A következő kétrészes cikkben egy viszonylag egyszerűen elvégezhető és objektív „házi” tesztmódszert szeretnék ismertetni, ami egyértelművé teszi horgászbotjaink jellemzését, objektív összehasonlítási alapként szolgálhat, elősegítheti egy bottal szemben támasztott elvárásaink megfogalmazását, és végső soron megkönnyíti egy-egy adott célnak megfelelő eszköz kiválasztását. A módszer elvileg mindenféle botra alkalmas, de az érdeklődési körömnek és viszonylagos tájékozottságomnak megfelelően ezúttal a pergető botokról lesz szó.
Ideális esetben (tapasztalt horgász + korlátlan választék) nem nehéz a célnak megfelelő horgászbot kiválasztása, ám ideális eset soha nincs. Általában nem tudjuk egyszerre kézbe fogni, összehasonlítani a számításba jövő jelölteket, és rosszabb esetben még abban sem vagyunk biztosak, hogy valójában milyen pecabotra is lenne szükségünk. A fórumok tárgyain és forgalmán jól lemérhető ez a jelenség. A téma körül zajló sok meddő társalgást, egymás mellett elbeszélést látva az is észrevehető, hogy nincs igazán megfelelő eszköz a kezünkben, amelynek alapján értelmes, tömör és informatív módon jellemezni tudnánk egy botot úgy, hogy a leírás nyomán mindenki fejében nagyjából ugyanaz a kép rajzolódjon ki róla.
Az európai horgászcikk-piacon rendszerint a botokra írt dobósúly az egyetlen számszerű kapaszkodónk, ezenfelül a termékismertetők szubjektív jelzői (gyors-lassú, gerinces, ilyen-olyan akciójú, felkeményedő stb.) jelentenek némi tájékozódási lehetőséget.
A bottal optimálisan dobható súly megadása sajnos nem áll egzakt és egységes alapokon. Ezek a számok általában nem műcsalira vonatkoznak, hanem inkább fenékólomra vannak kitalálva, ezért általában fölé lőnek a valóságban használható optimumnak. Műcsalis horgászatnál viszont nem szűkíthetjük le a kérdést egy bizonyos súly eldobására, hiszen a wobblert vagy villantót vissza is kell húzni. Hogy szemléletes példával éljek, egy 10-30 g-os botra jóérzésű ember nem tesz fel 22 g-os Effzett kanalat vagy 5-ös körforgót, holott elvben ezek bőven beleesnének a tartományba. De a „nagyotmondás” a kisebbik baj, ezt figyelembe lehetne venni, ha követhető rendszer lenne a dologban. Inkább az nehezíti a tájékozódást, hogy az egyes gyártók paraméterezési gyakorlata jelentősen eltér egymástól. Az egyik „fenekező”, a másik „műcsalis” alapú számokat ír a botjaira, ami alaposan megkeveri a helyzetet. Ez végső soron oda vezet, hogy háttér-információk nélkül egy ismeretlen típusú bot internetes rendelése abszolút zsákbamacska lesz.
Amerikában, a pergetés hazájában valamivel jobb a helyzet ezen a téren. „Odaát” a bothoz ajánlott műcsali súlyát (lure weight) és az optimálisan használható zsinór teherbírását (line weight) is megadják, előbbit unciában (oz), utóbbit fontban (lb) kifejezve. Ezek lényegesen megbízhatóbb számok az európai dobósúlynál, tehát pl. 8-15 g-os műcsalikhoz nyugodtan választhatunk 1/4 - 3/4 oz dobósúlyú botot, nem nyúlhatunk nagyon mellé. Mindazonáltal itt is komoly eltérések adódhatnak az egyes gyártók hasonló dobósúlyú botjai között.
A legyező botok és zsinórok elvileg egységes AFTMA számozása is hasonló problémákat vet fel, léteznek „erős 8-as” és „gyenge 8-as” botok, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben, örüljünk, ha a pergető botoknak sikerül a végére járni.
