A következő Ladányba irányuló peca, úgy volt betervezve, hogy kollegámmal szerdán megyünk, késő délután, s egészen késő estig maradunk majd. Azonban a szerdából nem lett semmi, mert neki időközben otthoni elfoglaltsága akadt, amit oly’ nagyon nem is bántam, hiszen az egész napos dobálást eléggé éreztem tagjaimban . Pedig én hozzá vagyok szokva! A csütörtöki nap lett újbóli időpontnak kitűzve, munka után rögtön mehetünk. 17:15-kor el is indulhattunk. Az autóban csupán a felszerelések, a műcsalik, és persze a két lelkes horgász - Zsolt és jómagam - foglalta a helyet. Harcsa és süllő tehát férne bőven... Félre ne értsen senki! Nem HALért indultam neki, de egy nagyobb süllő, ne adj’ isten egy jobb bajszi igazán bejátszhatna, azaz járna már nekem.
A duzzasztónál rajtunk kívül két horgász volt. Egyik a túloldalt fentről, a korlátról fenekezik kishallal, lehetetlenné téve ezzel a zubogóba való dobálást, míg a másik mellettünk fehérhalra úsztat, ráadásul mindjárt családostul. Mit van mit tenni, "majd csak megunják egyszer" gondolattal a fejemben lelkesen invitálom át Zsoltot először a túloldalra, az ott leledző két holtág valamelyikére, hogy fogjunk csukát. Meg is másszuk a duzzasztót, le is battyogunk a holtágakhoz, azonban az egyik teljesen be van nőve zölddel, míg a másik csak csónakból lenne horgászható. Kissé csalódottan indulunk visszafelé, a duzzasztóhoz. Csak nehogy így folytatódjon tovább a túra! - fohászkodom. Zsolt régen nem dobált már, pedig régebben, hozzám hasonló módon nyomta a "pergettyűzést" keményen, de aztán családos ember lett, és szabad idejét nem a peca és a vizekhez való rohangálás töltötte már ki, hanem a család. Hosszas "unszolásra" azonban sikerült kicsábítanom magammal. Túl azon, hogy folyamatosan rágtam a fülét a szöveggel, miszerint "mikor megyünk együtt horgászni?", mindig elmondtam neki, mikor, mit és mennyit fogtam. Főleg a képek láttán, elkezdett benne bizseregni a régi ösztön, így azután az otthoni engedély valahogy meg lett adva a pecára. Tehát kinn vagyunk a duzinál, és ketten ostorozzuk a vizet. Remélem, fog halat! Az 50 méteres távolságot jelző táblánál áll le dobálni, műlégy-ólom kombinációval kívánja becsapni a balinokat, míg én lejjebb megyek a bokros részhez, és csukát valamint sügért kívánnék fogni. Twisterrel kezdek, de valahogy nem akaródzik vele sokáig dobálni, annyira nem hiszek most ebben a csaliban. Fel tehát egy régen nem használt Originalt, Rapaláéktól. A 9 centis G remekül mozog, és a tiszta vízben még az óvatos ragadozót is megtéveszti, gondolom magamban. Azonban hiába húzom el a bokor előtt, a part szélén, és hiába dobálom meg vele a legharsogóbb balinrablásokat, semmi nem akarja megenni a hármas horgokkal ékesített fahalacskát. Akkor mindegy alapon sodrásnak lefelé dobok, még vitetem is kicsit a műcsalit a vízzel, majd amolyan távbevontatást kezdek. A mederben jár a wobbler, néha érinti a feneket, nagyon kicsi most a víz. Egyszer csak, mintha elakadnék, de nem is, ez hal! Akasztok, de ellenállás nélkül tudom magamhoz húzni a fahalat. Félúton azonban mégis érzek valamennyi életet zsinórom végén, tehát halam van. Na, ez a süllőgyerek jól megjárta - mondtam magamban, miközben kiemeltem és lefotóztam a halat.
Alig nagyobb, mint a műcsali. Még, hogy a kis süllő nem vág oda a nagy műcsalinak! Nagyon sokszor hallottam sporttársaktól, hogy nagy műcsalival nem nyerő a peca. Az eredmények őket igazolják - kis műcsali, kis süllő. Éjjelente én alapból nem rakok föl 7 centis, vagy kisebb wobblert. Kivételt ez alól csak a CDSR 5 RO élvez, mert érdekes módon azt a nagyobbak is előszeretettel rágják lukacsosra.
