2007-ben hazánk adott otthont a Világbajnokságnak. A helyszínként kijelölt velencei-tavi evezőspálya nem ismeretlen a versenyhorgászattal foglalkozóknak, hiszen az egyik legismertebb pályánk. A főváros közelsége, egyenletes, nyílegyenes, kibetonozott partja ideális terep bármilyen verseny megrendezéséhez. Volt már itt Európa-bajnokság, világbajnokság korábban is, így tévedés lenne azt hinni, hogy csak mi, magyarok ismerjük a pályát. Tény, hogy a hazai pálya előnye nem elhanyagolható, de amit a világbajnokság idején mutatott a pálya, nekem nem kis meglepetést okozott. Hogy erről ki hogyan vélekedik, nem tudom, én csupán a saját élményeim alapján tudok nyilatkozni, és élményből bőven kijutott ezen a világbajnokságon.
Nézzük először is a pályát. Nem állíthatom magamról azt, hogy úgy ismerem az evezőst, mint a tenyeremet, hiszen ehhez korántsem horgászok itt eleget, de valamilyen kép kialakult bennem. A pálya csak kívülről egyenletes. Előttünk a vízben komoly különbségek lehetnek. Annak idején, mikor kialakították a pályát, nem sikerült azt tökéletes egyenes vonalban kimetszeni. Vagy a munkagép kezelője nem kapott elég célzóvizet (vagy túl sokat kapott?), vagy véletlenül sikerült ilyen hullámosra. Tény, hogy a parttal párhuzamosan futó törés néhol 11 méterre található, míg néhány méterrel odébb már 18 méterre. Ez az a sokat emlegetett padka, ami mögött ott a mély víz. Néhol a közelben elérhető, máshol nem. Mindez a rakós botok „hatósugara” miatt lényeges. A halak mindig a mély víz felől érkeznek, és mint a kiscsirkék jönnek fel a rézsűn az etetésre. A darabosabbak vagy a rézsűn, vagy annak alján keresgélnek. A legtöbb verseny a jól feletetett pályán eddig rakózásról szólt. Vagy a padkán, vagy a mélyben.
A matchbotok az utóbbi időkben nem jutottak itt főszerephez, bár a korábbi versenyek alapján már sejteni lehetett, hogy elfeledkezni róluk azért nem szabad. Bevallom, hogy matchbottal csak egyszer horgásztam a Velencei-tavon, akkor is vízközt kellett keresni a halakat. A korábbi versenybeszámolók olvasásakor is azt szűrtem le, hogy legtöbbször ilyen felállásban kerülnek kézbe. Bevallom, nagyon vártam már egy olyan versenyre, ahol igazi mesterek kezében láthatom, mit lehet kihozni ezekből az elegáns pálcákból. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az idei VB-n megadatik.
A verseny edzései alatt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a velencei-tavi megmérettetés főszereplője a matchbot lesz. A módszer hazája Anglia, ráadásul nagyon kíváncsi voltam arra, milyen is lehet az angol stílus egy vérbeli angol versenyző előadásában. (A módszer első porondra lépése egy angol versenyzőnek hozta meg az aranyat, nevezetesen William Lane-nek 1963-ban. Ezt követően terjedt el szerte a nagyvilágban, és ma már az olaszok és a magyarok is a legjobb matchbot-forgatók között vannak számon tartva.)
Régi kedvencem Alan Scotthorne, akit két ízben is láttam rakózni a Vágon, ahol egyik VB aranyát is szerezte, és tudtam, hogy egy másik aranyat pont itt, Sukorón gyűjtött be. Végre láthatom matchezni is! Egyre jobban vártam a hétvégét, a világbajnokság két versenynapját.
A szombati és vasárnapi fordulóra kisszékkel, látcsővel felszerelkezve érkeztem. A körülményekről, parkolásról és egyéb bosszantó dolgokról nem írok, hiszen nem a szervezés hiányosságairól szeretnék értekezni, ezt már megtettük a fórumon. Remélem, az illetékesek is olvasták, és levonták a megfelelő tanulságokat, az időjárásról pedig még ők sem tehettek. Vegyük inkább sorra, hogy én mit és hogyan láttam a két nap alatt, a ma már ötszörös világbajnok mögött.
