A pergető horgászaton belül van néhány olyan módszer, ami valamiért elsőre nem kerül hozzánk túl közel. Akár azért, mert nem hiszünk benne eléggé, akár azért, mert nem próbáljuk túl gyakran, vagy azért, mert első próbálkozásainkat, „szárnybontogatásainkat” nem koronázza rögtön siker. Számomra sokáig a drop shot volt ilyen közömbös pont. Valamiért soha nem mélyültem el úgy „igazán” bele, és nem is használtam gyakran. Elkönyveltem a DS-t egy mellékvágánynak. Egyszerűen nem tartottam olyan technikának, amit ne tudnék nélkülözni; úgy véltem, más plasztikos módszerekkel is minden esetben ugyanolyan eredményes lehetek. Ám egy napon ez megváltozott…
Az ominózus napon Roli barátommal indultunk pecázni a Tiszára. Előző nap említettem neki, hogy készüljön egy-két drop shotos kiegészítővel, mert viszek pár no-action jellegű csalit, amit kipróbálhatnánk. Ekkor még nem volt egyértelmű célom, hogy valóban DS technikával fogunk horgászni, de terveztem, hogy ismét adok egy esélyt ennek a számomra még mindig kicsit ismeretlen módszernek.
A szükséges előkészületeket megtettük mindketten; előző nap este összeszedtük a kiegészítőket és kötöttünk pár DS előkét.
Másnap Rolival kora hajnalban találkoztam a folyóparton. Gyorsan bepakoltunk a csónakba, lemotoroztunk a Tisza és a Bodrog összefolyásába és megkezdtük a horgászatot. A hajnali órákban hagyományos plasztik csalis módszerrel horgásztunk mindketten, és a fényváltás idején fogtunk is egy pár nemes tüskéshátút, majd később néhány kövest is, de utána hirtelen „elhallgatott” a víz.
Hiába váltogattuk a csalik méreteit, a színeket, a formákat és a bevontatási technikákat, sajnos nem tudtunk több kapást kicsikarni. Kezdett kicsit reménytelennek tűnni a dolog. Persze én még bőszen próbáltam megfejteni a folyó aznapi „rejtvényét” - hiszen nem szeretem feladni egykönnyen -, mindeközben Roli, talán egy picit az „esélytelenek nyugalmával”, átváltott drop shotra. „Próba szerencse!”, gondolta.
Megkérdezte, milyen csalit tegyen fel. Én a Nevis Droppert ajánlottam neki, amiből volt nálam pár darab. Ő elfogadta, így végül egy zöld színű Dropper került fel a horgára. Bedobta a szerelést a vízbe, hagyta, hogy az ólom lesüllyedjen az előttünk lévő kövezésre, majd lassan elkezdett játszani a csalival. Apró mozdulatokkal remegtetve, emelgetve keltette életre az akció nélküli gumihalat. Közben persze jókat beszélgettünk.
Épp akkor esik legjobban az áramütésszerű koppintás a mélyből, amikor a legkevésbé számít rá az ember. Roli hirtelen bevágott, majd egy kövest húzott fel a mélyből. A helyben remegetett gumit szépen levette a kis csíkos ragadozó.
Az első fogást még véletlennek hihettük volna, ám barátom kis idő múlva újra halat fogott, majd újra és újra. Tette ezt úgy, hogy én nem igazán tudtam tartani vele a lépést, sem a kifogott halak terén, sem az elért kapások számában. Nem volt más választásom, nekem is át kellett kötnöm drop shotra…
Aztán Roli egy gyönyörű nemes süllőt is kiborított közvetlenül a csónak alól, miután hosszasan helyben tartotta a kis Nevis Droppert a jónak vélt akadóban. Ez már a sokadik hala volt, ami kétségkívül feltette a koronát a reggeli horgászatunkra, és egyben bizonyította azt is, hogy a DS nemcsak a kisebb halakra lehet eredményes, hanem a nagyobb süllőkre is. Ezután én is fogtam egy-két süllőt, de ezek mérete jóval kisebb volt, mint az, amit barátom becsapott.
Aztán egyre több és több horgász érkezett körénk, így úgy döntöttünk, odébbállunk. Újonnan szerzett tapasztalatainkkal felvértezve szerettük volna tovább tesztelni a módszert, így felkerestünk egy nagyon nehezen meghorgászható akadót. Ez a tartás kellően messze van a városok zajától, egy csendesebb folyószakaszon, ahol kevesebb horgász jár. Jólesett érzékeinknek a csend. Az autók és kamionok zajától eltompult, megfáradt hallásunkat simogatta a nesztelen őszi vidék süketsége.
Idilli állapotok közepette engedtük le horgonyainkat közvetlenül az akadó fölött, hogy kényelmes dobótávolságban legyenek a víz alatti ágak, akadók. Ismertük jól a helyet, tudtuk, hogy szokott „jó” süllő is lenne rajta, de nagyon akadós a pálya, hagyományos jigfejekkel meghorgászhatatlan, igazi horogtemető.
A drop shot azonban lehetővé tette számunkra, hogy közvetlenül az akadóban horgásszunk biztonságosan és eredményesen. Csalijainkat hosszú ideig tudtuk egy helyben tartani a legjobb helyeken, a süllők támadási zónájában. A halak pedig falták a lassan remegő, lágyan mozgó plasztikokat. Egyszerűen elkezdtük fogni a halakat, először a kisebb süllőket és kősüllőket.
Később már kifejezetten szép kősüllők jöttek, olyan átlagsúlyban fogtuk őket, amire nem lehetett panaszunk, a késő délutáni órákban pedig megjelentek a szebb nemes süllők is, amivel hatalmas élményt okoztak számunkra.
Az apró koppintásokat felváltották a brutális rávágások és rántások; a „nemesek” sokszor szinte lefejelték a csalikat, ki akarták tépni kezünkből a botot. Hatalmas kapások érkeztek az akadóból, és a halak rendre meg is maradtak a horgon. A módszer kétségkívül működött, jobban, mint számunkra bármikor azelőtt.
A folyó vendégei voltunk egészen sötétedésig. Habár rengeteg halat fogtunk, és semmi hiányérzet nem maradt bennünk, én mégis fájó szívvel tettem le a botot a nap végén. Azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne az a nap, de sajnos véget ért, másnap pedig munka várt mindkettőnkre, így hazaindultunk. Sokat tanultunk aznap, elsősorban azt, hogy mindig jó, ha van nálunk egy-két DS csali és szerelék…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Riczu Roland és Szalai Gábor László
