Óriási süllő akadt le a horgomról… Mintha egy világ omlott volna össze bennem. Legszívesebben sírni tudtam volna, annyira bosszantott. De nem tehettem más, mint horgásztam tovább. Néhány méterrel odább költözve, kissé megnyugodva de még mindig remegő tagokkal kezdek dobálni újra. Sokáig nincsen semmi érdeklődés, már az újabb helyváltoztatáson gondolkodom, de mégis maradok és inkább műcsalit cserélek, s úgy folytatom tovább. A GFR helyére egy CDJ 7 BRH kerül, ez talán finomabban remeg, meg kisebb is, hátha csak a táplálékhal méretű fahalat akarják majd elkapni…
Újra csak közvetlenül előttem van gyanús mozdulás. Nekem sem kell több, naná hogy rádobok. Ingerlően vezetem a wobblert a vízfenék fölött alig néhány centivel, elhúzom a legjobb szakaszon egymás után többször is, mégsem jelentkezik újabb „páciens”. Már-már feladnám, mikor újra előttem a soron következő rablás. Minden idegszálammal a wobblerre koncentrálok, a legtökéletesebben próbálom vezetni, szinte érzem, hogy a süllő észreveszi… és igen! Nagyot koppint, ütök neki rögtön, hajlik a bot, a feszülő fonott hangja muzsikál a fülemben. Nem túl erősen, de azért védekezik a hal, a fejrázásaiból ítélve jóval alatta marad az előzőnek. Kisvártatva, a zseblámpa fényében gusztálva, az előttem kevergő halat megállapítom, hogy kettes azért valószínűleg megvan. Óvatosan kiveszem, nem egyszer jártam már meg a saját hülyeségem miatt, elkönnyelműsködött kiemelést: a süllő kopoltyúlemeze szabályosan fölhasította az ujjaimat, amikor nem vigyáztam. A partra fektetve gyönyörködöm még benne egy sort és kezdek megnyugodni.
Indulok egy másik, jól bevált helyre, hogy ott is fogjak. Pár perc gyaloglás után - ami a sötétben nem mindig esik jól - elérkezem a célhoz. Jobbról ritkás gyékény és egy régi csatornabefolyó, balról csak a nádas. Előttem a legsekélyebb a víz közel s távol, úgy 50 cm, ha lehet. A kishalak a víztetőn pajkoskodnak és szinte minden percben csattog a felszínen, a rájuk vadászó süllő. Izgatottan dobok a wobblerrel, ahogy vizet ér, - süllyedő volta és a sekély víz miatt - rögtön elkezdem bevontatni. Keményen koppanó rávágás ér utol úgy durván 10 méternyire tőlem, félvízen. Behúzva megállapítom, hogy jó süllő akadt horgomra. Erős fejrázások mellett, csak bukdácsol a pálcám, de igazából nem kér madzagot a halam. Mondjuk nem is adok neki, kihasználom a felszerelés biztosította erőtartalékokat és feltornázom a felszínre. Vicsorít rám a gyengülő lámpafényben, megfogom, kiemelem, épp a wobbler horgaival ügyködöm - a 6 horogágból mind a 6 megfogta -, mikor kiesik a számban tartott kis lámpa… bele a vízbe. Hányszor megfogadtam már, hogy veszek egy rendes fejlámpát! Egy pillanatig világít még, majd se kép, se hang. Úgy hirtelen nem dob föl ez a momentum, a süllőt üggyel-bajjal megszabadítom a horgoktól, bilincsre fűzöm és beeresztem magam elé a vízbe, súlya bő 3 kiló lehet.