Scotthorne az első és a második napon is az „A” szektorba került, olyan neves szomszédok közelébe, mint az olasz Sorti (1997-es VB ezüstérmese, az aranyat pont Scotthorne szerezte meg előtte), a belga Guido Nullens (2005 világbajnoka, és a mezőny egyik „legöregebb”, sokat tapasztalt versenyzője) és az egyik legsokoldalúbb, legnehezebb helyzetet is megoldani képes magyar versenyhorgász, Erdei Attila. (Attila számomra az egyik legszimpatikusabb magyar versenyző. Volt szerencsém mellette horgászni, ezért tudom, hogy ő az, aki soha sem adja fel. Pechére a bójasor pont a kijelölt helyén szelte ketté a vizet. Bosszantó dolog, de Attila hozzáállása példaértékű volt számomra. „Ez van, most itt kell horgászni, és meg kell oldani a helyzetet!” Attila segítője Tamás, régi ismerősöm a fórumról, így mellé pakoltam le. A felkészülési időben elmondta, hogy az edzéseken az olaszoknak és a mieinknek egész jól ment, az angolok valahogy nem találtak megoldást. Bizonyossá vált, hogy a padkáról a hideg, frontos idő miatt eltűntek a halak.)
Állítólag maga Scotthorne tett egy fogadalmat, miszerint ha a VB padka horgászatról fog szólni, ő bizony letolt gatyával fog a tribün előtt ugrálni. Gondoltam, biztosra megy, ha már ezt fogadás tárgyává meri tenni. (Így utólag, bizarr látvány lehetett volna, egy szál kupával…)
Az edzés azonban soha nem maga a verseny. Csak az edzéseredményekből messzemenő következtetéseket levonni nem tanácsos. Sok, edzésen gyengélkedő csapatból lett a versenyen világbajnok. Kíváncsi voltam, ki milyen szerelékkel készül.
A legtöbb csapatnál fixen szerelt wagglereket láttam, Erdei Attila is így szerelt. A különböző botokon különböző mértékű zsinórólmozást és különböző tömegű wagglereket használt. Az úszók mérete 8-14 grammig, míg a zsinóron lévő ólmok tömege 2 grammig terjedt. Az angolok és az olaszok más utat választottak. Mivel az angolok az útnak is a „rossz oldalán” közlekednek, nem voltam meglepve, bár kíváncsian figyeltem Scotthorne szerelékét. Három slider úszóval szerelt matchet, és egy klasszikus csúszó wagglerrel ellátott pálcát készített elő.
A rakós botot csak végszükség esetére készítette elő. Mielőtt azonban mélyebben is elemezném a szerelékét, engedjétek meg, hogy pár mondatot magára a felkészülésére szánjak. A versenyek során mindenkinek 2 óra felkészülési ideje van. Ez alatt az idő alatt kell kialakítani a horgászhelyet, beélesíteni a felszerelést, felkészülni a limit ellenőrzésre, majd ezt követően elvégezni az utolsó simításokat az etetésre szánt kaján, elkészíteni a földes szúnyogot, pontosan feltérképezni a horgászhelyet. Nem feltétlen ebben a sorrendben, de a teljesség igény nélkül is van tennivaló bőven. Bevallom, nekem a két óra is szűkös szokott lenni. Scotthorne kb. 1 óra alatt elkészült. Ennyi idő alatt a ládát beállította, a botokat kipakolta, a szerelékeit pontosan beállította, és üdítőjét nyugodtan iszogatva, cigarettázva várta a limit ellenőrzést, majd ezt követően pillanatok alatt befejezte az etetőanyaggal és földdel elvégzendő utómunkálatokat. Hihetetlen nyugodtan, rutinosan dolgozott.
