Rohan az idő. Ezt nem csupán a kisfiam cseperedésén veszem észre. Egyre többet nosztalgiázom, gondolok vissza a saját gyerekkoromra. A tavasz közeledése is újabb emlékeket ébreszt bennem. Hajdanában az első rügyfakadás mindig a vízparton talált. Egyszerű kis spiccbottal, aprócska úszóval és horoggal szedegettem a tavaszi vizek első nyíló virágait, a bodorkákat. Ők ébredtek először a hosszú dermedtségből, bár mint kiderült, ez a dermedtség korántsem rájuk, inkább ránk, horgászokra volt jellemző.
Tény, hogy ők voltak az első vendégek, rájuk biztosan lehetett számítani, amint elvonult a jég. Megvoltak a jól bejáratott, népszerű bodorkázó helyeink, ahová a barátaimmal akár csak egy délutáni pecára is könnyedén kitekerhettünk. Mikor az év első tavaszi pecáját tervezgettem, eszembe jutottak ezek a gyerekkori élmények. Az első, tenyérnyi kis halacskák, a cinegeénektől, fakopáncstól hangos erdő, a tiszta, harsogó levegő, a lágy szél simogatása. Pont ezekre van szükségem! Vajon változott valami azóta? Megvannak még a régi horgászhelyek? Csak egyféleképpen tudhatom meg, ha újra felkeresem gyerekkorom kalandjainak helyszínét.
Ha már újra fel szeretném venni az évekkel ezelőtt elvágott fonalat, akkor mindent úgy kell tennem, mintha most is gyerek lennék. Kizárólag egy spiccbottal, egy vödörben könnyedén elférő cuccal mehetek. Annyi engedményt adtam magamnak, hogy a kerékpáromat autóra cseréltem. (Hiába, no… csak öregszem :-)) Komolyabb előkészületeket nem igényelt a horgászat, a szükséges felszerelést gyorsan összeállítottam. A Shimano cégtől egy Catana CX TE2 6 méteres spiccbotot kaptam bemutatásra, ez pont kapóra jött.
Mivel saját kelléktáramban is megtalálható a Catana széria e mérete, (igaz, az AX szériából), tudtam, hogy egy könnyű, karcsú, tűspicces pálcával lesz dolgom. A saját, régebbi Catanámat is azért választottam, mert ár és érték arányában már akkor is kiemelkedett a tömegből. Reméltem, hogy ezt a jó tulajdonságát megtartotta az újabb kiadás is. A bot tehát adott - lássuk, milyen apróságokra lesz még szükségem. Először is kell egy vödör vagy vászon keverő, amibe bepakolhatom a szükséges aprócikkeket. Damil (12-es elég lesz, nem kell durvább), horog (14-es méretű, 10-es damilon előkötött kivitelben), úszó (1,5 g-ostól a max. 3 g-os méretig), egy stílólom készlet, fogó, horogszabadító, fenékmérő béka. Ami nem fér a vödörbe, de szükség lehet rá: egy merítő, haltartó (ezt az egyszerűség kedvéért majd aputól kölcsönzök).
Az egész cucc valóban elfért a két kezemben, nem kellett semmi felesleges kacatot cipelni. Az etetőanyag kérdését sem komplikáltam, egyszerű, általános keveréket készítettem be, amihez kevés őrölt kendert és koriandert adagoltam, hogy azért mégis kedveskedjek valamivel régi barátaimnak. A családot is beültettem az autóba, és végre irány a régi kalandok helyszíne, a Tisza-tó. Útközben volt időm gondolkodni és elmélkedni a tóval kapcsolatban nemrég kialakult helyzeten. Nem szeretnék állást foglalni az ügyben, de remélem, hogy a huzavona egyedüli győztese maga a víz lesz, hiszen sokkal többet érdemelne ez a gyönyörű tározó, mint amit eddig kapott az emberektől.
Útközben azon is volt időm elmélkedni, hogy miért van az, hogy amíg a franciák, belgák megőrülnek a bodorkáért, addig nálunk csak „statiszta” szerep jut neki. Lassan kétpólusúvá válik a horgászat, pedig a sok kicsi apróság is megadhatja ugyanazt az élményt, amit egy nagyobbacska ponty vagy csuka elejtése. Igaz, másképpen kell az agyunkat is behangolni az ilyen horgászathoz.
Számba vettem a régi tapasztalatokat. A bodrik márciusban kimozdulnak korábbi helyeikről, és elindulnak a sekélyebb, könnyen felmelegedő részekre. Régi horgászhelyemen a mélység 2 méter körüli, és a víz egy keskeny csatornába szűkül a végén. A bodrik ezen a csatornácskán haladnak keresztül, hogy elérjék a sekélyebb részeket, így ezekben a korai időszakokban még itt is elérhetem őket.