Összességében megállapítható, hogy a dobósúly egy szubjektív adat, ami csak erős fenntartásokkal alkalmas a botok összehasonlítására. Egy adott cég konkrét szériáján belül nyilván erősebb lesz a 20-50 g-os a 10-30-asnál, de ez minden, amit biztonsággal kijelenthetünk. Végső soron nem tudhatjuk, hogy milyen kritériumok alapján írják rá egy botra a megadott számokat, ezért ellenőrizni és számon kérni sincs módunk abban az értelemben, mint egy kiló kenyér súlyát vagy egy nadrág derékbőségét.
Egy lépéssel közelebb visz a megoldáshoz az úgynevezett „test curve” (tesztgörbe) paraméter, amit főleg bojlis botok jellemzésére használnak. A szisztéma előnye, hogy objektív, és hogy szemléletes mérőszámot rendel az adott bothoz. A mérés lényege, hogy a vízszintesen rögzített nyelű botot addig terhelik, amíg a spicchez húzott érintő pontosan derékszöget zár be a nyéllel, és ezt a terhelést adják meg, fontban (lb) mérve (1 font = 0,453 kg).
Ez a szám értékes információt nyújt a bot terhelhetőségét nézve, másrészt közvetett módon utal a bottal dobható súly nagyságára is, ehhez a bojlisoknak jó átszámítási faktoraik vannak. A tesztgörbe mérése házilagos körülmények között is megoldható, bár a végpont elérését - a spicc függőleges helyzetét - nem könnyű pontosan érzékelni.
A „Common Cents” módszert (a továbbiakban CC) elsősorban a legyes botok jellemzésére fejlesztette ki Dr. William Hannemann. Az elnevezés (közönséges centek) arra utal, hogy a teszteléshez aprópénzt (egycentes érméket) használnak súlyként, hogy ne legyen szükség mérlegre. Ezért különösen egyszerű, bárki által elvégezhető a mérés. Ugyanakkor szójáték is a név, mert a hasonló hangzású „common sense” angolul annyit jelent, hogy „józan ész”.
A teszt lényegében abból áll, hogy a nyelénél fogva vízszintesen befogják a botot, és addig terhelik, amíg a vízszintestől mért lehajlása eléri a bot hosszának 1/3 részét. Ez a súly jól jellemzi bot merevségét. Azért éppen 1/3 lehajlást mérnek, mert egy (legyező)bot kb. ilyen mértékben hajlik meg egy átlagos dobás során. Ez a statikus terhelésnél mért súly természetesen nem magát a dobósúlyt jelenti. Az 1/3 lehajláshoz tartozó súlyt legyező botok esetén egy táblázat segítségével lehet zsinórosztályra átszámítani, pergető botokhoz pedig egy képletet ad meg a cikkében Dr. Hannemann (erre később még visszatérünk).
A botok hajlási görbéjét - vagy közismertebb szóval akcióját - a mai gyakorlatban a spicc-, átmeneti, ill. parabola akciós jelzőkkel, avagy A, B, C, D betűkkel írják le. A CC módszer e fontos paraméter számszerű meghatározására is kiterjed. Az akció megadásához az 1/3 lehajlásig leterhelt bot spiccéhez húzott érintőnek a vízszintessel bezárt szögét mérik (action angle = akciószög). Könnyű belátni, hogy minél inkább tőből hajlik egy bot, annál laposabb ez a szög, és minél „spiccesebb”, annál közelebb lesz a 90 fokhoz.
| Akciószög (AA) | Bot akciója |
| 59 alatt | Lassú (slow) |
| 59-63 | Közepes (moderate) |
| 63-66 | Középgyors (moderate/fast) |
| 66 felett | Gyors (fast) |
A CC módszer egyfajta „underground mozgalomként” indult, de a neten körülnézve láthatjuk, hogy botépítő körökben terjedőben van. Egyes horgászmagazinok bottesztjei (pl. Flyfishing and Flytying) a hagyományos paraméterek mellett már megadják a „stiffness” (merevség = 1/3 lehajláshoz tartozó terhelés) és „action angle” (akciószög) adatokat is.
