A középdöntőben még nem sejthettük, hogy valami nagy dolog készül a magyar bajnokságban. Sokan megtanulhattuk - ha még eddig nem tudtuk volna - egy „csikócsapat” tagjainak nevét, és megtapasztaltunk egy fiatal versenyző küzdeni tudását, nyerni akarását. Nagy Andrásról van szó, 2009 magyar bajnokáról. Ismerkedjünk meg Vele!
T. F.: Néhány szót mondj el magadról, hol élsz, mit csinálsz, amikor nem horgászol!
N. A.: 1987-ben születtem Mosonmagyaróváron, ahol jelenleg is élek szüleimmel, illetve nővéremmel. Szabadidőmet főként a horgászat, illetve az azzal kapcsolatos dolgok töltik ki. A horgászaton kívül még focizok egy budapesti egyetemi bajnokságban is.
T. F.: Kanyarodjunk vissza az elejére, mikor ismerkedtél meg a versenyhorgászattal?
N. A.: A versenyhorgászattal 1997-ben ismerkedtem meg, a velencei-tavi világbajnokságon. Ez volt az első komoly verseny, amit láttam és azonnal megfogott az az atmoszféra, amit ott tapasztaltam. Persze már előtte is horgásztam, de attól kezdve sokkal jobban érdekelt a versenyzés. Egy-két kisebb verseny után az első komolyabb versenyem 2000-ben egy megyei gyermekbajnokság volt, ahol 3. helyen végeztem. Ennek akkor nagyon örültem, mert ez volt az első serlegem, amit horgászversenyen nyertem. Azt hiszem, innen indult minden. 2002-ben indultam először U20-as országos bajnokságon. Igazából nem szerettem volna elindulni akkor, mert annyira távolinak tűnt az a szint, amit ebben a kategóriában az élen horgászók (Csillag testvérek, Szűcs Balázs, Grósz János, Timár Szabolcs, Várszegi Balázs stb.) képviseltek. Azonban 10. helyen végezve végül válogatott kerettag lettem. Ettől kezdve már tényleg csak a horgászat volt a mindenem. A szüleim pedig pénzt és időt nem sajnálva a mai napig teljes mellszélességgel támogatnak, amiért nagyon hálás vagyok Nekik.
T. F.: Nem könnyű egy ifjú horgásznak boldogulni a versenysportban. Volt valaki segítőd, mentorod?
N. A.: Az elején szinte mindent édesapámtól tanultam. Annak ellenére, hogy nem volt versenyző, a finomszerelékes horgászat híve volt, tehát először én is ezekkel ismerkedtem meg, és ezekkel is kezdtem horgászni. Sokat jártunk a Dunára, amiből rengeteget lehetett tanulni, mert minden egyes alkalommal más volt. Később Timár Gábor, illetve Magyar Szilárd voltak azok, akik segítették a fejlődésemet tanácsaikkal, tapasztalataikkal. Így aztán természetesen nekik is köszönhetem, hogy most ott tartok, ahol, bár úgy gondolom, hogy még rengeteget lehet fejlődni, tanulni. Most pedig már nemcsak Velük, hanem a Sensas csapatban csapattársaimmal, Várszegi Balázzsal, Timár Szabolccsal, Kaló Zoltánnal és Csőregi Balázzsal is rengeteg tanácsot illetve tapasztalatot osztunk meg egymással.
T. F.: A felnőtt magyar bajnoki cím megszerzése előtt azért nem ismeretlenül indultál neki az idei év válogatóinak. Hazai és nemzetközi porondon is megméretted már magad. Mesélnél erről?
N.A.: Valóban így van. Több nemzetközi versenyen is részt vettem már, de a hazai versenyekhez is fűződnek nagyszerű emlékeim. Többek között van egy csapat 5. helyezésem világbajnokságról Belgiumból, két 4. helyezésem Horvátországból, illetve Portugáliából, egy 3. helyezésem Szerbiából, egy ezüstérem Csehországból, illetve tagja voltam az idén Európa-bajnoki címet szerző felnőtt válogatottnak is.
Hazai porondon két bronz medáliát tudtam szerezni utánpótlás kategóriában. A Klubcsapatok Országos Bajnokságán idén 3. helyen végeztünk csapatommal, a Sensas csapattal.
T. F.: Az Egyéni Bajnokságról készített beszámolóimban említettem már, hogy nem egyedül, hanem csapattársaiddal készültél. Ahogy szemléltük az eredményeiteket, nem csak neked volt esélyed a bajnoki címre.
N. A.: Ez így igaz. Annak ellenére, hogy a magyar bajnokság egyéni horgászverseny, én úgy gondolom, hogy aki csapatban össze tud dolgozni, többe esélye van a jó szereplésre. Azonban ehhez nem elég egy csapat vagy társaság. Ismerni kell egymást, bízni kell a másikban, hogy meg tudj osztani vele minden olyan információt, ami fontos lehet az adott vízzel kapcsolatban. És ami a legfontosabb, hogy csapatként kell együtt dolgozni. Mi négyen - vagyis tulajdonképpen öten, mert én Timár Szabolcsot is ide sorolnám, igaz Ő az idei magyar bajnokságon nem indult el - nagyon jól ismerjük egymást. Utánpótlás kategóriában együtt horgásztunk mindannyian. Az OB-n egymás ellen, de a válogatottban, a világbajnokságokon, már egymásért küzdöttünk, és egymással osztottuk meg a tapasztalatokat.
