Van úgy, hogy az ember nem fog halat. Ez még ugye nem lenne sértő vagy esetleg dühítő. De ha ez azzal párosul, hogy a mellette horgászó, ráadásul kezdő pecás meg fog, na, akkor ez már igazán bosszantó szokott lenni. Ez történt velem, egy "szokásos" ladányi pecát követően. Magam sem hittem volna, hogy ilyen "csúfság" velem megeshet, ám mégis megtörtént. Következzen a történet.
Tóni - akit sikerrel beoltottam, és aki bármikor kapható egy kis pergetésre - kedvet kapott egy délutáni-esti dobálásra. Színhelyet most ő választhatott: így indultunk Körösladányba. Megérkezésünket követően a víz ideálisnak tűnt, így a gyors összeszerelést azonnal dobásaink követték.
Magam a bajszikat próbáltam egy röpke fél óráig - én sem nagyon hittem, hogy akasztok akár egyet is, de azért dobáltam az irdatlan méretű gumihalat és a támolygót is - majd leálltam "bérelt" helyemre, a zubogó tövébe. Tóni mellém állt, olyan jó 2 méternyire, hogy még véletlenül se zavarhassuk egymást pergetés közben. Voltak kint egy páran a helyiek közül, a többség a túloldalon, a korlátnál álldogált, a sok bevetett fenekező cájg mögött. Ők kishallal, mi meg műhallal próbálkoztunk. Elkeserítő volt a dolog. Azzal folytattam az első, abszolút eredménytelen fél óra után tevékenységemet, hogy nekivágtam teljes erőből egyik kedvenc törtcsőrű wobbleremet a betonnak. Naná, hogy letörött - az egyébként egyszer már letört, de sikeresen visszaragasztott - nyelve! Elég pipa lettem, pedig igazából csak magamra, a kapkodásomra, a mindenáron halat akaró motiválásra lehettem volna mérges. Megúsztattam wobblerkészletem - immár ismét csak megfogyatkozott - állományának minden tagját, és semmi! Kezdtem egyre inkább lemondóan tekinteni a vízre, a füstszínű, és a tiszta vízben jól látható fonottat okoltam eredménytelenségem miatt. De odáig nem jutottam, hogy lecseréljem monofilra. Már-már azon voltam, hogy átbattyogok a túloldalra, megpróbálom ott is, amikor koppintás, majd egy eredménytelen bevágás következett. A - feltehetően - balin, nem akadt meg horgomon. Hát sírni tudtam volna... Szinte láttam magam előtt, hogy jó nagy arccal leslattyogtam a vízhez, hogy biztosan fogok (fogunk), és majd az lesz belőle, hogy jól beégek...
Elkeseredésemnek adtam hangot éppen, amikor Tóni bevágott, és már fárasztott is, a maga megszokott módján - a tettes egy returbalin volt.
Idegállapotom megfelelő volt ahhoz, hogy átkívánkozzak a zsúfolt túloldalra. Se szó, se beszéd léptem át a duzzasztó korlátját, robogtam le a túloldali betonrézsűn, beálltam az egyik pergető - mert időközben néhányan dobálni kezdtek - mellé. Gondolataim egyre csak ott forogtak, hogy nem, nem lehet olyan, hogy nem fogok halat, amikor nagy koppanással az épphogy csak vizet fogott műcsalira odacsördített valami. A finom bottal hirtelen csak tartani tudtam ellenfelemet, mert a víz sodrába feküdt a balin. Pár menetet még a dobon lévő zsinóromból is levett, de aztán csak megszelídült, nem volt már szilaj egy cseppet sem, így magamhoz húzva a lusta halat, kiemeltem.
Tehát 1:1, gondoltam, amikor azt vettem észre, hogy a túloldalon - az eredeti oldalon - Tóni mintha halat fárasztana... vagy mégsem? Azonban annyit kivettem a sziluettekből, hogy valami halat fogott mégiscsak. Az ezüstös haltestből balinra gondoltam, és mivel láttam, hogy matat a parton a hallal, tudtam, hogy biztos "befutó" - azaz méretes - a jószág. Addig-addig "kukkoltam", hogy kemény koppintásba hajlott bele rendesen a botom - valami útonálló megfogott! Halam lent, a fenéken kóricált, fejét erősen rázta, süllő lesz a koma, gondoltam magamban. Alig tudtam felemelni a vízfenéktől, uszonyos jószágom ragaszkodott a lenti térhez, ám hamarosan loccsant a felszín, és a jó kilós süllő megmutatta magát, majd - szörnyűség, ez a mai nap már csak ilyen! - rázott egy nagyot a fején, és a rosszul akadt horog szépen ki is vágódott a szájából. Az, hogy mérges, csalódott, valamint ideges voltam, csak részben fedi a valóságot.
Nem is dobtam többet, azonban csalódottságomhoz mérten gyorsan csasztattam át a túloldalra, hogy megnézzem a társat, ő hogyan remekelt. Magam mögött hagyva a dobálókat, egyre csak azon töprengtem, mit is csináltam rosszul, miért is nem fogtam halat. A "fekete leves" azonban csak akkor jött, amikor Tónit a bilincsen lévő hal felől kérdeztem. Nem, még csak véletlenül sem balin, hanem süllő! Óvatosan léptem a madzaghoz, lassan húztam magam felé a raboskodó halat, míg végre megpillanthattam a duzzasztó lámpáinak fényében a jóval kiló feletti süllőt. Örültem persze, hogy fogott a társ, de csalódott is voltam: én miért nem?
Már-már azon voltam, mehetnénk is hazafelé, de úgy döntöttünk, maradunk még egy félórácskát. Le is álltam a megszokott helyemre, és - lelki békémet helyrebillentendő - sikeresen megakasztottam, majd ki is emeltem egy méret körüli süllőt.
Megnyugodva engedtem vissza a kis tüskést, dobtam még vagy tízet, utána pakoltunk, megbeszéltük a dolgainkat, és beszálltunk az autóba. A tanulságok: nem kell mindig "tutira" mennem, van úgy, hogy bármit cselekszem is, nem jön össze a halfogás, és nem biztos, hogy bennem van a hiba. Véleményem szerint a csillagok konstellációja volt az, ami negatívan befolyásolta eredményességemet... vagy mégsem?