Akit mélyebben is érdekel a téma, itt találja az eredeti „CC-s” cikkeket, ez pedig egy német nyelvű közlemény ugyanerről.
Persze mint minden egyszerűsítő modellnek, ennek a módszernek is megvannak a maga korlátai. Az ember hajlamos rá, hogy egyszerűsítsen és 1-2 szám alapján különféle skatulyákba gyömöszölve rendszerezze a világ dolgait. Ám a horgászbotok nagyon sokfélék. Tulajdonságaik nem írhatók le maradéktalanul ezzel a néhány számadattal, hiszen a bot „lelke” nem jön át a számokon. A CC módszer azonban - a korlátaival együtt - mégis egy objektív összehasonlításra alkalmas, házilag kivitelezhető, egyszerű eljárás, amelyből sok hasznos információt meríthetünk, ezért én is ezt vettem alapul a pergető botok összehasonlító tesztjéhez.
Kicsit kanyargósan indult a dolog, mert először a legyezőbotjaimat vizsgáltam meg ilyen módon, később 1-2 pergető is a képbe került. Eredetileg csupán ahhoz próbáltam fogódzót keresni, hogy valami könnyebb pergető botból egy 9-10-es osztályú csukalegyezőt fabrikáljak. Erről a tervemről később letettem, de a botok méregetésére irányuló kényszer időközben teljesen úrrá lett rajtam. Később a barátok, ismerősök botjai is sorra kerültek. A leglelkesebb közreműködő Kiss Gábor volt, akivel sokat konzultáltunk a tesztelés folyamán, és a mérésekben is segített, amit ezúton is megköszönök. Lassanként kialakult, hogy milyen jellemzőket kellene még mérni, és hogyan lehetne bemutatni, értelmezni a nyert adatok sokaságát.
Végül arra jutottam, hogy az akciószög mérése egy kicsit macerás, és pontatlan kivitelezés esetén elég nagy a mérési hiba lehetősége, hiszen mindössze 8-10 fokos tartományon belül mozgunk. Ehelyett inkább a terhelési tartományt terjesztettük ki olyan módon, hogy a CC módszer szerinti 1/3 lehajlás mellé bevettük az 1/4 és 1/2 értékeket is. Az 1/4-es adat a bot kis súlyok alatti, kezdeti viselkedését szemlélteti, míg az 1/2 lehajlás már közelít ahhoz a terheléshez, amit a bot fárasztás közben kaphat. Persze ez erősen bot- és horgászfüggő, de mindenesetre valamiféle képet nyújt arról, hogy mekkora emelőerő kifejtésére alkalmas az adott bot.
Az 1/4, 1/3 és 1/2 lehajlásnál mért számadatok egymás mellé helyezve már elég jól jellemzik egy-egy horgászbot terhelés alatt mutatott viselkedését („felkeményedés”), és lehetőséget nyújtanak az egyes botok összehasonlítására is.
A mérés kivitelezése:
A bot vízszintes helyzetű rögzítése az első feladat. Ehhez valami stabil, vízszintes felületre van szükségünk, ami lehet egy szekrény teteje, polc vagy lépcső (nálam ez utóbbi volt a legalkalmasabb). A magasság megválasztásánál vegyük figyelembe, hogy legyen elég hely a lehajlásnak és a bot végéről lelógó súlynak is!
A bot helyzetét úgy állítsuk be, hogy az orsótartó első papucsa legyen az alátámasztás végpontja, attól előre szabadon álljon a bot. A markolat lefogatását megfelelő mennyiségű nehezékkel (pl. könyvek), gumipókkal vagy asztalos szorítóval oldhatjuk meg. Szükség lehet valami nagyobb felületű tárgy (pl. léc) közbeiktatására is, nehogy megsérüljön a bot markolata az egy ponton való nyomástól. A hengeres parafa nyelekkel nem lesz különösebb gond, de némelyik kacifántos kialakítású nyélnél nehézséget okozhat a vízszintes felfekvés biztosítása, ezt egyedileg kell megoldanunk (pl. karton alátétekkel).
