Használt orsókról szóló sorozatunk méltó lezárásaként egy igazi veterán darabot mutatunk be. A szavazás során egy pillanatig sem volt kétséges a vezető helye, végül a voksok elsöprő többségét, 32 %-át kapta meg az olvasóktól. Az Atlantis 70 éves életkora már történelmi távlat számunkra. Az öreg műszer - bár Európában készült - szerencsésen vészelte át a világháború pusztítását a tengerentúlon, és a véletlen szeszélye folytán került Magyarországra, jelenlegi tulajdonosához.
Tömeg: | 420 g |
Áttétel: | 2,9:1 |
Visszaforgásgátló: | Kilincskerekes |
Fékrendszer: | Első fék |
Golyóscsapágy: | 2 |
Zsinórkapacitás: | kb. 100 m / 0,50 mm |
Ház: | alumínium |
Dob: | műanyag |
Bevezetőül idézzük fel az orsó gazdájának bemutató sorait:
„A ’30-as évek közepén készítették Németországban és Kanadába exportálták. Az ’50-es években ajándékba küldték egy szekszárdi orvosnak, aki a Nagypapámnak a jóbarátja volt, és a Papám - aki cipész volt - 2 pár cipőért cserébe kapta meg az orsót.
Az első peremfutó orsó volt a városban, így sokan kölcsönkérték, hogy pergetésre használják. Nagypapám és édesapám sok szép halat köszönhet neki, melyeket nehéz volna fölsorolni, de én is sokat köszönhetek neki… Eleget „dolgozott”, megérdemli a pihenést.”
A tisztes kornak kijáró megilletődöttséggel kezdtem nézegetni, forgatni a régi masinát. A talpon angol nyelvű „Made in Germany” felirat utal rá, hogy valóban az amerikai kontinens piacára gyárthatták. Mellette a 010585 gyártási szám mutatja, hogy nagy szériában készült gyártmányról van szó. A ház precíciós alumínium öntvénye a kor formavilágát viseli magán, ám erős, amellett finom és aprólékos kidolgozású. A hajtókar fix, nem lehajtható kivitelű, de a fogantyúja kézbe illően formatervezett. Amikor megforgattam, érezhető volt, hogy nem mai darabot tartok kezemben. Hajtása a beleöregedett, ki tudja mikori és milyen minőségű zsírtól - tisztesség ne essék - inkább emlékeztetett egy mákdarálóra, mint orsóra. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a csészének, és a hajtókarnak fikarcnyi kotyogása se volt!
A dob méretarányai még a tároló orsókat idézik. A zsinórt befogadó rész magassága 16,5 mm, a perem átmérője 69 mm. A dob nagy átmérője ellensúlyozza a lassú áttételt. Egy hajtókarfordulatra 62 cm zsinórt húz be a koros gépezet, ami teljesen normálisnak számít a maiakhoz viszonyítva.
A felkapókar zárt és nyitott állapotban is egy-egy horonyba ugrik be, és a rugalmassága folytán mindig ott is marad, ahol kell. A váltó mechanizmus spártaian egyszerű megoldás: a csésze forgása közben a ház nyúlványa billenti vissza kiinduló helyzetbe a dobáshoz kinyitott felkapókart.
A zsinórvezető görgőt joggal nevezhetjük görgőnek, hiszen valóban elforog az őt rögzítő csavar szárán. A zsinór által felvitt, és beleszáradt hordalék, nomeg a kenés elmaradása miatt valamikor sajnos megszorulhatott a forgása, mert a zsinór bevágta a felületét, de tisztítás, és olajozás után ismét funkcionált. Kis átmérője (3,5 mm) miatt sokkal inkább megviselte a zsinórt, mint a mai orsók nagy méretű görgői.
