Már jó előre lerendeztünk mindent. Asszonyoktól kimenő, szendvics-üdítő bekészítve, kamera, fényképezőgép, zászló, minden a helyén. A szombati híreket hallva nagy várakozással vágtunk neki a közel 420 kilométeres útnak. Figyelve az első nap eredményeit úgy döntöttem, különösen az angol csapatot fogom figyelni. Közülük ketten is esélyesek voltak a bajnoki címre. Megpróbáltam kifigyelni, ők milyen úton próbálnak eljutni a siker kapujába, és mi az a picike különbség, aminek segítségével egyikük át is lépheti ezt a bizonyos kaput. A következőkben az én megfigyeléseimre alapuló beszámolót olvashatja az, aki nem tudott ott lenni, de annak is ajánlom, aki szeretné újra átélni a verseny izgalmait.
Mint a legtöbb versenypálya, a madunicei sem volt egyszerű. A pálya a Vág folyó csatornájára épült, ahol a víz a közeli erőmű „munkarendjétől” függően hol erősen, hol lassabban áramlott. Mivel ezt a szakaszt mesterségesen alakították ki, a csatorna ásását végző gépek néhol egész elképesztő alakú medret ástak. Akadtak helyek, ahol a víz mélysége a folyás irányába folyamatosan csökkent. Aki ilyen helyet kapott, kénytelen volt „hegynek fel” úsztatni. Másoknak az okozott gondot, hogy a horgászhelyen a medertörést nem tudta a limitált bothosszal meghorgászni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a meder alját iszonyatosan sok kagyló is lakja, akkor bizony nem mindegy, hová is telepítjük a ládát. Kevés kivételtől eltekintve a mezőny - így az angolok is - a szektor bal, azaz a folyásirány szerinti felső oldalához egészen közel állították fel a ládákat. A horgászatukat figyelve nem véletlenül! Így a teljes szektort végig tudták úsztatni. Annyi kockázatot jelentett csupán az elhelyezkedés, hogy ha komolyabb hal van a horgon, és balra tör ki, akkor átlépheti a szektorhatárt. Minden versenyző tudta ezt, így árgus szemmel figyelték/figyeltették, ha szomszédjuk fárasztott. Érdekes volt azonban, hogy az angolok csak a legszükségesebbeket vitték magukkal a horgászhelyre. Első ránézésre rendkívül szerény pakkal vonultak le. Sok versenyző egész horgászboltot pakolt ki maga köré, az angolok nem. Nekem nagyon szimpatikus volt az, milyen egyszerűen, praktikusan, sallangoktól mentesen rendezkedtek be. A láda felállítását követően a meder feltérképezéséhez fogtak. A felkészülési idő nagy részét ezzel töltötte a bajnok is. Szinte centiméterről centiméterre térképezte fel az előtte lévő szakaszt. Minden top szettel elvégezte a pontos ereszték beállítását, majd azt a szereléket vette kézbe, amelyikkel végig tudta úsztatni a helyet. Ezen a szereléken is beállította azt az eresztéket, amelyikkel a horgot végig tudta sodortatni a fenéken. Sokáig játszott azzal, hogy megtalálja azt a mélységet, ahol a horog éppen csak érinti az aljzatot. Ha azt vette észre, hogy az úszó akadót jelez, állított a mélységen. Az akadó alatt itt kagylós zátonyt kellett érteni. Az úsztatáshoz egy 10 grammos klasszikus folyóvízi úszót használt, míg a megállított szerelékhez 40 grammos Cralusso Torpedó került a damilra, de tuning lapka nélkül.
A főólmozást két nagyméretű és egy kisebb gömbólomból álló füzérrel oldotta meg, amit 3 nagyobb söréttel rögzített, majd a főólmozás alá három egyenlő nagyságú sörétből láncszerű ólmozást alakított ki.
Will Raison a bot spiccét nem tartotta a víz alá, hanem pár centivel a víz színe fölé emelte. Pont annyira, hogy az úszó még ne emelkedjen ki túlzottan. Ez a bevágásoknál segített neki. Így rendkívül gyorsan, felfelé tudott bevágni. Elmondása szerint ezért is tartja nagyon hatékonynak a magyar találmányt. Ezzel biztos akadást tud elérni. A megállított szerelék főzsinórja 22-es volt, amit maga a 40 grammos Torpedó és a nagytestű márnák indokoltak. Tudta, hogy kevés halra számíthat, így annak, ami a horogra kerül, ki kell jönnie! A horgot is a halak méretéhez igazította, 12-es méretűt kötött fel. A horog formájában semmi különöset nem láttam, de a hegye érdekes volt. A hegykiképzése visszahajlított volt. Az úsztatáshoz használt szereléket hosszú zászlóval, míg a Torpedóval szerelt cejgot ettől lényegesen rövidebbel használta. Az etetőanyaggal a meder feltérképezése után foglalkozott. Hogy pontosan mit kevert, azt nyilván nem tudhatom, de ami biztos: megspékelte bábbal, fullasztott csontival és kukoricával. Az etetőanyag sötét színéből szinte világítottak a sárga szemek. (A víz a verseny ideje alatt rendkívül tiszta volt. Sokan ezzel magyarázták az edzéseken kialakított taktika „kudarcát”. Az edzéseken a víz nem volt ennyire letisztult, a halak bátrabban támadtak az etetésre. A tiszta víz azonban óvatossá tette a pikkelyeseket.) Az etetőanyag mellett földes szúnyogot és ragasztott csontit is készített. A földes szúnyogot nem etetőszúnyogból, hanem nagyméretű tűzőszúnyogból készítette. Az etetést jelző dudaszóra komótosan kezdett az alapozáshoz. Minden angol versenyzőre jellemző volt ez a ritmus. Nem kapkodtak, angolos hidegvérrel dobták a gombócokat a spicctől visszább kb. 40-50 centivel.
