Az USA édesvízi horgászkultúrájáról, a helyi sajátosságokról, az ott zajló versenyekről a magyar horgászoknak vajmi kevés fogalma van. No de miért is érdekelné honfitársainkat, hogy mit csinálnak a gazdag és pazarló amerikaiak hazájukban, amíg érintetté nem válik a dologban? Így voltuk ezzel mi is mindaddig, amíg meg nem kaptuk az Amerikai Versenyhorgász Szövetség (A.M.EA.) hivatalos meghívóját, amellyel jogot nyertünk az USA Országos Nyílt Egyéni Bajnokságán (2007 U.S. Open Matchfishing Championships) való részvételre. Újabb óriási lehetőség előtt álltunk, amelyet szerettünk volna sikerrel kihasználni, ezért a lehető legkomolyabban álltunk neki a szervező és előkészítő munkálatoknak. Akik most velünk tartanak, azok egy nem hétköznapi utazás és kaland részesei lehetnek! Garantálom, hogy megéri!!!
Mielőtt fejest ugranánk a dologba, tisztáznunk kell néhány fontos dolgot. Az USA-ban a horgászat rendkívül népszerű szabadidős tevékenység. Közel 50.000.000 (a szám nem elírás!) horgászt jegyeznek! Egyetlen (igaz, nem hétköznapi létszámmal és gazdasági mutatókkal rendelkező) országban több horgász van, mint Európában összesen! Ebből adódóan a horgászkereskedelem és az ehhez kötődő horgászturizmus európai ember számára elképzelhetetlen szintre fejlődött! De az itteni horgászok mindegyike szinte kizárólag a pisztrángsügért (fekete sügért) kergeti, ha édesvízen horgászik, vagy pedig a tengeren próbálkozik. A legnagyobb horgászboltokban sincs a vén kontinensen bevált hagyományos ponty- és finomszerelékes horgászathoz szinte semmi. Miközben vizeik hemzsegnek a pontyoktól és egyéb csodálatos „keszegféléktől”. Joggal merül fel a kérdés: ezek a békéshalak háborítatlanul élhetik le egész életüket Amerika vizeiben? Hát bizony NEM! Amerika egy óriási olvasztótégely, ahová most is folyamatosan érkeznek a világ minden részéről az emberek, akik magukkal hozzák kultúrájukat és szokásaikat is. Így természetesen azok az európai, ázsiai bevándorlók, akik otthon aktívan horgásztak pontyra, azok itt sem hagynak fel ezzel, miközben egy csodavilágot találnak!
Az USA nemzeti válogatottja minden évben részt vesz a világbajnokságon is. Igaz, kiemelkedő eredménnyel tudtom szerint nem büszkélkedhetnek, de mindezek ellenére megvan az a háttér, amely delegálja és összefogja e műfaj képviselőit is. Még akkor is, ha az itteni horgászok döntő hányada sügérre horgászik. A finomszerelékes és versenyszerű horgászat amerikai népszerűsítésében egy fiatal - 7 éve kint élő - magyar horgász is aktívan részt vesz. Ágh Attila fanatikus rakós botos ponty- és versenyhorgász. Ő az USA-ban alapított egy horgászcsapatot, amellyel elindultak a Klubcsapatok Országos Bajnokságán. A sikeres szereplés érdekében, a verseny előtt több magyar horgászcikk gyártót/forgalmazót is megkeresett, és segítséget kért tőlük. Fontos, hogy nem pénzre és anyagi támogatásra volt szükségük, hanem az amerikai halak megfogásához legmegfelelőbb horgászeszközök (rakós és matchbotok), valamint a leghatásosabb etetőanyagok kiválasztásában kért szakmai segítséget. Érdemben egyetlen cég állt vele szóba. Papp József, a TOP MIX vezetője készített egy olyan etetőanyagot, amellyel Ágh Attila és csapata megnyerte a versenyt! Így lettek az USA 2007. évi Klubcsapatok Bajnokságának győztesei. Ettől kezdve persze mindenki a TOP MIX nyerő keverékét kereste Amerikában. A TOP MIX márka jó hírnevét tovább növelték az itt (is) bevált rakós és matchbotok, amelyekkel több 10 kiló feletti nyurgapontyot is sikeresen szákba tereltek. Talán az egyik legnagyobb, rakós bottal kifogott folyami nyurgaponty jegyzett rekordja is Ágh Attila és egy TOP MIX Xtasy Carp rakós bot nevéhez fűződik. A hal súlya meghaladta a 15 kilót!
Miután a TOP MIX márka és annak vezetője rövid idő alatt ismert lett, az Amerikai Versenyhorgász Szövetség (A.M.EA.) vezetője, Tony Forte meghívta Papp Józsefet az október elején megrendezett USA Országos Nyílt Egyéni Bajnokságára (2007 U.S. Open Matchfishing Championships). Tudni kell, hogy nem csak a teniszbajnokságok „U.S. Open”, hanem szinte bármilyen egyéb verseny nyílt egyéni nevezéses, amelyre a világ minden pontjáról szívesen várják a résztvevőket.
Amikor Papp József elfogadta a meghívást és biztossá vált, hogy Elkhart városában (Chicago közelében, É-on), a St. Joseph (Szent József) folyón lesz a verseny, egy olyan folyóvízi specialistát keresett, akivel fel tudta tárni az ismeretlen víz rejtélyeit, akivel akár még egy jó eredmény elérése sem lehetetlen… Így kerültem képbe én. Mi sokat horgászunk együtt a Dunán, tudjuk jól, hogy ki mire képes. Az életem elengedhetetlen része vadvízi horgászat és az új kihívások leküzdése.
