Megdobbant a szívem, amikor a horgászújságban megpillantottam a verseny hirdetését. Végre szaporodnak a ragadozókra kihegyezett halfogó versenyek is. Idén négy rangosabb viadalt rendeznek a pergető horgászat szerelmeseinek. A kétfordulós, hagyományos pergető bajnokságot október végén és november elején rendezik. Erre készülve még két versenyen adódott indulási lehetőség. Sajnos ezek azonos időben kerültek megrendezésre, számomra érthetetlen módon, ráadásul az ország két végében, egymástól majd 400 kilométerre Maconkán illetve Háromfán. Választanom kellett tehát, de a választás cseppet sem okozott gondot. Pillanatok alatt letettem voksomat a háromfai verseny mellett, mert különleges és izgalmas feltételeket kínált, és érdeklődésemet fokozta az a tény, hogy még sohasem jártam a legendás "zöld pokolban".
Budapesttől a 230 km-es út gyorsan lepergett, mert hajnalban még a Balaton környékén sem autózott senki, és az utolsó fél óra csodálatos tájakon vezetett keresztül. A gyülekezőt 7 órára hirdették meg, de mi már korábban megérkeztünk, ezért sétáltunk egy rövidet a tó partján. Valami kegyes csend és nyugalom lengte be a vizet, mintha egy elszigetelt szentélybe léptünk volna. Az, hogy csodálatos a tározó, szinte már közhely számba megy, de igaz! Ami első pillantásra feltűnt, hogy tisztaság és rendezett part fogadott mindenhol. A kialakított állások nem tűnnek mesterségesnek, mégis sokféle extrával, tűzrakó hellyel, padokkal, asztalokkal vannak ellátva. Nem bontják meg túlzottan a part természetes hangulatát, viszont jól megközelíthetővé, teszik a vízfelületet és kényelmessé a horgászatot majdnem minden szakaszon. Ha ezt a példás állag megóvást a bojlisoknak köszönhetjük, akkor sutba dobom előítéleteimet, ha a tavat kezelő társaságnak, akkor le a kalappal. Tudjuk, hogy a vizet rengeteg horgász látogatja, és előttünk tartották nem sokkal a Bojli-showt is, de nyoma sem volt semminek. Már partról is ígéretes pergető-helyek tucatjait véltük felfedezni.
Amitől egy kicsit tartottunk, az a híres, tökleveles felszín, de ez sem riogatott nyári pompájában. Jó része már lesüllyedt és rokonszenvesen, szinte egyenletesen szabdalta fel a területet, rengeteg búvóhelyet adva a ragadozóknak, és nem leküzdhetetlenül megnehezítve a műcsalis horgászatot. Fokozta izgalmunkat, hogy a gyönyörű, de fagyos őszi hajnal tükörsima párolgó vízfelülettel öltöztette ünneplőbe a tavat. Egyszóval csorgott a nyálunk...
A regisztráció könnyen, pontosan, kötetlenül ment, sőt kéretlenül is néhány hasznos információval és jó tanáccsal láttak el minket a rendezők. A megnyitó után átvehettük a csónakokat, melyek szinte egyformák voltak - megfelelő méretűek és gyorsak - és kiváló állapotban várták a versenyzőket.
Pár szóban a szabályokról:
- A versenyen 24 órán át folyamatosan lehetett horgászni.
- 2 fős csapatok indulhattak.
- A verseny ideje alatt csónakból és partról egyaránt lehetett próbálkozni, élő csalival tetszés szerint úszózva vagy fenekezve és műcsalival pergetve egyaránt.
- Fejenként összesen két bottal, de a csapattagoknak együtt kellett maradni végig, tehát egy időben vagy csónakból, vagy partról űzhették a halakat.
- A fogásokat a vízen folyamatosan járőröző bírók időszakonként lemérték, így a halakat hamar vissza tudtuk engedni, csak rövid ideig kellett bilincsen tartani őket.
- A végeredménybe minden méretű, szabályosan fogott csuka és süllő számított bele. A végelszámolásnál az összes tömeget, a legnagyobb halat, és a darabszámot is díjazták.
Kifutottunk a csónakkal. Délelőtt tízkor dörrent el a kezdést jelző puskalövés. Mi természetesen nem ismertük a meder szerkezetét, de duzzasztott tóról lévén szó különös meglepetésekkel nem számoltunk. Ahogy az lenni szokott a vízmélység a kifolyó felé nőtt, és a felduzzasztott patak medrét is sejtettük valahol középtájon. A töklevelek sűrűsége a műtárgy felé szinte egyenletesen csökkent, és nagyobb mélységet jelző tisztást nemigen láttunk, így azt is gondoltuk, hogy erős törések nincsenek a mederben. Taktikánk az volt, hogy a délutáni, napnyugta előtti intenzív kapási időszakig pergetve feltérképezzük a terepet, és az ígéretes pályát megszálljuk délután 3 körül.
