A kishalak tízezrei pocsolnak, fürödnek, ugrálnak a víztetőn. Miattuk pedig a ragadozók is igen aktívak: süllőt, balint; sőt, harcsát is hallok rabolni. Próbálom nagyon lassan vezetni wobbleremet, hogy minél közelebb járjon a felszínhez, és lassítok a szokásos amúgy is lassú vezetésemen. Így műhalam körülbelül úgy mozog(hat), hogy lassú remegése megáll, ahogyan kezemben az orsó hajtókarja, és ezekben a pillanatokban a víztetőig emelkedik, majd hirtelen belecsókol a felszín alatti sötét lébe, gyorsabban remegve halad útján, mélyebbre fúrva magát a ragadozóktól hemzsegő éjjeli vízben...
Majd újfent megáll, miután nem húzom tovább, ezek után pedig kezemben lassan indul az orsó karja, botspiccem lustán húzza a wobblert, s az engedelmesen tesz eleget utasításomnak. A felszínhez közel járhat ismét az S, tőlem jó hat-nyolc méterre lehet, a hínármező szélén buktatom, és koppan rendesen az útonálló - a süllő most lebukott. Akasztok neki, még jó, hogy a finom nyél erős is, mert "véletlenül" olyan erővel nyomtam a halnak, hogy hiába lesz ez is közel kettes, erős mozdulatomtól víztetőig csattan... Fordul a hal, a hínár alá szaladna, de a remek pálca visszahúzza. Fejrázásokkal próbálkozik a pórul járt tüskés, erősen védekezik, igyekezne szabadulni - miközben ugrál a spiccem, szalad is a hal, néha nyekken egyet-egyet a fékem. Hiába, a rutin diktál ilyenkor... A fáradt halat wobblerestül emelem ki, megint csak a farkánál fogva. Első halam ma, ami ép wobblert hagyott maga mögött. Bár a wobblerbe operált a bő kettes süllő két olyan fognyomot, hogy rossz volt nézni.
Most azonban jöhet a "jól megérdemelt jutalmam", a halpucolás. Mára többet úgysem foghatok, és ez így is olyan mennyiség, ami elég lesz odahaza is, rokonoknak is. Leszúrom az utoljára kapott halat, majd elkezdem a haltisztítás népszerűtlen és monoton akcióját. Néha azért nem olyan unalmas a dolog, mert a még mindig éber szúnyognépség ott mar meg, ahol nem is nagyon gondoltam volna. Ahol kicsit is rám feszül guggoló helyzetben a nadrág, nagyot harap a szomjas szárnyas. Én meg szentségelek. István közben egy sikertelen rávágást maga mögött tudva visszaadja wobbleremet, és szakszerű mozdulataimat figyeli. Elmagyarázom neki, illetve szemléltem is a süllőtisztítás mikéntjét. Jóval elmúlik éjfél, mire végzek a három hallal. Mielőtt elkezdtem, még arra gondoltam, ha végzek velük, lefekszem hunyni keveset, és a hajnali időt használom majd csak ki (amennyiben lesz erőm fölkelni). Azonban a felszín annyira megéledt, hogy immár újfent szabad kvótával rendelkezvén, muszáj dobnom. Halaimat István, ahogyan elköszön, magával viszi nyughelye és hűtője felé, és abban maradunk, hogy hajnalban nagy valószínűséggel találkozunk a közelben.
