Az asztalon üres üvegek és néhány félig töltött pezsgőspohár. Már a buborékok sem gyöngyöznek bennük. Olyan erőtlenül kóvályognak a felszín felé, ahogyan vendégeim hagyták el a házat nemrégen. A hangos zene és a zsivajgás után szinte zúg a fülem a csendtől. Úgy volt, hogy hazaviszem kótyagos barátaimat, ezért az éjféli koccintáson kívül nem is ittam semmi nehezet, mégis most csaknem szédülök a néma, sötét ebédlő asztalnál ülve. Egyedül a nappaliban álló karácsonyfa piciny lámpái vetnek némi fényt. Megvilágítják az előttem fekvő naptár fehérlő lapjait. Ösztönösen átlapozom, de nincs tovább. Ez az utolsó oldal. Valami véget ért... Valami elkezdődött!
Felállok az asztaltól és lekapcsolom a fenyőfa varázslatos lámpácskáit. Az eddig tükröződő ablaküveg mögött felbukkan a város ezernyi pislákoló pontja. Ahogy szemem szokja a sötétséget, úgy növekszik bennem az elhatározás: mivel is kezdhetném szebben az évet?! Ha sietek a hajnal már a vízparton érhet.
Jólesik a vezetés. Nem kell töprengenem a csalikon, módszereken. Inkább kirándulásnak szánom ezt az egészet és megvallom, jobban izgat a halaknál a rádióban beígért ónos eső és, hogy elérjem a napfelkeltét. A fagyott földúton egész a partig tudok hajtani az autóval. Idejében értem ide. A fák mögött, a látóhatár sötét vonala és a fölöttem magasodó borult égbolt találkozásánál valahogy utat tör magának a január első ajándéka, a bíborszínű hajnal. Csendben meredten bámulom a keleti eget. Nehéz betelni a látvánnyal. Nemsokára még a Nap is kisüt. Miközben gumihalas pergető felszerelésemet illesztgetem össze, gondolatban visszalapozok egy esztendőt.
Itt indultam januárban a Duna hamuszürke homokján. A fogások legtöbbször elmaradtak, de a napfény engem sokszor, csíkos barátaimat ritkábban, kicsalogatott a fövenyes törésekre. A tiszta recsegő hideg és a téli napsugár hangulata megszépíti ezeknek a sétáknak az emlékét. Az első hónap mindig a puha műanyag csalikról szólt, természetesen a Dunán, esetleg a jégmentes Tiszán, vagy valamelyik népszerű tározón. Nem rettentem meg a kemény fagyokkal beköszöntő jégpáncéltól sem. Olyankor kerültek elő a jó barátok, a lékfúrók és a termoszok egy-egy adag forralt borral. Bizony abból most is elkelne néhány korty, mert kissé komorabbra fordul az idő, és szemerkélni kezd valami daraféle is. Mégis most valamiért szeretem a januárt. Lejjebb cammogok pár méterrel. Csodálom, ahogy a rézsút mélybe futó homok színét a parttól távolodva a folyó mohazöldre rajzolja át. A zöldes csillogásról felötlik bennem egy februári süllő pompás színezete. A nász előtti halak az áttetsző, letisztult tél végi folyóban ragyogó ruhába öltöznek. Nem beszélve arról, hogy esténként már sokkal nagyobb eséllyel foghatunk belőlük. Az ínséges hideg napok és a rájuk váró párzás energia igénye, wobblereim januárban szabadságolt horgait gyakran próbára tette. De nagyon is várom azt a konok februárt! Az utolsó nekirugaszkodást a végtelen hosszúnak tűnő tavaszi fogási tilalom előtt. A szeles március előtt. Most egy kicsit bosszúsan gondolok rá, aztán továbbsétálva meglátok egy ponty tetemet a sóderes talajon. A sirályok kicsontozták rendesen. Igazi erős dunai nyurga lehetett egykoron. A dögöt nézegetve, elém vetül egy kora tavaszi horgászatom. Fiammal a Soroksári Dunán spiccbottal múlattuk az időt. Nem is rosszul. Belefutottunk egy lakmározásba. Pontyot, dévért, jászt, bodorkát, de még compót is akasztottunk. Napokig visszajártunk és remek fárasztásokat éltünk át majd egy héten keresztül. Akkor bizony keveset gondoltam a süllő- balin- és csukatilalomra. Nálam ritkán kerül elő a pergető boton kívül más horgászeszköz, de nem szégyellem bevallani, hirtelen elfogott a vágy a finomszerelékes úszózgatásra. Idén tavasszal sem szabad kihagynom!