A bot vízszintes helyzetét úgy a legegyszerűbb ellenőrizni, hogy megmérjük a nyélnél és a bot közepe táján a padló feletti magasságát. A spiccnél is mérhetünk, de lágyabb bot esetében vegyük figyelembe, hogy pár cm-t a saját súlyától is belóghat a bot, úgyhogy itt már a szemmértékünkre is rá leszünk utalva.
A botok markolatának eltérő hosszúsága miatt nem a bot teljes hosszát, hanem csak annak „aktív” részét vesszük figyelembe a mérésben, hiszen a befogott nyélrész nem fog meghajlani. Az előbbi rögzítési mód mellett az orsótartó első papucsától (az alátámasztás végpontjától) a spiccgyűrűig terjedő hossz lesz a botunk aktív hossza, ennek az 1/4, 1/3 és 1/2 részét mérjük majd.
Fűzzünk a gyűrűkbe kb. 30-40-es damilt. A végét hurkoljuk a keverőgyűrű talpára, a spicc elé pedig kössünk egy hurkot, amibe egy kis drótkampót akaszthatunk (pl. erősebb gemkapocsból). A kampóra akasztott kis vödröcskébe vagy műanyag zacskóba fogjuk majd rakosgatni a súlyokat a mérés folyamán.
A CC módszer tanulmányozása során az ember kellőképpen belegabalyodik az angolszász mértékegységekbe. Az uncia és grain mellett tömegegységként kezelik a 2,5 g-nak megfelelő USA egycentest is, ember legyen a talpán, aki első olvasásra átlátja a cikkből, hogy mi mennyi. Ezért úgy döntöttem, hogy nem „forintos alapon”, hanem inkább az SI rendszer talaján állva látok hozzá a mérésekhez. Az 1-2 grammos felbontású horgászmérlegek és digitális konyhamérlegek ma már általánosan elterjedtek, és elég pontosak is erre a célra. Súlysorozatként kisebb-nagyobb fenékólmok, evőeszközök, csavarok, aprópénz, tehát gyakorlatilag bármilyen kezünk ügyébe kerülő, alkalmas tárgy felhasználható. Próbáltam a súlyok kiiktatásával, egy digitális horgászmérleg segítségével közvetlenül is mérni a húzóerőt, de nem vált be az egyszerűsítés. Egyrészt az ugráló számok miatt bizonytalanabb a leolvasás, másrészt nehéz azt biztosítani, hogy pontosan függőleges irányban húzzuk a mérleget. Egy szó mint száz, megbízhatóbb adatokat kapunk, ha súlyokkal terheljük a botot és egy különálló lépésben mérjük le azokat.
A bot lehajlását általában célszerű a padlótól visszafelé mérni, bár így egy kicsit többet kell számolgatnunk. Ha fal vagy bútor mellett van a mérési összeállításunk, akkor meg lehet jelölni a botspicc kezdeti magasságát, így ehhez a vízszintes vonalhoz képest közvetlenül tudjuk mérni a lehajlást.
A lehajlási mérésekkel egy füst alatt célszerűnek tartottam megmérni a bot saját tömegét is. Informatív kiegészítő adatként bekerült a táblázatba a bottest átmérője is, amelyet a markolat feletti legvastagabb és a spiccgyűrű alatti legvékonyabb részen mértem le tolómérővel olyan módon, hogy a kötések és a lakkozás ne befolyásolják a mérést.
A módszer bemutatása és a mérés kivitelezésének leírása után a következő részben a konkrét botok bemutatására, valamint a mérési adatok értelmezésére fog sor kerülni.