Visszakanyarodva a pergetéshez, miután visszatettem a halat, alig néhány dobás után úgy gondoltam, ideje megnézni a zubogó tövét. Elindultam Zsolt felé, és közöltem vele, hogy a csurgónál fogok leledzeni. A fenekező kolléga még áztatja fölöttem a madzagjait, jól belelógnak a zsinórok a folyó közepén lévő langóba, mikor a zubogóba dobom az elsőt, a "szokásos" SSR 7 SD-vel. Persze már az első dobásra halat remélek, ez azonban elmarad, és sem a következő, sem pedig az azután következő, és még a sokadik dobásom se eredményez még csak rávágást sem. Akad viszont más - a fenti kollégát sikerrel megfogom, legalábbis az egyik bedobott botját. Igazából nem szólhatok semmit, mert csak két bottal horgászik, így hát felkiáltok neki egy hangos elnézést, majd valahogy az összegubancolódott szerelékek kibogozásának rendelem alá magam. Hál’ istennek hamar végzek, de mivel nem akarok még egy keresztet dobni - ki tudja, mekkora a tűréshatára az ipsének -, felmászok hát melléje, a korláthoz, hátha kicsikarhatok a helyi "sporiból" némi információt. Szóba is elegyedünk, elmondja, mit fogott (a három süllőből kettő retúr, de ez itt nem egy kirívó eset), illetve, hogy kishallal mikor érdemes próbálkozni. Kurjantást intézek Zsoltnak, és átmegyünk a ladányi oldalra, ahol az autó is áll, és ahol már kezd összecihelődni a békéshalazó család. Na, mire lemászunk a duzi tövébe, addigra meg elkezd egyikük dobálni. Mindegy, mi ketten vagyunk, meg ők sem erőltetik nagyon, úgyhogy köszönnek és mennek. Mi maradunk, majd innentől jönnek a halak, gondolom én...
Kicsit tévedtem, ugyanis az alkony is hal nélkül talál bennünket az egyébként nagyon is nyerő helyen. Zsolt meg is unja, átmegy a túloldalra, amely immár üressé vált, én pedig így egyedül maradok. Lehangoltan dobálok tovább, szinte látom magam előtt a csúfos betlit... És ekkor egy nagy bummal jön az első esti hal, egy balin. Megtetszett neki az ötcentis SSR.
Hm. Ha van balin, akkor a nagyobbja majd a nagyobbra ugrik - ezzel a gondolattal tettem vissza a halat a vízbe, miután megszabadítottam a kissé furcsán akadt horgoktól. Remélem, semmi baja nem lesz a szúrós - szó szerint szúrós! - sokktól. Fölraktam a kedvencemet, a hétcentis SSR-t, az SD-t. Dobok vagy húszat, húzom mindenfele, de semmi érdeklődés. Azonban alattam, folyás szerint lent valami a part szélén hajtja a kishalat. Hm. Ez tán süllő lesz. De hát nem ott szoktak állni! - mondom magamban, fejemet erősen csóválva. Leteszem az SD-t, helyére egy 11 centis SFC kerül. A karcsú wobbler ingerlően remeg, ráadásul ebben a sekélyben nem boronálja a vízfeneket sem. Kapok egy rávágást, de nem akad meg. Gyorsan dobom vissza az előző helynél messzebbre, leúsztatom még egy kicsit, majd óvatos és nagyon trükkös bevontatásba kezdek. Bele is koppint a koma lentről! Akasztok, érzem, hogy megvan és azt is, hogy süllő. Azaz süllőcske. Olyan forma, amit itt szívfájdalom nélkül tesznek szatyorba, olyan 28-as. Fotó róla, majd horogszabadítás, és óvatosan visszaengedem. Tehát lentre kell dobálni?