Lassan haladtunk, figyelve az esetleges rablásokra, árulkodó felszíni jelekre. Az első csukamozgást egy romantikus öbölben fedeztük fel. Itt leengedtük a horgonyt, egy kicsit több időt áldozva a terepnek. Körülnézve láttuk, hogy egyfajta esszenciáját adja ez a kis öböl az egész tónak. Sűrűbb és ritkább tökleveles, nádszél, partmenti akadók, mélyebb és sekélyebb víz, egyszóval minden dobástávolságban tőlünk. Jó alkalom adódott tehát, hogy a bevethető csalikat leteszteljük.
Felúszó wobblerek, körforgók, könnyű twisterek jöhettek szóba. Az egyik követelmény, amit mindenképpen teljesíteni kellett az imitációnak az, hogy már lassú behúzásnál is hamar kifejtse a csalogató mozgást, mert voltak olyan részek, ahol csak 4-5 métert húzhattuk akadó mentesen őket. A másik, hogy ne süllyedjen túl mélyre és a húzás leállításával, felúsztatva, vagy a spicc emelésével kikerülhessük a töklevelek szárait és a nagyobb, víz alatti torzsákat. Elakadás esetén egy 8-10 kg-os szakítószilárdságú, fonott zsinór már tökéletes biztonságot adott a lágyabb szárú növényzetből való kiszabadításhoz. A víz sötétnek, szinte feketének látszott, de ezt a színt a tőzeges, laza, fenéken elterülő iszap adja, mert maga a víz tökéletesen tiszta, átlátszó. Ezért a színek kiválasztásánál inkább a visszafogott, természetes festéseknél maradtunk.
A kis öbölben folyó rögtönzött tesztelésünk jól sikerült, hiszen az első csukánk fél 12-kor megérkezett. Nem volt túl nagy, de éppen jókor jött, hogy az amúgy is kellemes közérzetünk még kellemesebbre váltson. Picit mozogva az öbölben, egész a part közelében, egy órával később csíptük el a következőt, ami kisebb volt ugyan, de meggyőzött minket két dologról. Az egyik, hogy jó taktikával dolgozunk. A másik, hogy a tóban rengeteg csuka van!
Húsz perc sem telt bele és újabb példánynak örülhettünk volna, de lemaradt a tökösben.
Mivel a víz, amin álltunk méternél alig volt nagyobb, a kapások azt mutatták, hogy a sekélyebb részen kell maradnunk. Még egy tapogató kirándulást tettünk a mélyebb rész felé és találtunk egy kisebb mélyedést, ahol keményebb volt a fenék. Ezt a helyet jelöltük meg az esti süllőzéshez. Ezután húztunk a töklevéllel gazdagon benőtt laposabb rész felé. Bár a kezdetkor nyűgösek voltunk a sok elakadástól, de kis idővel és nagy ügyességgel megtanultuk hosszabb úton is helyesen vezetni a csalikat.
Előkerültek az úszós felszerelések is. Ezeket úgy állítottuk össze, hogy a 12-15 gramm felhajtó erejű dugókat lefenekeztük, hogy a kishal ne tudja elvinni a zsinórt az akadókba. Kárásszal, bodorkával és razbórával felváltva csaliztunk, ráadásul a méreteket is váltogattuk. Egy kis kárászra jött az első kapás kettőkor. Az úszót nem is figyeltem, mert pergettem, de a nyeletőfék jelezte, hogy valami viszi a montázst. Bevágás után feltűnt a levelek közt a típus-csukának számító, 40 cm körüli jószág. Megvan a harmadik! Fél órával később újra maszatolós kapás, de ezúttal sajnos csak egy szebb sügér. Azért sajnos, mert a versenybe nem számították bele.
Közeledett az ígéretes késő délutáni időszak. A lehorganyozott csónakot mozgékonyabbra váltottuk. Tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, és ezt perceken belül néhány komolyabb rablás is jelezte. Az egyiket sikerült megdobnom. Burványló rántás jött válaszul, de nem akadt meg. Nosza! Vissza a rapalát! Újra, ugyanott húztam el, és a rávágás ugyanúgy érkezett is... és ugyanúgy nem akadt meg. Kissé mérgesen és hite-fogyottan dobtam harmadszorra is oda, kételkedve, hogy a kis kajmánt sikerül újra becsapni, de a lassan vezetett fahalat ismét elkapta... ezúttal rajtavesztett és bilincsen végezte.
