Budapest - a főváros riasztott mindig; az embertömeg, az általános mentalitás és a rohanó tempó nem az én világom. Meg aztán - horgászni lehet ott? Persze, ott a vén Duna, keszeget fognak itt is, ott is, de a magamfajta pergettyűs vajon az eredményesség illúzióját ringathatja-e magában, ha éjjeli portyára készül?
Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy - relatíve - jó állásajánlatot lakóhelyemhez közel, azonban a "multi" (a munkáltatóm) a képzéseket, tréningeket s a gyakorlatot (is) a pesti központba rendelte el. Adva volt tehát: 5 hétig Pesten... Még jó, hogy a netről megismertem néhány kivételes embert, köztük Jánost. A második "gyakorlati" héten az első - hétfői - napom már-már megmagyarázhatatlanul korán ért véget - gyors telefon, János rá(m)ér és vevő a közös pecára, este tehát a Margitszigeten találkozunk.
Kissé érdekesen ugyan, de eljutok fél kilencre a megadott helyre, ahová néhány perces késéssel ugyan - ez az én "reszortom" szokott lenni... - befut János is. Irány tehát a sziget, le a partra. Rekord-alacsony vízállás és erősen sodró víz fogad. Ideális és nagyon tetsző (vagyis inkább ideálisnak tetsző...) a pesti Duna. Tán még hal is akadhat... Társam ide szokott járni leggyakrabban, aholis kisebb süllők, szebb domik jövögetnek a gyakran beugró jaszkók mellett. Fővárosunkba a könnyebbik pergetőmet hoztam, egy 7-28 grammos egykezest, lévén 2 kilósnál nagyobb halat úgysem fogok. Ha egyáltalán fogok majd bármit is...
Fölszerelünk, célhalaink a már leírtak. Éppen ezért, na meg a sodró víz miatt is, SSR Rapalákkal kezdünk pergetni. A víz és a mederalakulat, a parti kövezés engem a Sebes-Körösre emlékeztet, így SSR 7 CW-met magammal szembe hajigálom, és óvatosan, araszolva vezetem magamhoz, hisz a gyors víz úgyis lejjebb és lejjebb - szó szerint is - nyomja, viszi. Társam - párszor horgásztunk már együtt - szerint esély leginkább a sekélyebb részeken, a parthoz közelebb van rávágásra, s hogy ezt cáfoljam, háromnegyed kilenckor megakaszthatom első dunai halamat - nagyot csattan wobbleremen a vad húzás, és szinte ugrálva dobálja magát botspiccem. Halam erősen húz, okosan bújik a sodrásba - egészen bent kapott, tán 5-6 métert húzhattam rézsút magam felé kütyümet, amikor az megfogta a halat. Süllőt mondok a furcsa - tán dunai süllőtulajdonság ez a fajta védekezés - rángásokra, ám csakhamar előttem lavíroz a delikvens: gyönyörű jaszkó rugdal narancssárga műhalam végén. Idétlenkedek picit, mielőtt tarkón tudom fogni, majd végre, megvan!
Nagyon örülök neki, mára (két hét pecahiány után) ennyi nekem tán több is, mint elég. De: az utolsó villamosig még özön az idő, s halamat Jánosra bízom, magam pedig följebb vonulok. Egykedvűen dobálok, s ahogy a nyüzsgő, fényekkel terhes várost, a Margithidat s a mögöttes látképet figyelem, fejemben Ákos hangját hallom: "...Budapest fényeit már nem én gyújtom meg, az egész város régóta beteg... ...enyém volt régen az egész város, a fénynek tudója voltam, halállal határos..." Valami tényleg lehet ebben, mert az itteni közegben nem érzem túl jól magam. (London például szebb is; ráadásul ott nem így éreztem, holott otthonomtól nagyon távol voltam akkor.) Hogy elmúljon belőlem ez az érzés, kicsikarok egy kis rávágást a tiszta vizű folyóból. Bár a hal nem akad meg, immár magasabb adrenalin szinttel és kissé frusztráltan vonulok odább, magam elé engedve társamat.