Néhány hét múlva, mikor megindul a nász, már esélytelen lennék ezen a mélyebb szakaszon, csak a felmelegedett szélvízben találnám meg őket. A szerelem azonban számomra szent, nem szívesen háborgatom kedvenceimet, ha megindul az ívás. A halacskák biztosan éhesek lesznek a téli vegetálás után, a szerelem előtt kell nekik a kalória. Ha rájuk találok, kevéske etetőanyag is elegendő lesz a helyben tartásukhoz. Míg a belga kiválóságok a galambtrágyával tuningolt etetőket is bevetik, addig nekem egy kevés őrölt kender és koriander is megteszi. (Tervezek egy bodorkáiról „elhíresült” versenyre is elmenni, remek alkalom lesz ez a kis kiruccanás tapasztalatszerzésre.) A horgászatot mindig a fenék felett pár centivel kezdem. A bodri csipegető hal, a fenékre lefektetett mozdulatlan csali kevésbé érdekli.
Jobban szereti a meglibbenő, csábítóan mocorgó falatokat. Ha ez a falat csonti, pinki, apró trágyagiliszta, ritkán tud nemet mondani. Ha a korábbi pecából maradt esetleg csonti, akkor akár bábbal is próbálkozhatunk, feltéve, hogy a világosbarna bábok (ezek süllyednek) már megjelentek a dobozunkban. Mire végigvettem a régebbi tapasztalatokat, meg is érkeztem a szülői házhoz. Az unoka a nagyszülőket vette kezelésbe, így én gyorsan pakolhattam és indulhattam is horgászni. Az ismerős gáton autózva mintha visszarepültem volna az időben.
Gyönyörű, napsütéses tavaszi időjárás fogadott. Az ég ragyogott, ennyire kék csak tavasszal tud lenni. Nyárra kifehéredik ez a tinta. A gátoldal füve harsogó zöldre váltott, csak a nádas őrizte még a tél kopottságát.
A régi helyemre érve gyorsan beleugrottam a gumicsizmába, felnyaláboltam a cuccot és gyalog igyekeztem tovább. Autóval ez az út járhatatlan, a bringák is sokszor beragadtak az agyagos sárba. A fákon már megfeszült pocakkal várták a rügyek a kifakadást, ágaik között a tavaszi zsongást ezer madár füttye idézte. A helyemhez érve elkeserítő kép fogadott. A hanyag pecások nyomaitól megszégyenült parton üres konzerves dobozok, etetőanyagos zacskók között kellett elhaladnom. Vajon ez meg fog változni valaha? (Sajnos most nem hoztam szemetes zsákot, így nem tudtam rendet tenni.) A vízhez leereszkedve gyorsan kialakítottam a horgászhelyem. Arra kellett csak figyelnem, hogy a hátam mögött ne legyen a bedobást lehetetlenné tevő faág, bokor. Az etetőanyagot gyorsan felvizeztem, majd a szerelék elkészítéséhez fogtam. A bot kihúzásával kezdtem. A spiccbotot mindig a vékonyabb részek felől kezdjük összerakni. Lehet, hogy ez egyszerűnek tűnik, de sokszor látom a botot „jedikardként” kirántó mozdulattal összerakni. Ennek az egy suhintással előrelökő mozdulatsornak többnyire a tagok összegyógyulása vagy törése lehet az eredménye, így nem javaslom. Különösen nem a Catana CX TE2-es spiccnél. Ez a bot ugyanis tűspicces, finom, kecses pálca, ami nem szereti a mostoha bánásmódot.
A nyéltag festésén fellelhető a korábban (a Catana CX matchboton) már megismert „Batman” jel, maga a bot színe bordó és ezüst. Igazán elegáns, gusztusos kompozíció. A design-ra nem lehet panasz. A botot kihúzva folytatom az ismerkedést. A spiccbot 6 méteres, természetesen 6 tagból adja ki a teljes hosszt. Összecsukva 133 cm, így a régi bringám „nyeléhez” szorítva is kényelmesen szállítható lenne, arról nem is beszélve, hogy rendkívül karcsú, a tömege pedig csupán 208 gramm. (Ez kicsit több, mint 20 deka gépsonka a közértben, csak hogy legyen mihez viszonyítani ezt a tömeget.) A bot tűspicces, ami igazán finom pecát tesz lehetővé. Az ilyen botokkal a tenyeres keszeg kifogása is élmény, ha pedig egy darabosabb hal akad horogra, az maga a mennyország. (A versenyzők jobban szeretik az erősebb, TE3-as botokat. Az erősebb spiccbotokkal lehet „tépni” a halat, bizonyos méretig csak úgy röpülnek ki a vízből. A fárasztási idő lerövidítése pedig újabb halak zsákmányolására ad esélyt. Most azonban nincs verseny, ráérek szórakozni.) A bot tűspiccére a legkisebb Stonfo gyorskapocs került, amibe 12-es főzsinórt erősítettem. Spiccbotra főzsinórt ne a nagyon lágy fajtákból válasszunk. Ha kicsit merevebb, „sprődebb” a zsinórunk, nem gond. Kevesebb bosszúságunk lesz vele. A nagyon lágy, vékony cérna hajlamos a gubancolódásra. Fontos momentum a szerelék hosszának meghatározása. Ha pontosan a bot hosszával megegyező, akkor nehezen kezelhető bedobásnál, és a hal kivételénél is lesznek problémáink. Az optimális méret nálam pont egy alkarnyival (40-50 cm) rövidebb, mint a bot.
