Tél, hideg és fagy. Jégpáncél borít mindent. Ilyenkor nem marad más, mint a horgászatok során készített képek nézegetése és az ezzel járó sóvárgás, vágyakozás a tavasz beköszönte iránt. Így tettem hát én is. Néztem, sóvárogtam és megírtam ezt a kis cikket!
Április végét írunk, ha emlékeim nem csalnak, akkor a hónap 28. napját. Tomi barátommal beszélgettem az egyik közösségi oldalon, aki megemlítette, hogy el kellene menni valahova pecázni és fotózni (mivel ő nem horgászik). Tíz perc sem telt el, már pakoltam be a kocsiba a felszerelést, élelmet, vizet és indultam is. Kolbász, szalonna és hagyma. A legjobb csemege, amit horgászat közben, a fűben elfogyaszthat az ember. Gyorsan dűlőre jutottunk, hogy a közelben maradunk, ezért esett a választásunk a Rábára - mivel már kora délután volt és másnap reggel munka.
Egy olyan szakaszt választottam, ahol ember csak ritkán jár, ugyanis eléggé nehézkes a bejutás a folyópartra. Megérkeztünk a töltéshez, kipakoltunk és elkezdtünk átvágni a sűrű gazzal, csalánnal borított ártéri erdőn. Bő ötszáz méteres séta után már hallani lehetett a víz csobogását, majd a szemünk is igazolta, hogy jó helyen járunk. A part meredek, nehezen járható, de sok remek, ígéretes hellyel kecsegtetett. A látvány pedig kárpótolt bennünket az erdő átszelése közben szerzett megannyi csalán- és szúnyogcsípésért.
Tomi barátom összerakta a fényképezőgépét, én pedig a felszerelést, hogy minél előbb üldözőbe vehessem a halakat. Domolykókra készültem, de mint később kiderült, tartogatott a folyó meglepetéseket! A felszerelésről pár szóban annyit, hogy a bot egy UL pálca a Cormorantól 1,80 méteres hosszal, az orsó egy hozzá illő - szintén Cormoran - kisméretű modell, amit 16-os zsinórral töltöttem fel.
Csalinak elsőként egy Salmo Minnow-t választottam, és már dobtam is az első víz fölé hajló fa alá. Második dobásra már volt is érdeklődő a csalira, de csak bele-belecsípett a kis pimasz. A következő dobásnál, már nemcsak csípett, hanem rá is vágott a falánk kis domolykó.
Mivel több kapás nem volt, úgy döntöttünk, továbbállunk. Ez nem is volt annyira egyszerű, ugyanis megint vissza kellett menni az erdőbe, ahol egyre sűrűbb és magasabb lett a gaz. A fák közötti szlalomozás és a csípések vakarása közben megpillantottunk egy kaviccsal szegélyezett partrészt, ami elég hosszan jól járható volt. Úgy döntöttünk, hogy itt picit letelepszünk, eszünk, iszunk és pihenünk, aztán folytatódhat a halvadászat. Nem csak nekünk volt szimpatikus és pihenésre alkalmas ez a partszakasz, hanem az őzeknek és vaddisznóknak is, ugyanis elég sok nyom vezetett le a vízhez. A jól megérdemelt uzsonnához szemet gyönyörködtető táj, madárdal és halugrás párosult.
A csalisdobozban való turkálás közben bukkantam rá egy Salmo Bullheadre. Beakasztottam a kapocsba és már repült is a szemben lévő bedőlt fához. Alighogy vizet ért a műcsali, már érkezett is egy határozott rávágás, amit egy kisebb bevágás követett. De a betűk helyett beszéljenek az alábbi képek:
A csukafogáson felbuzdulva nagy szorgalommal és elszántsággal dobálgattam és cserélgettem a csalikat hosszú időn keresztül, ám semmi érdeklődés nem volt, de még halnak nyoma sem. Már a hazamenetel gondolatával kacérkodtunk, de egy utolsó dobáshoz ragaszkodtam. Visszakerült a Bullhead, ami a partszéli nádas előtt landolt, ahonnan megérkezett a nap harmadik és egyben utolsó hala is. Egy termetesebb sügér tette tiszteletét a horgomon. A fárasztás kicsit kalandosra sikeredett, mert rávágás után egyből célba vette a parti nádast, ahova sikerült is bemenekülnie. Sehogy sem akart onnan kijönni, lecövekelt. Egyszer csak megmozdult, de örömre nem volt idő, ugyanis a másik horgot szépen belehúzta a nádba, ami úgy elakadt, mint annak a rendje. Jó tízperces szenvedés után sikerült kibogarászni a nádból a horgot - szakadás és halvesztés nélkül! - fél perc múlva pedig a fényképezőgép előtt pózolt a sügér.
A nap már lenyugvóban volt, ezért úgy határoztunk, hogy elindulunk visszafele és nyakunkba vesszük az erdőt. Csodálatos, halban, fotókban és élményekben gazdag délután volt. Az unalmas napból pillanatok alatt egy izgalmas, kalandos és feledhetetlen délután kerekedett, ami még nagyon sokáig élni fog az emlékeimben.
Tóth Gábor (Tgaben)
Fotó: Sallai Tamás