Folyásnak fölfelé haladunk (szalad a víz alattunk...), a sziget közepénél kezdtük az estét, az alsó és a felső spiccre is el kéne jutni még ma... János szisszen, majd orsózza is halát - a szűken méretes őn a 41 centit meghazudtolva küzd, majd kézbevétel előtt magából a (rosszul fent horgokkal "megáldott") wobblert kirázva éjjeli szambát jár a dunai kövek között, az arasznyi vízben. "Táncpartnere" János, aki végül is egy erélyesebb kipörgetést követően - majd a vízbe fordult... - végre magához ragadja a pikkelyest, miközben mindketten dőlünk a nevetéstől. Társam lába és nadrágszára csurom víz, a balin a jaszkó mellé kerül, fotógépem a táskába, és megcélozzuk a sötétben is jól kivehető stég sziluettjét.
A stég előtt és mögött egyaránt halat sejtek, s mivel János a stégről lefelé próbálkozik, így nekem marad a vízi építmény előtti kis öböl. Persze egy kellemetlen momentumát elfelejtettem leírni az eddigi pecának - a környéken lévő egy szem akadóba stílusosan beletéptem a CW-t. (Többek között ezért is vagyok frusztrált.) HSSR 5 HBSH az új csali, ezen koppan valaki a lábam előtt, de érthetetlen módon nem akad meg. Hiába van Owner drilling a kütyümön?! Feldühödve és mérgesen húzom, vezetem magam előtt nagyon lassan a csillogó kék csodát, és újfent, ám ezúttal érezhetően süllősen koppan valaki lentről. Lanyha ellenállást tanúsítva - ez sajnos nem habitusából, hanem kis méretéből fakad - pacskol a sekélyben a horgomra akaszkodott süllőifjonc. Tán méretes. Lefotózom - elvégre első dunai süllőm! -, hagyom, hadd meresztgesse masszívan a tüskéit kis pártfogoltam, majd visszaengedem.
Időközben hallom, majd látom is, hogy társamnak alkalmi beszélgetőpartnere akadt, hala azonban nem. Szólok felé(jük) vagy kétszer, de vagy a feltámadt szél miatt, vagy pedig az éppen előttü(n)k elhúzó éjszakai sétahajó zajától nem hallják a kérdést. Mindegy alapon - tán csak nem tévesztjük el egymást... - csasztatok picit gyorsabban távolabb a stégtől. Hamarosan Jánosom érkezik, újságolja, hogy elkönyvelhet egy lemaradt süllőt, s egy újabb rávágást is.
Tíz óra. A csónakkikötőhöz nem tudunk följutni, ott horgásznak ketten is e kései órán. Olyan nagyon nem rájuk vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább a jónak tűnő helyre vágyunk, azaz lennénk kíváncsiak, ám elférni nem férnénk el mellettük, így kissé csalódva indulunk vissza a sziget közepe felé. Félúton a kezdő hely felé, megállunk és dobunk párat, s bár hallani hallottam már ugrást, most végre rablást hallok, és látok is - tipikus süllő! Priccenti a kisebb halakat éhes jószágom a parthoz közel; wobbleremet elhúzom a helyen többször is, le is cserélem (SSR 7 SH-ra), de nem tudom becsapni a ravasz dunai halat.
Durcásan vonulok lejjebb - mégsem fenékig tejföl a pergettyűs-élet...?! A csúfos beszakadás helyén járok, ám ezt csak az első dobást követően veszem észre. Ebben a pillanatban, azaz inkább abban, amikor elindul wobblerem, amikor ingerlő mozgással riszálja magát a mederben, óriási rávágásom van. A hal majd’ kiveszi kezemből a botot; nem koppan, hanem robban a rávágás, majd rögtön szól a fék is. Mi a csuda? A hirtelen nyekkenés után elhallgat a műszer, s csak a torkomban lüktető szívem egyre erősödő hangját hallom. Ez mi lehetett? Nagyobb jász, nagyobb balin, netán vadul kapó, megtermett domi? Mindenesetre lejjebb megyek 10-15 métert, hogy nehogy elakadjak. Rézsút lefelé dobott wobblerem halkan csobban a Dunába, sóhajként válik eggyé a sötét és mégis tiszta vízzel, úgy remeg, mint soha még. Tán fél valamitől - félek én is. Az előttem lévő napoktól, hetektől, hónapoktól. Elég erős vagyok, vagy inkább leszek-e? Húz a vénséges Duna vize, a túloldalt villognak a fények, és ekkor jön a tompa, de élő ütés: rávág a hal. Úgy nyúl wobbleremre, hogy egyből a mélybe is fordul, majd a félreérthetetlen jelek - nagyokat ráng a kecses bot vékony spicce: harcsa akadt a wobblerre!!!