Egy felesleges lépést sem tett, minden mozdulatán látszott a rengeteg versenyen megszerzett rutin. Hiába, akinek élete a horgászat… de térjünk vissza a szerelékhez. A slider úszó nem ismeretlen számomra, hiszen a mély vizek horgászatakor én is előszeretettel használom ezeket a csekély önsúllyal, de annál komolyabb zsinórterheléssel készülő úszókat. Többnyire 5 métert meghaladó vízmélységnél kerülnek elő. A nagy ólomtömeg, ami a zsinórra kerül, pillanatok alatt a kívánt mélységbe juttatja a csalit, és stabilan ott is tartja. Mi volt a helyzet a velencei-tavi pályán? A vízmélység ugyan közel sem 5 méteres, a matchbottal meghorgászott távolságban 3-3,5 méteres vizet mérhetünk, ám a szeles időjárás hatására komoly áramlás alakulhat ki. Vasárnap ez különösen igazzá vált. Ha a bóják tartóköteleire pillantottunk, rögtön felismerhetővé vált a szél irányával ellentétes vízáramlás. Az erőteljes áramlásban kellett a csalit a lehető legjobban lelassítani. A slideren használt tetemes ólmozás ezt lehetővé tette. Ráadásul ennek köszönhetően a csali pillanatok alatt a kívánt mélységbe jutott. A halak ugyanis nem akartak elmozdulni a fenék közeléből, ezért minden másodperc fontossá vált, amit a horog ott töltött, ahol a halak is. Ahogy én láttam, Scotthorne 10 grammos (2+8) sliderrel horgászott, az ábrán látható ólmozással.
Ha elsőre ránézünk, egy nem kimondottan horgászbarát ólmozást figyelhetünk meg. Az egybe húzott ólomfüzér (egy nagyobb gömbólom, kettő azonos méretű és egy előbbiektől kisebb sörét), és az alatta található 2, egyenletesen elosztott jelzőólom (No 8?) és a viszonylag hosszú, 30 centi körüli előke avatatlan kezekben számos gubanc forrása lehet. Az úszó ráadásul a főólomra volt engedve. Bevallom, ezzel a szerelékkel tízből tíz gubancot dobtam volna. Scotthorne-nak azonban hihetetlen könnyed, elegáns dobótechnikája volt. Hosszú zászlóval dobott, és nem fékezte le a dobást az utolsó fázisban. Az egész szereléke egy folyamatos mozdulatsor végén, szinte puhán esett a vízre. Ekkor gyors zsinórmerítés következett, majd az orsó felkapókarját kiengedve, szabadon zúgott a szereléke a kívánt mélységbe. Amíg a szereléke beállt, volt ideje rálőni a csalogató gombócokat. Hol csak földes szúnyogot, hol etetőanyagot és földet, felváltva. A csúzlizása is megérne egy oktatófilmet. Minden egyes gombócot mértani pontossággal lőtt oda, ahová kellett. Ha láttam tőle 5 rontott lövést, sokat mondok.
Egyébként is minden mozdulatára jellemző volt a megfontoltság és a pontosság, de a dobásoknál, lövéseknél ez hatványozottan igaz volt. A sodródó szereléket végigkísérve, azt tökéletes kontroll alatt tartva horgászott. A horogra akadt halakat nagyon megbecsülve, óvatosan fárasztotta. (Kivétel ez alól az utolsó másodpercekben akasztott dévér volt, amelyik szinte kirepült a partig.)
A horgászatát öröm volt nézni. Több hazai élversenyző is figyelemmel kísérte mozdulatait, és mindnyájuknak az volt a véleménye, hogy „hihetetlenül tud horgászni a pali”.
A végeredményt már tudjuk, és azt is, hogy nem a véletlen műve volt. Megérdemelten nyert, és szerintem még sok versenyen fogunk találkozni vele. A slider pedig olyannyira jól működött, hogy Scotthorne-nak az 5. világbajnoki címet is megszerezte. Az olasz csapat szintén ennek (is) köszönhette sikerét.
Egy barátom szokta mondani, hogy egy versenyen mindig az szerepel igazán jól, aki mást csinál, mint a többség. A történtek most igazolták ezt az állítást. (Az ezüstérmes lett versenyző bolognai botos horgászatát pedig - sajnos - nem is láttam.) Nem leszek meglepve, ha következő évben nálunk is előtérbe kerülnek a slider úszók.
A magyar csapat bronzérme újból csak azt bizonyította, számolni kell velünk a világversenyeken. Most más csapat oldotta meg jobban a feladatot, de lesz ez még másképp is. Jövőre újabb VB, újabb lehetőség. Addig is legyünk büszkék a fiúkra! Megérdemlik!
A csatolt táblázatban 1957-től napjainkig követhetitek nyomon a VB egyéni eredményeit.
Végül, de nem utolsó sorban Alan Scotthorne mesteri horgászatában gyönyörködhettek „élőben”, ha megnézitek a kisfilmet:
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Vágó Ádám (origo), www.matchangler.com, Polyák Csaba
Videó: Balogh Róbert