A főzsinórra egy 1,5 grammos érzékeny úszót húzok fel, amit stílólmokkal súlyozok ki. Aprócska jelző, ettől szűk arasznyira egy nagyobbacska ólom, majd pár nagyobb méretű stílből egybehúzva a főólmok. A főólmok gyorsan átütik a vizet (snecikre lehetett számítani), majd a szerelék utolsó félméternyi része már lágyan lebeghet alá. Pont úgy, ahogy a bodorkák szeretik. Az úszót antennaközépre súlyoztam, így még a „hal leheletét” is látni lehetett rajta. Az előkém 10-es damilra kötött 14-es horogból készült. Azért készült, és nem kötöttem, mert előkötött horgot választottam. Zsebben elfér, és soha nem volt még problémám ezekkel a tasakos előkékkel. Egy viszonylag nagy, 20grammos fenékmérő békát csíptettem a horogra és bemértem a mélységet. A nagyméretű fenékmérővel lehetőségem volt nem csupán a meder alakulatairól képet kapni, hanem a fenék minőségét is feltérképezhettem. Ha lágy az iszap, akkor az ólmom belecuppan, és kiemeléskor érezni lehet a marasztaló iszapréteget, míg ha az aljzat kemény, agyagos-sóderes, a bot spiccének lekoppanásából tudom, mi van a víz fenekén. Nem mindegy az etetőanyag összenyomásának, oldódásának beállításakor, hogy a gombóc az iszapba fúródva eltűnik vagy lágyan, csábító táplálékfelhőként libeg alá.
A horgászhelyemen pár centis iszap fedte csak az egyébként kemény aljzatot. Mielőtt azonban beetetnék, letesztelem a helyet. Ez annyit jelent, hogy egy felcsalizott horoggal „körbenézek”. Ha a vonuló bodorkák itt vannak, akkor hamar gazdára talál a csalim, van értelme nekilátni a pecának. Ha azonban 10 percig sem történik semmi, másik hely után kell néznem. Tavasszal keresgélni kell a halat, és inkább ott érdemes próbálkozni, ahol egyébként is jelen vannak. Egy „üres” helyre is rátalálnak az etetőanyagnak köszönhetően, de ha megtehetem, hogy én menjek utánuk, miért ne? Ha rájuk találok, lényegesen kevesebb kajával megúszhatom a dolgot. Az etetés inkább csak marasztalja, semmint csalogatja őket. A táplálkozó halak úgyis újabb és újabb kíváncsiskodókat vonzanak a horgom köré. („A táplálkozó halaknál jobb távcsali nem létezik”, mondta egyszer Ferike, és nagyon igaza volt.) Az első bedobás pillanatok alatt halat adott. Itt vagytok hát!
Pár aprócska bodorka után 3-4 tojásnyi gombócot dobtam a vízbe, ennyi volt az alapozás. (Az egész pecát megúsztam fél kiló kajából és 2 deci csontiból.) A vízbe kerülő finomságokra egyre többen gyülekeztek, ritkán jött ki üresen a horog. Tenyeres bodorkák, vörösszárnyú keszegek tüntették el az úszót. Nagyon élveztem a finom kis pálcával a horgászatot.
Még a szemből fújó szél sem zavart, a tavaszi napsugarak kellemesen átmelegítettek. Ugyanúgy, mint régen. A haltartóban szépen gyűltek az apróságok. Egy idő után rápróbáltam a bábra is. A legutóbbi pecából megmaradt csontik közül kiválogattam a csalizásra érett, de még nem túlérett bábokat, és ezeket tettem a horogra. Ritkábban ugyan, de szebb példányok vették fel a horgom.
Az idő gyorsan repült, ahogyan az elmúlt 38 év is. Gyerekkori horgászhelyem csupán annyiban változott, hogy most szemét pettyezte a vízpartot. Sok mindennek kell még a fejekben helyre kerülni. A pár órás horgászat könnyedén söpörte ki a gondokat a fejemből. A Catana spiccbot sem okozott csalódást, az apróságok horgászata is valódi élmény volt segítségével. A vékony tűspicc minden apró remegést továbbított, ha szebbecske bodri akadt a horgomra, szépen utánanyúlt a menekülőnek. Fáradtan, de feltöltődve fejezhettem be a horgászatot. A halakat egy gyors fotó után útjukra engedtem.
A szemközti szigetre pillantottam. Milyen szép compókat lehetett ott ilyentájt fogni! Szervezni kell egy újabb időutazást, hátha nem változott semmi. Elhatároztam, hogy legközelebb egy matchbottal vallatóra fogom a régi compós helyemet, de ez még a jövő zenéje. Ha megkomponálom, hallani fogjátok. Addig is mindenki igyekezzen a vizek partjaira, hiszen a tavasz végérvényesen beköszöntött, nem lehet több kifogás! Nem kell sok cucc, csak egy spiccbot és néhány apróság. Higgyétek el, ennyi is elég egy remek kikapcsolódáshoz.
(X)
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, videó: Takács Péter