Nofene. Kiáltok Jánosnak, ez lesz a hal... mindegy... Még, hogy a pesti Dunában nincsen hal... Nesze neked - jaszkó, balin, süllő együtt, meg egy harcsa is beugrik... Botom perecben, s bár a harcsa nem megy, nem szalad, csak kavarog, és üti a farkával a madzagomat, erőltetni nem merem, s nem is akarom. Lassan elindul felém, tudok orsózni a madzagból. Nagyon nyugodt vagyok, próbálom saccolni a halat. Olyan 3-4 kilósnak gondolom, nem erősködöm, hisz fékem belőve, s kissé tán fölényeskedve próbálnék pumpálni, de nem megy, csak a fékem szólal meg egyre, halamon emelni nem tudok. Hm. Akkor nagyon óvatos leszek, legalább majd láthassam, mégis mekkora. Ránézek az órámra - fél 11 múlt öt perccel. János szerint mostanra már durván öt perce citerázunk, és hol van még a harc vége... A bot karika, de erős. Olyannyira, hogy a zsinórt érzem gyengének, pedig a 0,10-es PowerPro azért bír eleget.
Társam közben mellém áll, úgy kíséri figyelemmel - azért kissé hitetlenkedve, de nagyon örülve a halnak - a fárasztást. A Berkley botom karika, lassan bólogat, ahogyan a hari lomhán húz, de kicsit tán tudok emelni a "tengeralattjárón" - így megy a huzavona: le pár métert, majd vissza, folyásnak föl. Lustán mozog a szürke, s már egyre nagyobbnak érzem. (Biztos csak a karom fárad, emiatt.) Alig 5-6 méterre kavarog már, ám lent halad makacsul a fenéken, így nem láthatom még mindig. Kínosan ügyelek a felszerelésre, s a megakadt harcsát egyre inkább próbálnám erőltetni, már amennyire bízom a zsinórban. (Leggyengébb láncszeme most a zsineg a motyónak: érzem, hogy a botot extrémebb terhelésnek is kitehetném a törésveszély kockázata nélkül.) Szorítok két kattanásnyit a fékcsillagon, majd rögvest nyitok hármat, ugyanis a harcsa kijjebb - bár nem följebb - úszik most és a part közelségétől megriadva tör beljebb. Újra húz, elég sokat levesz az orsómról, vagy 8-10 méter megint az övé. Kutyafáját, kezd kiállni a vállam is... Újra húz halam, majd megáll. Érzem, helyezkedik, azaz helyezkedne, ám nem hagyom, nehogy lefeküdjön már nekem a fenékre... Ráfogok a dobra, persze csak érzéssel, és beleemelek. Visszatör, de legalább nem ül le a fenékre. Ez jó. Újfent húzás, de dobomat gyengén fogva tudok pumpálni keveset - a harcsa lomhán követi a húzás irányát. Mire eléri a parttól csak 5-6 méterre lévő sávot, úgy ellustul, hogy kijjebb jönni az istennek sem hajlandó. Mi a csuda lehet ez? Tart a fárasztás már jó 10-12 perce. Túl a holtponton...
Egyre inkább érzem, hogy kezdeti higgadtságom, türelmem meghozhatja gyümölcsét: győzhetek majd. Érzem, hogy most már én vagyok fölényben, kicsit szeretném dűlőre vinni a dolgot: emelem a botot, az hajlik, hajlik, egyre nagyobb az íve, és megszólal a fékem, jobban nem tudok erőlködni, csuda vigye! Hát ez eltart(hat) még egy jó darabig - hangosan mélázok lassan, de biztosan zsibbadó karral.