Újfent - bár már kissé fáradtan, ám mégsem tompán - elkezdek pergetni. Az eddigi eredményes helyeimről odább állva, most egy sötét és csak néha hangos nádöblöt vallatok. Felszíni wobblerekkel semmi. Hmm... Akkor legyen süllyedő, azt is tudom a felszínhez közel vezetni, csak picit gyorsabban. Hátha! Föl egy CDSR-t, öt centis változatban. Az SH szín meg is hozza gyümölcsét - alig öt-tíz dobás után (tényleg be kéne építenem orsóimba egy számlálót, már csak a statisztika miatt is), a felszínen nyom oda a süllő a műhalnak. Még jó, hogy lassan emeltem ki, így aztán oda is tudott ragadni becsülettel. Lomhán nyúlt az ezüstös test a felszínig, majd egy pillanatra megállt, ahogyan elérte a víztetőt, és megakadva maradt wobbleremen. Azért biztos, ami biztos, miután leküzdötte magát mélyebbre, egy becsületeset odahúzok neki, ki tudhassa... És tényleg csak bothossznyi zsinegen megy a huzavona. Csattog a felszínig, a hal belekeveri magát a hínárba, ez is szép süllő.. Annyi zöldséget szed magára, hogy mozdulni sem tud. Zsinóromat ujjamra tekerve váltom át a felkapókart, hogy a tarkójánál fogva kivehessem végre. Alig érem át a nyakát (kicsi lenne a kezem?), de azért összehozom. Az SH éppen csak fogja, a hátsó horogból egyetlen horogág akadt, igaz, az még az érfogóval is vitatkozik. Megszabadítva immár halam, felszabadulva pedig bilincsem, tanakszom is kicsit, ám győz bennem az ősi zsákmányszerző, vagy inkább megtartó ösztön - állába vágom hát a vasat. Szépen akadt, nem is sérült, reggelig ki kéne bírnia, gondolom. Előző süllőim helyére kötöm, és mivel a "kedves kettes tettes" meghagyta wobbleremet épen - nem úgy, mint az eddig megakadt társai... -, naná, hogy evvel folytatom tovább. Újfent az öblöt vallatom, vallatom és vallatom, ám mintha most az átvágás felől hallanám az éhes süllőket. Kapom magam, és elindulok arrafelé, tán még hajnal előtt visszanézve eredményes helyemre.
Na, az átvágásra elég nehezen küzdöm oda magam - két szál cigit el is füstölök, mert kerülnöm kell, sötétben nem akaródzik fák alatt bujkálnom, nagyon féltem a felszerelésemet - de tíz perc alatt csak odaérek. Azaz, ide. Ez egy szűk nádnyiladék, ide be kell ám bújni, majd beljebb haladva ez kiszélesül, legalábbis annyira, hogy vízbe állva a hely meghorgászható lesz a magányos, éjjeli pergetők számára. (Nappal ez a hely süket. De komolyan.) Persze, ha már lejöttem ide, egy deka rablás nincs. Mindegy alapon.teszem föl az ötcentis SSR-t, és első dobásomra szájon is vágok vele egy másfél kiló körüli süllőt. Ennek aztán tényleg nem volt esélye... óvatosan teszem vissza, bár egy pillanatig megfordul fejemben a bilincselés gondolata. Hiszen, ha fognék még kettőt, utána egy jót aludhatnék, mert három süllő után biztosan nem jönnék ki hajnalban dobálni. Süllőmnek mázlija volt, majd tovább folytatom a pecát.
Kapok is pá perc múlva olyan rávágást, hogy majd a vízbe esek - a hirtelen odavágó hal hiába húz már rávágásnál fékről, mégsem akad. Botom talán két másodpercig volt karika, hogy milyen karika, az nem kifejezés... És az éjjel legszebb - vagy legvadabb - hala lemarad. Itt van az a pont, amikor remegni kezd a kezem, meg a lábam. Meg mindenem, mert mostanra - egy óra múlt - szomjas, fáradt, és nyugtalan vagyok egyszerre. Tíz dobást engedélyezek magamnak, utána majd visszatérek a bilincsen hagyott halhoz, hátha lesz olyan szerencsém, hogy újabb éjjeli halpucolást mellőzhetek, azaz csúsztathatok.
Dobom az elsőt, és halba akadok... Nagyon jó vagyok ma. Azaz: ma is. (Hisz a tegnapi nap már mögöttem van, három szép süllővel.) A kiló körüli süllő szépen megharapja SB-met, le kell cserélni. Persze ezt a "kicsit" visszateszem.
