Az idei nyáron három hetet töltöttem el a méltán híres sarudi Élményfaluban, a Matula Pergető Gyerek Horgásztábor táborvezetőjeként. Nyugodtan mondhatom, hogy ezek a pergető táborok nagyon sikeresek voltak, hiszen mindhárom turnus ideje alatt nagyon szép ragadozó halakat fogtak a gyerekek és jómagam is. A három hét távollét alatt azonban nagyon hiányzott a menyasszonyom, akivel minden nap telefonon tartottuk a kapcsolatot. Sokszor szomorúan mondogatta nekem, hogy de jó lenne, ha ő is ott lehetne velem. Éppen emiatt eldöntöttem, hogy még augusztus végén - mielőtt véget érne a nyári szabadságom - elviszem majd kedvesemet is Sarudra, egy többnapos horgászkirándulásra a Tisza-tóhoz. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó…
Azt rögtön az elején szeretném előrevetíteni, hogy rólam ezúttal nem sok halas képet fog látni az olvasó. Persze mondhatnám, hogy nem akartam sok képet felrakni magamról, de nem erről van szó. Egyszerűen csak annyi történt, hogy kedvesem több és szebb halat fogott, mint én. Nyaralásunk ideje alatt 3 napot töltöttünk horgászattal, és - habár darabszámban talán megelőztem őt - a megfogott halak átlagméretét tekintve Manó jócskán maga mögé utasított engem. Nincs mit tenni, az ő mutatós fogásaira kell hagyatkoznom.
Augusztus 17-én indultunk el Tokajból Sarudra. Habár a megelőző napokban volt némi lehűlés és esőzés, a nyár még tartotta magát, és utazásunk ideje alatt is épp tisztult és melegedett az idő, majd az egész ott-tartózkodásunk ideje alatt tovább erősödött a nappali felmelegedés, így gyakorlatilag végig kánikulában horgásztunk. Azt viszont szépen bebizonyítottuk, hogy a nyári nagy melegben is lehet pergetve ragadozó halakat fogni.
Az első napon elfoglaltuk szállásunkat, valamint kirándulással töltöttük el az időnket. Megmutattam kedvesemnek az Élményfalu kikötőjét, az Öko Portot, ahol a gyerektáborok idején is minden nap vízre szálltunk a kis táborlakókkal. Megnéztük a horgászcsónakokat is, amik közül az egyik csak ránk várt, hogy felfedezzük vele a Sarudi-medence rejtett szépségeit. Valamint ellátogattunk Poroszlóra, a Tisza-tavi ÖkoCentrumba is, ami nagyon tetszett kedvesemnek.
A második nap reggelén nem keltünk korán. Egyrészt kicsit szerettük volna kipihenni az utazás fáradalmait, másrészt pedig még napijegyet kellett váltanunk, így mindenképp meg kellett várnunk, amíg kinyitnak a boltok.
Miután megvolt az engedélyünk, az Öko Port felé vettük az irányt. Gyorsan bepakoltunk az egyik műanyag csónakba, majd kihajóztunk a tározóra. Rögtön az első kép, amivel szembetaláltuk magunkat, az volt, ahogy halászó kormoránok hol felbukkannak, hol alábuknak a tó vízébe egy adott területen. Persze, ahogy feléjük motoroztunk, felröppentek és odébb repült a „fekete sereg”. Furcsa és szomorú látvány ez nekem. Van belőlük Tokajban is, de ott inkább csak ősszel és télen látni ilyen sokat egyszerre. Ez a vadászó osztag viszonylag nyugodtan végezte dolgát, elég közel engedve minket magukhoz; nem tartottak a csónaktól.
Aztán nekiláttunk horgászni. Kedvesem balint szeretett volna fogni, én pedig inkább a süllőket céloztam meg. Némi keresgélés, tanakodás, céltalan dobálózgatás után egyszer csak Manó akasztott valamit. Nagyon hevesen bólogatott kezében kicsit sem könnyű pergető botja. Ebből én már gondoltam, hogy jobb hallal van dolgunk. Sőt, azt is előre „bemondtam”, hogy ez nem balin lesz. Igazam is volt. Ahogy kedvesem a csónak elé húzta halát, egy szép süllő ezüstös teste villant át a tó fátyolos vizén. Gyorsan megszákoltam, lefotóztuk és visszaengedtük.
Az első szép süllő meghozta a kedvemet, hogy tovább erőltessem a gumizást. Manó is örült neki egy kicsit, bár egy percig sem tagadta, hogy inkább balint szeretett volna fogni. Nem tudtam sajnálni, hogy ez nem jött neki össze elsőre. Főleg azért nem, mert hamarosan ismét perecbe görbült a bot a kezében, és ezúttal már balinos védekezés jeleit véltük felfedezni a megakasztott halon.
Hamarosan egy gyönyörű Tisza-tavi őn került be hozzánk a „halsimogatóba” néhány percig. Ekkor még büszkén dicsérgettem kedvesem, ám idővel örömöm kicsit irigységbe fordult, hiszen Manó megállás nélkül tekerte ki a szebbnél szebb balinokat, én pedig plasztik csalijaimmal alig tudtam tartani vele a lépést. Egy standard tiszai nemes süllő ugyan tiszteletét tette nálam, majd egy kisebb kősüllő is, de ezek után több jelentkező nem adódott.