A fék működése az egyszerű felépítése ellenére meglepően jó, mai szemmel nézve is értékelhető teljesítményt nyújt. Szabályozási tartománya csupán fél fordulat, hiszen nincs benne nyomórugó, ezért a beállítása és ellenőrzése nagyobb odafigyelést igényelt. Beszorított állapotban kb. 3-4 kg terhelésre indul el, minimális letapadással. A filc fékbetét a dob mögötti mélyedésben helyezkedik el, így védve van az esővíz bejutása ellen.
Az eredeti fékcsillagon valószínűleg egy ablak is lehetett, ami látni engedte a fék beállítását jelző számskálát.
A meghajtó rendszert megpillantva „deja vu” érzés fogott el: a szerkezet a közelmúlt évtizedek Rileh-Rex és Forelle orsóit idézi fel, ám jóval régebbi kivitelben. A megoldás olyan időtállónak bizonyult, hogy a német orsóépítés bő fél évszázadon(!) keresztül tartotta magát ehhez a tradícióhoz, akár a nyugati DAM cég orsóit, akár az NDK gyártmányokat tekintjük.
A csigatengelyes hajtómű időtálló, jól terhelhető mechanizmus, ám alkatrészeinek előállítása költséges, és munkaigényes. Ezért manapság csak kivételesen találkozunk ilyen meghajtással az újonnan készült orsóknál.
A kulisszás dobemelés a kor igényeinek tökéletesen megfelelt, és hosszú időn keresztül nem is tértek el a tervezők ettől a konstrukciótól. Csupán az utóbbi tízegynéhány évben, a hosszított dobú orsók, és a fonott zsinórok térhódítása szorította ki ezt a megoldást az élvonalbeli gyártmányokból.
A szerkezet csapágyazása előtt is megemelhetjük a kalapunkat. A főtengely, és a meghajtó tengely egyaránt egy-egy golyós- és siklócsapággyal van ellátva. Az illesztési pontosságra jellemző, hogy a csapágyak puszta kézzel nem távolíthatóak el a helyükről. A jó minőségű anyagoknak, és az igényes megmunkálásnak köszönhetően a tengelyeknek még a több évtizedes használat után sincs érezhető kotyogása, nem úgy, mint manapság egyik-másik sokcsapágyas „csodának”.
A kilincskerekes visszaforgásgátló az Atlantisnak szinte az egyetlen olyan szerkezeti megoldása, amely már jócskán divatjamúltnak, korszerűtlennek számít. A tekerést kísérő kereplő hang a kisebbik gond, mert ez csak kényelmi kérdés. Ezen túlmenően azonban a fenti konstrukció erősen megterheli az erőátviteli rendszert is.
A modern orsók visszaforgásgátlói - akár kilincsműves, akár görgős kivitelűek - mind megegyeznek abban, hogy közvetlenül a főtengelyre hatnak, így nem veszik igénybe a hajtóművet.
A hosszú évtizedek intenzív használata nem minden alkatrész felett múlt el nyomtalanul. Az elhasználódás a bronzból készült meghajtó fogaskerékre nyomta rá a bélyegét leginkább. Az acél csigatengely okozta kagylós kopási nyomok mellett helyenként már kisebb töredezés is észrevehető a fogak elvékonyodott élein.
Összegzés
Tanulságos volt látni, hogy az Atlantis készítése idején még a műszaki igényesség, és nem a behatárolt élettartam volt a fő tervezési szempont. A kor technikai színvonalának megfelelő, legjobb anyagokat, és szerkezeti megoldásokat alkalmazták, melynek következtében a nagypapa korú masina hosszú évtizedeken keresztül dacolt a megpróbáltatásokkal, és az idő közbeni kisebb-nagyobb reparálások jóvoltából mindmáig üzemképes maradt. Természetesen ma már nem horgászna senki egy ilyen, túlzás nélkül is muzeális értékűnek mondható példánnyal. Díszhelyre kerülhet a vitrinben, ahonnan örömmel veheti elő, és forgathatja meg gazdája időnként ezt a becses darabot, amelynek kezdetben nehézkes járása is megjavult a tisztítás, és karbantartás után.