Dobok újra. Már a sokadikat. Emelgetek, süllyesztek, és lefelé araszolgatva a folyón emlékeim naptárában is ugrom egy hónapot. Április következik. Amikor a remények újraélednek. Az első, amolyan hűvöskés melegben először a sekély állóvizek ívástól éhes csukáit próbálom riogatni képzeletemben. Ebben nem voltam túl sikeres az elmúlt években, gyorsan megfogadom, idén másként lesz. Aztán a nagyobb áradások elvonultával alig várom, hogy eljussak a duzzasztókhoz, kövezésekhez szép domolykókat rabul ejteni. Bemelegítésnek pompás szórakozás, hogy aztán májusban teljes gőzzel vágjak a balinozásba. Többször megénekelt kedves halamból a nagy öregek ekkor veszthetnek rajta legnagyobb eséllyel. Kiváltképp a májusi magasabb vizek teszik őket óvatlanná. Bárcsak most is elkapná egy bóklászó idős példány a fenéken táncoló twisteremet. De nem! Üresen pergetem tovább a csalit és vele együtt múlt tavaszi kalandjaimat.
Május volt. Sajnos nem az a „leveles”, hanem az a viharos. Hárman horgásztunk a Szelidi-tavon. A rossz időben is hajtott a vágy minket, hogy megfogjuk a tilalom utáni első süllőket. Két napig konokul nyomtuk műcsalival meg kishallal váltogatva, de a víz hallgatott. Én nem törődtem bele és harmadnap hajnalban, mikor a többiek már feladták, végre horogra csaltam a tavasz igazi hírnökét. Nevetségesen kicsi volt, de nekem fényesen csillogott, és emlékszem, aznap reggel a Nap is először sütött ki igazán melegen, mintha az én halam hozta volna el nekünk a nyárias sugarakat. A sokáig áhított nyárias sugarakat, amelyek megtöltik élettel a vizeket és horgászokkal a partokat.
Jön majd a június és a nyári hónapok szebbnél szebb halakkal, vad ragadozókat hozó hűvös hajnalokkal és langyos éjjelekkel. Csillagos ég alatt végigpergetett rablásoktól harsogó éjszakákkal, déli hőségben feltámadó balin-csapatokkal, alkonyi szúnyoghadakkal érkező pompás süllőkkel és a leszálló sötétségben a felszínen kígyózó, vadászó harcsákkal. Mennyire várom is őket! És most mégis élvezem a januári zord eget. Körbetekintve szinte érzem a nyár élettel teli ígéretét. Déli irányba nézek. A messzeségben feltűnik annak a kőruganynak a körvonala, mely a nyár egyik legszebb élményét adta. Igazi forró nyári este volt. A kővégen alkonyattól folyamatosan raboltak a halak. Előbb a balinok, majd a süllők végül a teljes sötétség beálltával a harcsák. Annyi ragadozót láttam és hallottam mozogni magam körül, hogy a fejemet alig bírtam kapkodni. Ott nyüzsgött, forrt a víz előttem. Fognom azonban nem sikerült belőlük egyet sem. Már majdnem feladtam, amikor 11 felé rám köszöntött a szerencse. Egy süllyedő kéttestű wobblert lötyögtettem a felszíni rétegekben, nem messze a kőtől. Végre érkezett a kapás! Kemény fárasztás után mezítláb gázoltam a sóderes parti vízbe, hogy kiemeljem a szépséges harcsát. Most is nézem a parti finom sóderes vizet. Bizony akár most is begázolnék egy kapitális süllőért! Új reménnyel újat hajítok és pereg fejemben tovább a naptár.
Az év olyan, mint egy tökéletes előadás. És e tökéletes előadás legizgalmasabb zárásaként a nyár után érkezik a mindent meghódító ősz. Mikor a vízparton egyre laposabban érkező aranysárga fények már csak belülről melegítenek, és a galériaerdők felől induló kellemes szellőben ott van a sárguló falevelek illata. A lehűlő vizekben könnyű prédáink lesznek a nyáron oly mostoha csukák is. Kezdődnek a feledhetetlen kiskunsági, zalai, tisza-tavi kirándulások, amikor az éhes kajmánokból sokszor tucat számra foghatunk, és a dunai süllőfogások is megszaporodnak. A könnyebben jövő prédák alkalmat adnak a kísérletezgetésre és felkészítenek az ínségesebb időkre, az áldozatosabb téli hónapokra, amikor a gondot nem a hal, hanem a hideg és a jegesedő botgyűrűk jelentik. Éppen, mint most.
Messzire keveredtem az autótól. Visszafelé indulok. Nem volt fogásom, mégis valamiért elégedett vagyok.
Korán, még délelőtt érek haza. Talán még fel sem keltek a későn-fekvők. Motoszkálásomra kisfiam tipeg elém pizsamában, kezében ott fityeg egy szilveszteri papírtrombita.
- Horgászni voltál? - kérdezi.
- Igen. A Dunánál.
- De ugye nem fogtál semmit? - emeli fel vészjóslóan a kezében lévő tölcsért a kis állatvédő.
- Ó! Dehogynem, ha tudnád! Egy egész évre való halat! Boldog Új Évet, kicsim! - válaszolom, és huncutul kicsempészem kezéből a kis hangszerszámot, hogy én is nagyot tülköljek vele.
Endrődy Jóvér Balázs
Köszönet a fotókért Endrődy Máténak és Zsófinak, Pásztor Istvánnak, Csákó Gábornak, Szatmári Szaszának, Bognár Lászlónak, Balogh Vilinek.