Délben kimentünk ebédelni és elbújni kicsit a tűző nap elől. Majd délután már úgy motoroztunk ki, hogy én is céltudatosan a balinokat vettem célkeresztbe. Felhagytam a gumihalazással és felszíni wobblerekkel próbáltam becsapni a víztetőn vadászó ezüstnyilakat. Ez jó húzásnak bizonyult, hiszen sikerült egy-két balint lefogni a felszínről, ám sajnos ezek közel sem voltak akkorák, mint Manó délelőtt fogott csodás őnjei.
Kedvesem nem hagyott nekem sok esélyt a szépítésre, hamar felvette a fordulatszámot, délután is ott folytatta, ahol délelőtt abbahagyta - úgy szedte a halakat, mint mások a virágot a réten.
Annyira belefeledkeztünk a horgászatba, hogy ránk esteledett. A balinok azonban még szürkületben is aktívak voltak. Ekkor már nem ették annyira a szokásos balincsalikat és a természethű színű wobblereket. Manó azonban cserélgette a színeket, majd végül egy rózsaszínű műhalra váltott, amivel még a fényváltás időszakában is eredményes tudott lenni.
Mivel fáradtnak éreztük magunkat, úgy döntöttünk, hogy inkább korábban befejezzük a pecát, és majd másnap maradunk egy kicsit tovább kinn éjszaka is, hátha akkor több szerencsénk lesz a süllőkkel is. Ezzel a gondolattal tértünk vissza a szállásunkra, másnap pedig kipihenten, újult erővel támadtuk a tározó ragadozóira.
A horgászat ezúttal süllők nélkül indult, minden más azonban olyan volt, mint az előző napon: Manó gyorsan kifogott két balint, én pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Nekem kicsit nehezemre esett felvenni a fordulatszámot, míg kedvesem úgy pergetett, mintha nem is aludtunk volna a két horgászat között. Hiába, no! Neki volt mit bepótolnia, hiszen a gyerektáborokat figyelembe véve ekkor én már a negyedik hete vallattam azt a vizet.
Aztán úgy döntöttünk, hogy elég lesz már a balinokból, fogjunk valami más halat is. Így a nap többi részét a kősüllőknek szenteltük. Apró plasztikokat ugráltattunk a fenéken, borzolva ezzel a kövesek idegeit. Elég szép számmal fogdostuk is a kis csíkos ragadozókat. Sok kapásunk volt, sok akciónk, lemaradt halunk is, de mi nagyon jól szórakoztunk. Többször egyszerre fárasztottuk a halakat.
Aztán egyszer csak Manó fogott egy törpét. Majd aztán én is fogtam egyet. Azután pedig volt olyan is, hogy egyszerre fogtunk egyet-egyet. Valamiért megjelentek a bosszantó kis bajszosok a pályán és betámadták a kősüllők előtt a plasztikokat. Ebédidőre, mire befejeztük a horgászatot, majdnem ugyanannyi törpeharcsát fogtunk, mint amennyi kősüllőt. Talán csak 4-5 darab hal billentette a kövesek javára a mérleget. Ennek ellenére jó kis UL peca volt ez is, hiszen a komolyabb törpék már rendesen megdolgoztatták a kősüllőkhöz méretezett könnyűpergető felszerelést.
A szokásos ebédszünetünk után pihentünk egy kicsit, mert az estét ismét a tározón szerettük volna eltölteni. Ezúttal tovább maradtunk és célzottan a nagyobb süllőket szerettük volna megfogni. Ennek megfelelően nagyobb csalikkal dobáltunk és több helyet is felkerestünk, ahol nagyobb süllőt sejtettünk. Sajnos a fogás azonban elmaradt. Be kellett érnünk a csodálatos naplemente látványával.
Egy izgalom azért csak maradt estére. Mielőtt elindultunk volna a kikötő felé, egy óriási busa megriadt a csónakunk előtt, kidobta magát a vízből és pont a csónak peremére esett, ahonnan szerencsére a víz felé fordult le. Szerencsére nem ütötte meg egyikünket sem és nem is tört el semmit a csónakban. Ennyi ijedtség belefért ebbe a napba.
A harmadik horgászattal töltött napunk már villámgyorsan eltelt. Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a folyóra, ám ez nagyon nagy hibának bizonyult, hiszen ez már egy szombati nap volt, és a Tisza tele volt száguldozó motorcsónakokkal, vízisízőkkel, cél nélkül fel s alá motorozó hajókkal. Egy percig sem tudott megnyugodni a vízfelszín.
Manó ennek ellenére is fogott még két balint a folyón is, én pedig egy-két aprósággal vigasztalódtam. Megfogtam a túra első sügéreit, akadt egy-két kis köves és egy olyan pici nemes süllő, ami szabad szemmel alig volt látható. Habár darabszámban megelőztem Manót, a megfogott halak összsúlyát tekintve esélyem sem volt utolérni őt.
Az eredeti tervvel ellentétben - miszerint az élővízen éjszakáztunk volna - végül mégis a tározón kerestünk menedéket a folyón tomboló lóerők elől. Ezt a döntésünket nem bántuk meg, mert így láthattuk a sarudi augusztus 20-i tűzijátékot. Nagyon szép élmény volt a tározó közepéről nézni ezt a színes fényjátékot. Bár a halaknak egyáltalán nem tetszett a hangos durrogás, mert semmit sem fogtunk, de még csak halugrást sem láttunk az utolsó este.
Ettől függetlenül elégedettek voltunk a látvánnyal. Azt hiszem, ez így volt tökéletes; szép lezárása volt ez a nyaralásunknak. Remélem, hogy hamarosan visszatérünk majd Sarudra, az Élményfaluba, és talán majd akkor is hasonlóan szép élményekkel ajándékoz meg minket a Tisza-tó, mint ezen a 3 napon.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók, videó: Szalai Gábor László