Egyre több lett a rablás! Az izgalmunk is nőtt! Csendben lopóztunk, s a kis csónak könnyen siklott a töklevelek felett. Egy szimpatikus tisztásra hajítottam, nem túl messze, talán 15 méterre. Tökéletesen sikerült kerülgetnem a növényzetet a csónakig tisztán vezetve a csalit. Már ez is elég lett volna a sikerélményhez, de ekkor a kiemelés előtti pillanatban a mélyből előbukkant egy hatalmas tátott krokodil pofa, és egy szép örvénylés kíséretében mélybe rántotta a csalétket. Nem lepődtem meg, keményen bevágtam... bár lehúzott egy kevés zsineget nem okozott sok gondot, és az eddigieknél kicsit tovább tornásztatva csónakba emeltem két kiló feletti, ötödik csukánkat.
A naplementével alábbhagytak a mozgások, és hiába próbálkoztunk színesebb imitációkkal is, több halat itt már nem fogtunk.
Irány a mély, melyet napközben kitapogattunk! De előtte még előkészítettük a felszerelést, ezúttal monofil, fenekező összeállítással. A csalihalas előkét futószemen hagytuk mozogni a főzsinóron, két egymástól egy méterre lévő ütköző között, 25 g-os ólommal lefenekezve. Különböző méretű bodorkák és kárászok estek áldozatul. Egyetlen kapásunk egy pici bodorkára érkezett kicsivel este kilenc előtt, de sajnos nem akadt meg. Ezután még tizenegyig húztuk, de olyan fáradtak voltunk és annyira fáztunk, hogy partra szálltunk melegedni.
Reggel, napkeltekor folytattuk az előző nap délutáni sikeres részen. Bár közelünkben több versenytárs is szebb fogásokkal igazolta, hogy kiválóan választottunk terepet (volt, aki húsz percen belül hármat szedett ki ugyanarról a helyről), nekünk sajnos csak egy újabb áldozatunk akadt egy 52 centis kacsacsőrű személyében, melyet egy idilli kis nádsziget mellől kaptunk ki, lefújás előtt egy órával.
Elcsigázva, de boldogan kötöttünk ki az eredményhirdetéshez.
Büszkék lehettünk magunkra. Hatodik helyen végeztünk és csak "délvidéki" - szigetvári, pécsi - csapatok tudtak megelőzni minket, akik vélhetően sokadszorra horgásztak ezen a vízen.
A rendezők hosszas dicsérgetése, és a pompás dámvad-pörkölt elemezgetése helyett, a beszélgetések és a statisztikák alapján néhány tapasztalatot összegeznék.
23 csapatból csak 2 nem fogott halat. (A rendezők közlése szerint ezen csapatok tagjai "egyéb élvezetek" miatt látogattak a vízpartra).
A 88 elejtett hal 90 kilót tett ki, a zsákmányban alig akadt süllő, ezeket éjszaka és reggel fogták.
A legjobb időszak a délután volt, amikor a nap kisütött.
A verseny a pergetés elsöprő sikerét hozta. Az első hat csapat 44 halat ejtett el és ebből csak 10 esett áldozatul élő csalin! A győztes páros 11 csukájából pedig csupán egynek ízlett meg a verdeső csalihal. Valószínűleg a lehűlő vízben a kisebb étvágyú ragadozók nem keresték annyira a táplálékot, de a kereső kishalazás és a búvóhelyük közelében elhúzott csali kiváltotta a támadó ingert.
A műcsalik közül több helyen a körforgó volt a favorit. A mi csapatunk mind a 6 halat különböző csalival fogta.
A legnagyobb jószágot, egy 3.99 kg-os süllőt, halszelettel fogták a gát közelében, partról, este.
A legnagyobb csuka 3.1 kg-ot nyomott.
Még éjszaka is fogtak két csukát élő hallal!
Végezetül a végeredmény:
I. | 10480g | Szigetvár | Őze-Balogh | 11 db hal |
II. | 7930g | Szigetvár | Rémes-Szakács | 6 db hal |
III. | 7780g | Pécs | Tóth-Kovács | 8 db hal |
IV. | 7270g | Coridorus | Fehér-Grozmics | 7 db hal |
V. | 6740g | Rogers | Péterfy-Sellei | 6 db hal |
VI. | 5320g | Rablóhal.hu | Endrődy-Endrődy | 6 db hal |
Jövőre biztosan újra elmegyünk, hiszen a fogott és látott halállomány, valamint a tavat kezelők szakértő gondoskodása, és a szerzett tapasztalatok a biztosítékok arra, hogy egy év múlva még nagyobb halak, még szebb kalandok várnak ránk.
