebb. Túldobva rajta a szokásos technikámmal vezetem az SD-t,: folyással megegyezően, bele-belespiccelve a vontatásba. Nagyot koppan a hal: még nem is akadt meg, már kiáltom társamnak: süllő! Az is, idei legnagyobb ladányi süllőm. Olyan jó kettes. Gondolkodom azon, hogy visszaengedjem-e, aztán kiderül, valaki(k) nagyon szereti(k) a süllőt, így bilincsre kerül a tüskés. Bár Andrásnak igaza van: vissza kellett volna engedni, már csak azért is, hogy a mellettünk horgászó srác gutaütést kapjon...
Jóval 7 órán túl erőltetjük a pergetést, azonban visszavonulót fújok, annál is inkább, mert egy csatornalátogatást is beterveztünk magunknak. Szakszerűen és gyorsan megpucolom a halat, amit András óvatos megjegyzése kísér: - Úgy látom, nálad nem csak "rilíz" szokott lenni... És igaza van!
A megtisztított halat és a felszereléseket is elpakoljuk, irány a csatorna. Nincs is benne hal, húsz perc után lemondóan otthagynánk, amikor a nap legjobb fogása esik, immár puszta kézzel: rutinosan fogok egy kacsát, majd lefotózom. Ilyenről még nincs fotóm, magyarázkodom. Majd elengedem. Bár ez méretes volt.
Hazaérünk, elbúcsúzunk egymástól. Jó utat kívánok Andrásnak, és érzem, hamarosan újra pergetünk együtt.