Időközben Zsolt visszatér hozzám, egyetlen komoly rávágását leszámítva, csupán egy elakadást hozott össze. Alám áll, és ott próbálja. Én meg merészen mégiscsak fölfelé dobok, és a beton mellet akarom húzni a wobbleret. Ez az Original SFC-vel nem nagyon megy, fölrakom az SD-t. Suhan az éjben a wobbler, becsapódik a zubogóba, a legjobb helyen tudom most húzni, és bamm, rávág valami lentről. Balinra tippelek, de az első mozdulása után tudom, hogy süllő és azt is, hogy méretes lesz bőven. Fejrázás, meg miegyéb, ami növeli a pulzusomat, de megszelídül a tüskés és előttem kavar már. A horog nem a legjobban akadt. Zsolt közben kíváncsian figyel, mondom neki, hogy süllő lesz, lehajolok, hogy kiemeljem, de olyan béna vagyok, hogy elsőre nem tudom megfogni a tarkóját és amikor másodjára nyúlnék utána, csap egy nagyot, hogy ne maradjon száraz a szemüvegem, és csá, elmegy. Csak magamat okolhatom, én hibáztam, nem a hal. Kicsit nyűgösen és még szapora pulzussal dobom a következőt. Ez a dobásom is koppanást eredményez a botspiccen - a rugdalódzásból megint süllőt következtetek, amit a hal fejrázásai meg is erősítenek bennem. Már jobb forma lesz ez is, nem a méret körüli átlag. Feltornázom, és magamhoz vezetem halamat, majd kihasználom pillanatnyi kábulatát és hirtelen, határozott mozdulattal ragadom tarkón. Kiló körüli, mint az előző, ami elment. Ezt megvasalom, megmosom a kezem, ellenőrzöm a wobblert és újat dobok. A szél az persze fúj, tehát erősen meg kell suhintanom a csalit, és ekkor történik meg a baj - vagy eleve rossz irányba indítottam a dobást (hisz a betonfal mellé kell célozni, és itt gyakorlatilag "nullszögből" kell, hogy lőjek), vagy a pillanatnyi megingásom a köveken térítette el röppályájáról az SD-t, mindegy, a lényeg az, hogy hatalmasat dobtam neki a betonfalnak. Kész, a wobbler kampec! Letörött a nyelve. Mérhetetlenül elszomorodom, kedves-kedvenc műcsalim elvesztése miatt. Megörökítem egy fényképen a pórul járt műcsalit, majd leveszem, és helyébe egy ugyanolyan típusú, csak G színkódú kerül.
Mérgesen és csalódottan dobok, a tönkrement műcsalin járnak gondolataim, így aztán kissé meglepődve konstatáltam az erős rávágást, ami wobbleremet érte. Nem is akasztok, a hal megfogta önmagát, azaz engem. Húz egy nagyot, amibe egy kisebb, gyengébb fejrázást is belevisz, innen tudom, hogy süllő van a horgon. Amilyen erősen kezdte, olyannyira gyengén adja elő a továbbiakban. Magam elé húzom a kifáradt (gondolom én) halat, éppen fognám meg, amikor végét érezheti, mert minden erejével elkezd csápolni, pocsolni és tövig rántja a szabadon fityegő hasi horgot a bal mutatóujjamba. Iszonyúan belém hasít a fájdalom, két helyen is, és nem szabadulhatok tőle, mert a wobbleren nem csak én, hanem még a süllő is ott leledzik! Bármilyen fájdalmas is, kiszakítom az Owner horogágakat magamból, majd nem kockáztatva többet - sokat kibír a 0,22-es monofil is - a zsinórt megfogva kiemelem a halat, amely még mindig veszettül vagdalkozik. Ez a mai valahogy nem az én napom. Az a szerencséje a halnak, hogy méretes, ha nem is sokkal van fölötte a 30 centinek. Már csak bosszúból is bilincsre teszem! Fájdalmasan - szó szerint! - dobálok tovább, van még egy rávágásom, majd mire belelendülnék ismét, hogy akkor érezzem a wobblert, a vizet, a halat, Zsolt csendesen megkérdi, hogy meddig maradunk. Ha idő van, akkor menjünk, mondom csak úgy magamnak, mert Zsolt meg sem vár, indul felfelé a köveken az autóhoz. A gáthoz menet, felfelé félúton azért utolérem, beszélgetünk, az autónál megejtek egy képet a halakról, majd miután elcuccoltam én is (mindig komótos és rendkívül körülményes vagyok, ha pakolásról van szó), fáradtan, de nem megtörve (bár én lüktető ujjal) elindulunk haza.