Minden gombóc ugyanazon ív mentén csobbant a vízbe. Az etetőanyagot egyébként nem gyúrták kőkeményre. Gondolom, kellően tapadt így is, de gyorsabban is tudott bontani. Alapozásként 6-8 gombócot vetettek be, majd a poharas top szettet kézbe véve elkezdték a márnáknak szánt ragasztott csontit betologatni. Eddig is ügyelt Will a pontosságra, de ekkor különös gonddal járt el. (Egy eltévedt csonti bomba nagy kárt tud tenni.) Miután betolták a poharat a megfelelő helyre, szinte ráülve a botra, mértani pontossággal ejtették a fehérje dózist a vízbe. A tiszta víz miatt jól láthattuk, ahogy a gombócokat a víz rögtön eltolta a folyás irányába.
Ezzel magyaráztam magamnak, hogy a csontigombócokat nem pont a nehéz etetőanyag gombócok vizet érésének a helyén borította ki. Az etetőanyaghoz képest a kaviccsal nehezített csontik nem voltak elég súlyosak. Már mindenki javában horgászott, mikor az angol csapat szinte minden tagja még a csontigombócokat tologatta.
Ennek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak. A horgászatot a környéken bóklászó halak összeszedegetésével kezdték. Steve Gardnernél figyeltem ennek technikáját. A víz folyási sebességével teljesen megegyezően engedte le a szereléket, egészen addig, míg el nem érte a szektor alsó határát.
Egy pillanatra sem fékezte. Ha ez nem hozott eredményt, átváltott a fixen megállított szerelékre. Ezzel szinte kiülte a kapást. Ha ez sem segített, újból váltott. A váltások egy részét a segítő mondta be a versenyzőnek. Az angolokat egyébként rengeteg háttérember segítette. Nem csak minden versenyzőre jutott egy, de szektoronként hárman figyelték az ellenfeleket. Rendkívül pontosan dolgoztak. Ha valaki a szektorban halat fogott, máris ment az infó, hogy mit, mekkorát, mivel, milyen csalival.
Érdekes volt számomra az etetés gondozása. A legritkább esetben ment etetőanyag gombóc a vízbe, inkább a csendesebb megoldást választották, azaz a ragasztott csontit tolták be. Megfigyeltem, hogy bizonyos időközönként a csontigombócokat a rakós táv felére is dobták, a szélvizet pedig földes szúnyoggal szórták. Ez utóbbival a sneciket, apróbb halakat tartották maguk előtt, hogy legyen menekülési útvonal, de a féltávra dobott ragasztott csontira nem igen tudom a magyarázatot. Talán a kijjebb húzódott tenyeres halaknak szánták?
A fárasztásnál mutatkozott meg igazán, miért is tartják Will Raisont Anglia egyik legördöngösebb pontyozójának. A megakasztott termetes márnákat teljes bothosszal húzta, majd ha a hal közelebb ért, rövidített.
Ezt követően nem sok esélyt hagyva a fáradó halnak, az első adandó alkalommal alátolta a merítőt. Szavakkal nehéz pontosan visszaadni a technikáját, de a csatolt videóban megtekinthető. Hogy mennyire gyorsan tette mindezt? A verseny utolsó öt percét jelző kürtjelkor akasztott egy márnát. A hal kijött, sőt még arra is volt ideje, hogy újra csalizzon és betolja a rakóst. Apropó, csalizás. Én úgy láttam, hogy szúnyogot és csontit tűzött a horogra, bár igen rejtve tette a dolgát. Az angol versenyzők nagyhalas horgászatra készültek és emellett végig kitartottak. A helykiosztással is szerencsésnek mondhatták magukat. (Kivétel Scotthorne. Ő mindkét nap beleült a „tutiba”, negatív értelemben.)
Az esélyesek közül Will Raison volt az, aki élt a lehetőséggel, maximálisan kihorgászta a hely adottságait, és mint 2005. Európa-bajnoka utazhatott haza.
Nagyon sok tapasztalt, remek versenyző közül neki sikerült most a legjobbnak lennie. Amit én láttam, azt támasztotta alá, hogy nem a véletlennek köszönhette a címet. A babérjain azonban csak egy évig ülhet. Már most készülnek a vetélytársak, hogy átvegyék a bajnoki címet. Bízom benne, hogy jövőre ez hazánk egyik versenyhorgászához kerül. Aki most lemaradt erről a versenyről, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy látogasson ki bármelyik hazai versenyre, ahol az élmezőny ül le. Itthon is Európa-bajnoksághoz méltó versengést fog látni. Ezért vagyok biztos abban, hogy leszünk mi még bajnokok.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba (csabio)
Videó: Takács Péter (t_peti)
Videócska: Polyák Csaba (csabio)
