Szeretem ezt a kicsike folyót, szinte a sajátoménak tekintem. Igen, ez szerelem a javából, ami már hosszú-hosszú évek óta tart, és ami - mint kiderült - ragályos, ugyanis Attila barátomat sikerült kicsalnom magammal és megfertőződött Ő is ezzel az örökké tartó „kórral”. Csapjunk is akkor bele a lecsóba, de nyomban…
Történetünk november haváig nyúlik vissza. Egészen pontosan reggel hat óráig, amikor a vekkert menetrend szerint lecsapom. Öt perc szundi után megint csörög, de azzal a lendülettel megálljt is parancsolok neki. Ebből nem lesz peca, fordulok a másik oldalamra. Két perc sem telik el és csörög a telefon… Attila. Mit akar? Felveszem nagy duzzogva. „Mehetünk?” „Hova?!” „Hát pergetni! Kelj fel, tizenöt perc és ott vagyok érted!”
Gyorsan ki az ágyból, kisdolog, kávé, cigi és már szól is az autó dudája a ház előtt. „Megyek már!” Pecacucc felkap és rohanás. Morgok magamban, hogy hova ez a nagy sietség, ugyanis még korom sötét van. Minden rendes ember alszik és dolgozik, de bennünket várnak a csukák. Villámgyors köszönés és reggeli beszerzés a helyi kisboltban a további program. Ezt letudván már minden a rendes kerékvágásban halad, irány a folyó!
Megérkeztünk! Izgatottak voltunk, mint a kisgyerekek karácsony derekán. Dobjunk már, dobjunk! Botok összedugva, csali felkapcsolva, mehetünk! Első megállóhelyünk a híd alatt volt. Úgy csörtettünk lefelé, hogy egy vaddisznó is megirigyelte volna. Halkan! Lemásztunk a partra és kezdődhetett a vallatás. Pár bemelegítő suhintás, célt tévesztett dobás után a wobbler a kiszemelt bokor alatt landolt. Ideje sem volt, hogy összevizezze magát. Ez bizony csuka! Fröcskölte, verte a vizet, mintha az élete múlott volna rajta, de pár pillanat alatt kint is volt a vízből szárítkozni. De jól tette, nagy örömünkre. Összemosolyogtunk és széles vigyorral nyugtáztuk, hogy van itt hal! Egy kis pózolás után már vissza is került a kis krokodil a helyére, a vízbe. Amíg én örültem a fejemnek, Attila addig megsétáltatott a part mellett egy másikat, a hal végigkövette a neki szánt csaliremeket, de csak nem kívánta meg. „Dobj még egyet, jön az!” Már repült is ugyanoda vissza a csali. Megérte, bejött a jóslatom. Mégis csak megkívánta a fránya. Fenemód ellenkezett, de partra kényszerült egy fotó erejéig. Gyors cigi, aztán gyerünk tovább!
Következő megállóhelyünk, ahol sikerrel jártunk, egy bedőlt fa volt mindenféle növénnyel megházasodva. Itt jó lesz, megállapodunk… Attila kezdetben sikertelenül kopogtat az egykoron sudáran és büszkén álló fa víz alatti lakóinál. Válaszra sem méltatják. Jómagam a náddal szegélyezett partfal őslakosainak nyugalmát próbálom megzavarni több-kevesebb sikerrel. Második dobásra ugyanis egy koppintás formájában heveny érdeklődés mutatkozott a csalira, ami úgy táncolt a vízben, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. „Na, majd most…”, gondoltam magamban. De milyen jól! „Atesz, itt a harmadik!”, kiáltom harsányan. Tipikus esete volt az előre ivásnak arra a bizonyos medvebőrre, ugyanis a másik horog beakadt a gazba. Szétvet az ideg, nem mozdul. Oda minden… Egyszer csak megindul, kiszabadult. Nagy az öröm! „Csuka?”, jön a kérdés. „Nem hinném, mert nem úgy viselkedik!” „Akkor mi?” „Reméljük, mindjárt kiderül… domi! Ez bizony, domolykó a javából, cimbora. Bőven kiló felett.” Újabb diadalittas mosoly után felhívom Attila figyelmét, hogy szedje össze magát és ugrasszon ki valamit a fa alól. Annyira komolyan vette a dorgálást, hogy ajtót nyitottak neki fa lakói és egy meg is mutatta magát. Megvan a harmadik csuka is, egyre nagyobb az öröm.
Olyan, nincs, hogy én nem fogok még egy krokodilpofájút! Új hely, új remények. „Kínlódás, itt ma már nem lesz semmi!”, hangzott el a kesergő mondat. „Majd csak figyelj és reggelizz csak nyugodtan, addig én varázsolok.” Semmi, és megint csak semmi… Attila jóízűen majszolja a kolbászt kenyérrel és mélyeket szippant a friss levegőből, miközben én végső elkeseredésemben felraktam egy 12 cm-es úszó wobblert. Na, majd ezzel! Attila gúnyoson mosolyog és emészt. Próba-szerencse. Mint a bomba, úgy vágódik a vízbe a wobbler a nád elé. Tekereg jobbra-balra, mint egy mérges kígyó a homokban. Jól érzi magát a vízben, csak a halak tetszését nem nyeri el. Ez sem… Csalódottan csipegetem el én is a reggelimet, amit azért a kárörvendés picit megfűszerezett, ugyanis a jóllakott okostojásnak sem akadt semmi a horgára. „Menjünk! Dolog van délután és még pihenni is kell addig.” „Még egy utolsót dobok”, hangzik el a számból a mondat, ami ilyenkor mindig szakadással jár. Kivéve most. Valaki a tiszteletét tette egy oly hatalmas koppintással a horgon, hogy a fék is megszólal. Kettő perc múlva személyesen is bemutatkozunk egymásnak. Csuka - Gábor; Gábor - csuka! Örvendek, de búcsúzok is, mert menni kell. A mielőbbi viszontlátás reményében útilaput kötöttem az uszonyára és könnyes búcsút vettünk egymástól.
A pocak tele, a nap süt és a randevú is sikeres volt a halakkal! Azt hiszem, ez egy tökéletes délután volt. Soha rosszabbat, így már vidámabban megy majd a délutáni favágás! A mielőbbi viszont látásra, Marcal!