Talán ezért sem annyira idegen számunkra az, hogy bár egyéni a verseny, egymást segítve próbáljuk a lehető legjobb eredményt elérni. Viszont a másik sikerének is nagyon tudunk örülni. Tehát nem egyedül készültem, de ez nemcsak a döntőn, hanem a bajai középdöntőn is így volt. Ott szintén Csőregi Balázzsal, Kaló Zoltánnal és Várszegi Balázzsal együtt készültünk, és meg is lett az eredménye. Mindannyian bejutottunk a szegedi döntőbe, ahol aztán egy csodálatos eredményt sikerült elérnünk, hiszen az utolsó forduló előtt még több esélyese is volt a bajnokságnak és mind a négyen a válogatott keret tagjai voltunk. A csapatból mindenesetre kettőnknek volt látótávolságon belül a bajnoki cím: Csőregi Balázsnak és nekem. A bajnoki cím megszerzése most Walter Tamás és Csőregi Balázs előtt nekem sikerült. De ez nem azt jelenti, hogy csak az én munkám gyümölcse, hogy a legelején végeztem a 24-es döntőnek. Ahogy azt már korábban említettem, ez egy csapatmunka volt, ahol mind a négyen sikeresen bejutottunk a válogatottba.
T. F.: Szinte a teljes csapat válogatott kerettag lett, esélyt kapva a nemzetközi szereplésre, megmérettetésre. Azt hiszem, nem lesz nehéz dolga veletek a szövetségi kapitánynak, megmutattátok, hogy tudtok csapatként dolgozni. Valóban így van?
N. A.: Igen, aki az idén elindult a magyar bajnokságban a csapatból, bejutott a válogatott keretbe. Ez - úgy gondolom - nagyon nagy teljesítmény, annak tudatában is, hogy mi egy nagyon fiatal csapat vagyunk: 22,4 év a csapat átlag életkora. Szinte testvéri a viszonyunk egymással, aminek tényleg egy nagyon jól, csapatként gondolkozó társaság az eredménye. Ezt a társaságot pedig csapatkapitányunk, Timár Gábor nagyszerűen össze tudja fogni. Hogy az utazó keretbe ki vagy kik fognak bejutni, azt a szövetségi kapitány feladata kijelölni. Mindenesetre remélem, minél többen utazhatnak közülünk. Azonban úgy gondolom, hogy az egyetlen hátrányunk a többi válogatott kerettaggal szemben éppen a fiatalságunkból adódik: nem voltunk sok felnőtt nemzetközi versenyen, nincs elég tapasztalatunk ilyen téren.
T. F.: Visszatérve a 2009-es egyéni bajnokságra: nagyon szoros küzdelem volt nagyon kis pontkülönbséggel. Miben látod a sikeredet?
N.A.: Miben látom a sikeremet? Hát ez egy jó kérdés. Az biztos, hogy a felkészülés fontos kulcsa volt a jó szereplésnek, mivel négyen voltunk, több variációs lehetőséget tudtunk kipróbálni. Többen voltunk, tehát nagyobb eséllyel tudtunk rájönni a helyes horgászmódszerre, etetőanyagra, a csali kiválasztására, a horgászat helyére és még sok más dologra.
A rutinosabb versenyzőkkel szemben még talán a gyorsaság volt az, amiből előnyt tudtam kovácsolni. Hát igen, a 1,5 pont bizony elég szoros egy 8 fordulós bajnokság végelszámolásánál. Eléggé izgultam az utolsó fordulóban, hiszen csak a 4. körben ültem le úgy, hogy a bajnoki címért horgásztam. Igaz, hogy a 2. forduló után átvettem a vezetést, de a 3. fordulóra úgy ültem le, hogy azt mondtam magamban, „kéne egy jót horgászni, és akkor már biztos a válogatott keretbe kerülés”… Az utolsó forduló azonban teljesen más volt. Akkor tényleg éreztem, hogy itt valami nagy dolog is kisülhet ebből. Nyugodt embernek tartom magam, és talán az is fontos volt, hogy meg tudtam őrizni a hidegvéremet.
T. F.: Egy versenyző idejének nagy részét a versenyek, az azokra való felkészülés teszi ki. Jut időd a „hétköznapi” pecára? Milyen vizeket, milyen módszert kedvelsz leginkább?
N.A.: Ez tényleg így van. A nyaramat szinte teljes egészében a versenyről versenyre járás tölti ki. Tavasszal és ősszel viszont jut idő az általad említett „hétköznapi” pecára is. Főleg a Dunán, annak mellékágain, illetve a Mosoni-Dunán szoktam horgászni. Igazából mindegy, hogy hol horgászom, csak folyóvíz legyen. Amikor lecsengtek a versenyek, akkor szoktunk elmenni egy-egy örömpecára. Néha összehívjuk az egész csapatot, és így öten elmegyünk például a halban híresen gazdag gyirmóti tóra, ahol tényleg csak a halfogás örömét kell élveznünk.
T. F.: Ezzel az utolsó mondatoddal bogarat tettél a fülembe, ha lehet, hozzunk össze egy „csapatpecát”, ott aztán elmélyedhetünk a „mit és hogyan?” fontos kérdéseiben.
A Haldorádó Portál olvasóinak nevében köszönöm az interjút, sok sikert kívánva a versenysportban! Magam részéről biztos vagyok benne, hogy sokat fogjuk még hallani a neved versenyhorgász berkekben!
