Véget értek a hajszás napok. Úgy terveztem, hogy pihenő időmet a vizeken töltöm, mint rendesen, pergetéssel. Még a melós hétköznapok közé sikerült bepréselni a pergető kupa második fordulóját, november elején. Az ott látott eredmények meggyőztek arról, hogy Maconkán szép számmal kerülhetnek horogra a ragadozók. Nem is volt kérdéses tehát, hová induljak első szabad napomon: irány még egyszer Maconka!
Mintha az égiek is kedvezni akartak volna, remek időjárást jósoltak november 12-re. A csónakot még az előző nap lefoglaltam Miska bá\'-nál, és mivel még hajnalban megékeztem, nem volt más hátra, mint nekivágni a gyönyörű víztükörnek. A kis alumínium hajótest könnyedén siklott, és bennem erősödött az-az édes, bizonytalansággal vegyülő izgalom, melyet az ismeretlen terep miatt érez a vándorhorgász. Három nappal korábban, a Pergető-kupa mezőnye rendesen letesztelte a pályát. Nagyrészt csukákat fogtak és bizony akadt köztük komoly darab is. Szerencsém volt, akkor három különböző fajta ragadozót is tudtam zsákmányolni.
Irány az ismeretlen!
Most vajon mi vár rám? A nagyobb csukák, akkor a mélyben jöttek, így én is a "műtárgy" felé vettem az irányt. A víz bőrösen remegett, a pára lassan szállt fel, csodálatos volt minden... itt hal is lesz, érzem. Előkerült kedvenc összeállításom egy 15-40 gr-os Berkley pálca, a CD-4-es Abu orsóval és rajta az univerzális 6-os Whiplash.
Gumikkal kezdtem, mert itt a fehér twisterre esküsznek, ahogy ellestem, és - bár nem vittem haza halat tavaly július óta - az igazat megvallva, most valahogy jól esne egy formás süllő a karácsonyi asztalra... hátha ott a keményebb részeknél... színeket, méreteket váltogatok, repültek a gumihalak is... több, mint egy óra eltelt, a szél kicsit feltámadt, de semmi. Nem is baj, így legalább igazolásom volt, hogy a kedvenc Rapaláimat elővehessem.
Végre Rapala a zsinóron
A mélyretörő SR-ekre volt szükség, mert a víz 3 méter fölötti. Egy SR-7 S és egy SD után gondoltam, bedurvulok és egy SR-9 SB-t raktam fel. Azt mondják, nagy csali, nagy fogás. Bár a víz kissé barnás árnyalatú és szép áttetsző volt, reméltem a shadrap ezüstös, feltűnő csillogása nem lesz riasztó nekik. Az első 6-7 méter behúzása után éreztem, ahogy a csali megütötte a feneket... remek, innentől majd "kalapálok", gondoltam és engedtem a csalit emelkedni... a második merültetés azonban már nem érte el a feneket, hanem egy erőteljes húzás után elindult balra. Reflexből visszahúztam és megtartottam, hogy érezzem a halat. Szerettem volna, hogy ránehezedjen és rázza a fejét, de ehelyett fürgén oldalazott és körözni próbált.
- Nehogy elmenj már nekem! Hisz még meg sem láttalak.
Hirtelen felfelé indult, alig győztem beszedni a zsinórt. Mintegy tíz méterre a csónaktól kiugrott a levegőbe... persze! egy kis vadóc csuka! A spiccet gyorsan leengedtem, nem szerettem volna, ha a szaltókkal kirázza a horgot. Bár finom a pálca, de nem volt esélye, pár másodperc múlva tarkón ragadtam. Szabadítás és fotó után szaladt riasztani a többieket.
Órámra néztem, még 10 sem volt. Talán majd ezután. De úgy látszott mégse. Nem volt kapás semmire.
Mit rejt a sekély víz?
Elhatároztam, hogy megnézem a lapos részen, a nádasnál őket. Bár eredetileg süllőt szerettem volna fogni, ez a harcias kis csuka újra felébresztette a rokonszenvet bennem, ez iránt a sportos jószág iránt. A nádszéleken szépen fogtak belőlük a verseny alatt is. Alig tíz perc alatt átértem a tó keleti végébe. Itt indult az igazi cserkelés. A fényviszonyok nem nekem kedveztek, hiszen sütött a nap, de nem adtam fel. Fő az óvatosság! Az evezőket behajtottam és az egyik karót is leszúrva hagytam a vízben, hogy ne akadályozzon. A másikkal óvatosan, halkan hajtottam magam, és figyeltem a vizet, hiszen itt már teljesen le lehetett látni fenékig. Csak 60-70 cm a vízmélység. Felkészítettem a fegyvert egy 9FH minnow-val. Ott! Mintha egy árny villámgyorsan elhúzott volna, egészen a nádfal tövében! Vagy csak káprázott a szemem!? Pár másodpercre megmerevedtem, majd finoman odadobtam a műcsalit. Tökéletes helyre repült, mintegy tíz méterre tőlem, az elhúzó árny menekülésének vélhető irányába. A zsinórt már meg sem kellett feszítenem, hisz az, villámgyorsan indult el a nyílt víz felé. Bevágtam. A heves válasz nem késett. Ezt már szeretem! A sekély vízben nem tudtam megakadályozni, hogy háromszor is feldobja magát. Öröm volt nézni! Nem gondolta, hogy ez a kis "cselle" ilyen szúrós lesz.
- De most már elég, mert aztán meglépsz nekem még fotózás előtt! Kivezettem a kezemhez. Akkorka, mint a mélyben fogott barátja, de mennyivel agresszívebben védekezett. Bár méret feletti, de szaladhat vissza. Nekem elég volt az illata a kezemen, és a fénykép az albumban.
Tovább álltam, mert a ramazuri után kevés esély láttam rá, hogy lesz itt uszonyos a következő fél órában.
A csatorna halai
Egy kis csatorna felé vettem az irányt. Szinte némán, alig siklott a csónak. Fahalat nem cseréltem. Ez a cselle tökéletesen harmonizált a víz színével, pont megfelelően merült és pontosan dobható. Nem kellett jobb. Talán itt jó. Repült a fahalacska. A behúzás első méterén vadul megrázta valami. Ezt nem hiszem el! Kettőből kettő! Próbáltam lerövidíteni a fárasztást. A vékony kis Berkley könnyedén rugóztatta a kis jószágot. Öröm volt vele játszani. Nem tudja, mit veszít, aki erősebb botokat használ ilyen célokra!
- Gyere kincsem! Te is nagy zajt csaptál hallod, pedig nem vagy túl hatalmas!
Bizony nagy zajt. Úgyhogy a következő pár dobást hiába végeztem az előzőek mintájára: betli. Pedig lelopóztam a csatorna végéig.
Közben jól elment az idő. Sebaj! Visszaeveztem és dobáltam még egy órát a mélyben... eredmény nélkül. Közben egy idősebb sporival beszélgetem, három kisebb, meg egy szép 5,55-ös-ről számol be... persze süllő, és naná, hogy pergetve! Lehet, hogy jobb lett volna a "sóderesen" maradni!? A napnyugtát még megnéztem, aztán kellemes fáradtsággal a hátamban eveztem kifelé. A süllők meg maradjanak csak! Jövök én még értetek!!!