SSR 5 S a következő csali. Ez hihetetlen, de ezzel is szájon vágok valamit - fejrázások, kisebb kitörési kísérletek után parthoz édesgetem az újabb kiló körüli delikvenst. Több vagyok már, mint elégedett, boldogan engedem vissza a halat. Nyerő szériámra való tekintettel, azaz: azt figyelembe véve úgy döntök, hogy lekötött halamat felnézve dobok is majd párat. Visszacaplatok a behorgászott részre, kezemben a bot, számban a cigi, szívemben vágy, elégedettség és nyugtalanság, magány.
Botorkálok sokáig az úton, mintha itt sem találnám helyemet. (Mintha sehol...) Végre elérek a kis csatornához, mellette van a nyerő hely, a nyerő öböl. Felnézem halamat - ez él rendesen, kibírja reggelig. Háromnegyed kettő. Akár itt is megvárhatnám a hajnalt... húzgálni kezdem a kütyüket a vízben. Biztosan fáradt vagyok, mert egy rávágást sem tudok kicsikarni. Ebből elég! Fölrakok egy CDJ 9 SFC-t, régi idők nagy favoritját. (Idén még alig fogtam vele halat, nem megy errefelé a CDJ...) A mélyebb öböl túlsó felét célzom, és szokásomtól eltérően most nem a vízfenékről emelem fölfelé, hanem inkább a felszínről indított wobblert süllyesztem lefelé, lassan. Körülbelül félvízen elkapja valami a sárga izét, jól rá is ragad, mert kezemben megáll a bot, egy erős parabola-ívben. És úgy is marad egy pillanatig. Nem sokáig, csak addig, hogy átfusson agyamon a gondolat, hogy elakadtam. Na, ekkor indul neki a süllő, nagyon szépnek érzem. Megy, csak megy, szól a fék, és semmi fejrázás. Nem tudom, mennyit húzott orsómról, olyan két, három métert csak, mire megáll, és elkezdi a lassú forgolódás után rázni a buksiját. Amilyen erősen kezdte, olyan gyengén adja elő a továbbiakban. Szinte ellenállás nélkül tűri, hogy tarkón ragadjam, pedig a két kilót ő is túllépi. Még a wobbleremet sem tette tönkre... szinte mohón helyezem társa mellé a vasra. Na, ha fogok még egyet, megyek aludni, de jót fogok aludni, de nagyon jót fogok majd al... BUMM!
A hal ábrándozásomból térített észre. (Hiába no, amíg a csali vízben van, bármikor érhet rávágás, akárcsak most...) Teljesen meggyőződés nélkül húztam wobbleremet - a le nem cserélt CDJ 9 SFC-t - a víztetőn, amikor előttem három méternyire, a már tán látható, de legalábbis jól érzékelhető wobblerre rámart a hínársziget mellől a süllő.. Persze rögtön befordul a gazba, perecbe hajló nyéllel igyekszem onnan előcsalogatni. Valahogy össze is hozom, bár inkább vagyok türelmetlen most, semmint óvatos, vagy rutinos. Szinte kitépem süllőmet magam elé, itt persze némi ribilliót csap, azaz inkább hagy maga mögött, miután a "hülyén" akadt wobbler miatt faroknyélfogással emelem magam mellé. Megvan a harmadik. Egyszerre vagyok büszke és szomorú... Büszke, hogy fogtam sok szép halat ma éjjel, és szomorú, hogy ennyit el is tettem. Utolsónak fogott süllőm is bő kettes.
Szétszedem a botot, s a halakat hátrahagyva indulok a telek felé. Elszívok egy cigit, majd felesleges dolgokon aggódva, vagy inkább gondolkodva elérem a faházat. Iszom és eszem keveset, majd beállítom telefonomat egy, a tervezett hajnalinál jóval barátságosabb kora reggeli időpontra, és eldőlök az ágyon. Álomba döngetnek a szúnyogok, álmodom sok dolgot, látok dolgokat, majd végre elhagy a sokszor vágyott állapot, az álmodó vágyakozás. Így alszom a fél hetes ébresztőig... Szép álmokat Gábor.