A felkavart zavaros pancsba, próbálom megtalálni a lámpát. Szerencsém van rátalálok, kirázva belőle a vizet még működik is. Nagyot sóhajtva rakom rendbe a holmimat, a leázott szúnyogriasztót is pótolom, majd a következő dobás előtt megvizsgálom a wobblert. Még jó, hogy megnéztem: csupa lyuk szegénykém, az utolsó süllő szabályosan ráharapott. Lecserélem egy SSR 8 SFC-re. Alig néhány dobás után pont, amikor emelem ki a Rapalát, akkor gyűr oda valami, de olyan élesen, hogy valami apró süllőre gondolok rögtön. Kiemelem az erősen rugdalózó halat, egy szép kősüllő a delikvens. Rövid tétovázás után visszaeresztem, s újra dobálni kezdek. Alig húzom víz alá az SSR-t, keményen üti meg valami a botot a kezemben, majd’ kifordul a csuklóm, nincsen időm behúzni neki, megmarkolom két kézzel a nyelet, erre jön az időközben megállt hal első fejrázása és kész, üres a cucc. Hát ez meg mi volt? Ilyen nincs, ez is hatalmas süllő volt és ismét lefordult! Persze hirtelen úgy ezer lett a pulzusom, úgyhogy kicsit le is ülök, megemészteni a történteket. Némiképpen lehiggadva, pár perccel később folytatom. Az SSR 8-asra nincsen több érdeklődés, váltok CDSR 5 RO-ra. Ez igazából egy süllyedő SSR wobbler, nagyon fogósnak bizonyult nálam. Közben már jóval elmúlt éjfél, távolról mintha égdörgés hangját sodorná fülembe a szél… Kis idő múlva felnézek az égre, csillagok sehol és mintha fülledtebbé vált volna a levegő is. Ajaj, gondolom, ez nem túl jó jel. Azonban addig, amíg nem csapkod a közelemben a ménkű, le nem lehetne velem tetetni a pergető botot - így hát tovább próbálkozom. A közelgő vihartól mintha bezsongtak volna a süllők, ugyanis átlag 5 dobásonként van rávágás, fogok is egy-két süllőt, de aprók szegények, még a kilót sem érik el, mehetnek vissza.
Azon morfondírozom, nem kellene-e másfelé néznem, mikor rávág a soron következő koma az újból felrakott GFR-re, egész távol tőlem. Az akasztást követően elégedetten dörgölök be neki még egyszer, biztos, ami biztos alapon, mert érzem: jobb, mint az ifjoncok. Szívdobogtató fejrázások és vissza-visszatörések után előttem lavíroz őkelme, rávilágítanom sem kell, hogy tudjam, mekkora, mégis megteszem. Szép, valamivel kettőn felüli példány, kiemelés előtt és közben borzolja rám a tüskéit. Büszkén teszem a párja mellé. Halat ígértem ugyanis néhány ismerősömnek.
Lassan elmúlik éjfél és új nap köszönt rám. De egyre kevesebb a rablás, én azonban konokul dobálok tovább, érzem, hogy fogok még. És lőn! A következő megint a lábam előtt csap a fahalra, ennek engednem kell zsinórt, hisz a bothossznyi fonotton rugdalódzó kettes süllő nem egészen veszélytelen. Kinyitva a féket, három félkört tud szaladni, aztán elfogy az ereje, feladja, felfekszik elém a víz tetejére, várja a sorsát. Tarkón ragadom, a szokott mozdulattal szabadítom meg a horogágaktól és felhelyezem bilincsre. Közben megjön a vihar előszele, erős égzengés kíséretében. Néha lámpa sem kell, mert a villámok fel-felvillanó fénye megvilágítja az egész partot. Makacsul dobálok, bár már a „menekülés” gondolatával foglalkozom, mégis kitartok. De félek, hogy esetleg belém csókol az istennyila… Megszán a víz, kemény ütés után újra halat akaszthatok a GFR-rel. A gyékény szélénél, ahol akadt, a villámfényben látom, hogy púposodik ki a vízből, ahogyan menekülne. Azonban a zsinór másik végén én vagyok, a halat erőltetem is kissé, úgyhogy esélye sincs. Biztos mozdulattal emelem ki, ez a legkisebb, amit bilincsre rakok, „csak” egynyolcvanas. Elégedett és boldog vagyok, a víz, az oly nagyon szeretett víz nem volt fukar hozzám. Felhúzom a nyúlcipőt, mert már az eső is csapkod és a tomboló szélben, kezemben a földhöz tartott bottal - elkerülendő a villámcsapást -, hátamon a süllőkkel rohanok. A halak háttüskéi néha átszúrják vastag mellényemet, ez zsákmányaim bosszúja. Rohamtempóban közeledem az első helyhez, felnyalábolom az ottani halakat, s rohanok biztonságos helyre, a faház mellé. Ott legalább nem ázom. Egyébként ott is majd bőrig áztam, olyan zuhit kaptam. De egy ilyen éjszaka után ez kit érdekelt volna?
Csákó Gábor /charon24/