Közelebb tudom kicsit húzni az 5-6 méteres sávnál, és mintha föntebb járna már... Fejlámpa kattan, majd két fénycsóva űzi messzebb a sötétet a vízfelszínről. Nagy örvénylések, ám a halat még mindig nem látjuk... és ebben a pillanatban bukkan föl, el is kiáltom magam, méretét meglátván... még jó, hogy Jánosra bíztam a fényképezést... (amit ezúton is köszönök neki)
Gyönyörű a hal, jó tízesre saccolom, idén fogtam már hasonló méretűt a Körösön. Ekkora és nem ment el? Ekkora, és nem tudott elmenni?! Ezeken agyalok, azért hát, valljuk meg, ügyes vagyok, fárasztásból jelesre értékelem magam. Persze a harcsa, ahogy feljött, egy félfordulást követően, félig nyitott szájjal (sehol nem láttam a bajszok környékén a wobblert, az valahol ott lehet benn, mélyen a harcsaszájban) vissza is húz lejjebb. Sebaj. Ez elmenni már nem fog. Sekély a víz előttem, olyannyira, hogy mire a bajszit magamhoz tudom húzni, kartávolságnyira tőlem "megfeneklik". Francba. Érzi ő is, hogy nem lefutott még a meccsünk, hát újfent belehúz. Hohó! Ismét fáraszthatok, és cselesen lejjebb vonulok a parton, mélyebb részt keresve. Na, vagy jó húszméternyire találok is egy alkalmasnak tűnő öblöcskét. Itt is partközelbe, akarom mondani húzni, és kezdjük eljátszani a "szokásost". Megérintem, megugrik, megszalad. Ebből a szituációból legyártunk gyorsan négy epizódot, majd végre az elnyíló szájba nyúlhatok. Nem vagyok elég határozott, sem nem elég gyors, így aztán a harcsa csap egy nagyobbat, egy kellemeset, majd félig lenyúzott hüvelykkel folytathatom a fárasztást... Az égen mintha picivel tán több lenne most a csillag, majd botom vörösben játszó parafa nyelét vizslatja fejlámpám kék csóvája... Patakvér folyik... Na jó, csak erősen szivárog.
Elbénáztam. Nem gond - nem biztos, hogy le kell vágni majd az ujjam, elképzelhető, hogy leesik idővel magától, ahogyan ilyen esetekben azt Zsolt barátom taglalná... - majd most. Óvatos vagyok, de határozott, és erős a szorításom, mely a fáradt harcsa állkapcsába markol - emelek a halon, az dob magán egyet; fröcsköl a víz, János pont exponál, én pedig derékból fordulok a part felé, a halat emelve, miközben valami diadalittas, mámorító tudatállapotomat mindenkivel közölni akaró kiáltás vesz erőt rajtam...
Mellesleg, saját operatőröm van... A hal, a harcsám nagy, nagyobb, mint gondoltam. Tényleg jó tízes. És a csalim...! Olyan mélyen akadt, hogy alig találjuk meg a hal torkában. A vékony fonottamat pedig, valamiért nem tudta elnyiszabolni az erős és érdes harcsaszáj-perem... amit érthetően nem is igazán bánok most. Most kapom meg János gratulációját, amit örömmel fogadok el. Fényképezkedés és pózolás. De hiú is a horgász... (Akkor is: én legalább vállalom.)
Teljesen elzsibbadva érzem minden tagomat, a külvilágból sem sok dolgot érzékelek mostan. Így van ez. Köszönöm neked ezt a halat, te vén Duna!
Hiába, no - Budapest, Budapest, te csodás...
Epilógus
Halamat, mivel erejével olyannyira elkészült a fárasztás végére, hogy a visszaeresztés értelmetlen lett volna, Jánosra testáltam. Így kaptam a Hotel Venturában az SMS-t valamikor éjjel kettőkor, ahogyan lefeküdtem aludni. "107 centi, 9,2 kilogramm. Gyomortartalom: 2 rák (egészen friss), paradicsom, v. paprikahéj (lecsó), 1 db babaszappan." Így aztán elégedettségembe és büszkeségembe derű is költözött.