Amikor eldöntöttük, hogy kiutazunk, majd 3 hónapos előkészületi munka következett. A legfőbb probléma az etetőanyag, különféle földek, csontiragasztó és a nagyobb, darabosabb kiegészítők gondtalan kijuttatása volt. Amikor megérkezett Amerikába a raklap, amelyen ezek voltak, azonnal lefoglalta a Bioterror Elhárító Csoport. Közel egy hónapig tartó, reménytelennek tűnő huzavona után sikerült onnan - az utolsó pillanatban! - kiszabadítani. Mindannyiszor újabb és újabb gyártmánylapokat, engedélyeket, igazolásokat kértek, amellyel azt kellett bizonytani, hogy ha a vízbe kerülnek, és a halak megeszik, akkor a majd őket elfogyasztó emberek sem szenvednek egészségkárosodást. Ezt a megmosolyogni való eljárást kint véresen komolyan veszik. Ráadásul, ha mindezt nem tudtuk volna bizonyítani, komoly büntetésre is számíthattunk volna. Az amerikai bürokrácia nemcsak nagyon erős, hanem nagyon drága is! Így duplán izgultunk, hogy végül befogadják.
A nehezén már túl voltunk, hiszen tudtuk, hogy lesz mivel etetni, ráadásul olyan etetőanyaggal, amely az USA-ban már versenykörülmények közepette is bizonyított!
Azt mindenki tudja jól, hogy a versenyhorgászathoz nem kevés eszközre, felszerelésre van szükség. Annak ellenére, hogy ezek egy része az etetőanyagos raklapon kiutazott, még így is rengeteg olyan kellék maradt, amelyet magunkkal kellett vinni a hosszú (3 átszállással bonyolított) repülőúton. Így a horgászládánkat és horgászbotjainkat, valamint az aprócikkeket gondosan becsomagolva magunkkal vittük.
Amikor megérkeztünk, a bombabiztosnak tűnő csomagolást szétbontva, hamar arcunkra fagyott a mosoly. Nekem mindkét rakós botom 3 nagyon fontos eleme, Józsi botjának pedig 2 tagja és a horgászládája törött szét. Isteni csoda volt, hogy végül speciális tagok közbeillesztésével volt mivel horgászni. Miközben mindvégig azon drukkoltunk, hogy nehogy újfent eltörjön a botunk, mert akkor csak a vizet nézzük…
A következő arculcsapást akkor kellett elszenvednünk, amikor a horgászathoz nélkülözhetetlen élő anyag beszerzésével kellett megküzdenünk. A horgászboltok NEM árulnak csontkukacot. A legnagyobb bolthálózatban is (pl.: Cabelas) kizárólag gilisztát és csalihalat láttunk, aranyáron. Az amerikai versenyhorgászok hobbiállat- és díszhaleledel-kereskedésekből rendelik a csontkukacot és gilisztát. Ezek literenként ára még így is meghaladja 10.000 Ft-ot (átszámítva). A napi megengedett 2 liter élő anyag felhasználásával az 5 edzésnap + 2 versenynap nem mindegyikén éltünk… Talán érthető! Amit nagyon szerettünk volna még kipróbálni, az a szúnyoglárva. De azt sehogyan sem lehetett beszerezni.
Miután úgy tűnt, hogy a sok-sok akadályozó tényező elhárult és rendelkezésre állt minden a gondtalan horgászathoz, már csak a horgászengedélyek beszerzése és az első nagy találkozás volt hátra a St. Joseph folyóval. A későbbi versenypálya Elkhartban, Indiana államban található, egy nagyon szépen gondozott parkban. A duzzasztóművekkel szabályozott folyó a megérkezésünk napján volt a leggyorsabb és legzavarosabb. Ekkor kb. 1,5 méter volt az átláthatósága. Mivel a többi napon nem volt csapadék, a vízszint és a folyási sebesség folyamatosan csökkent. Ezzel együtt egyre nagyobb lett a víz tisztasága, amely a hét végére elérte a 2,5 méteres „kristálytiszta” átláthatósági szintet! Ez azt jelentette, hogy a pálya sekélyebb területein, a 13 méter hosszú rakós bot spiccéhez beszórt etetőanyagot szabad szemmel lehetett látni! Mindez előre sejtette, hogy ilyen körülmények között nem is lesz olyan egyszerű a halakat horogra csalni.
A folyó szélessége 50-80 méter között váltakozott és 2,5-től 3,5 méterig mélyült. Leginkább a csőhídi versenypályához (Ráckevei (Soroksári)-Duna) tudnám hasonlítani, csak lényegesen tisztább kivitelben. A halfaunája igen változatos volt. A fő halakat itt a suckers (ejtsd: szakörsz, Catostomidae) családba tartozó, minimum tíz különböző (jól megkülönböztető egyedi jegyekkel rendelkező) halfaj jelentette. E halak leginkább a mi paducunkra és márnákra hasonlítanak. Egytől egyig alsó szájállásúak. A szájuk mérete igen változatos. Közös jellemzőjük, hogy nagyon erős, vaskos húsos az ajkuk, amely egyértelművé teszi, hogy nem az iszapot túrják, hanem a kemény mederfenéken, a kövek közül szerzik meg táplálékuk jelentős részét. Mindegyik faj nagyon szép rajzolatú pikkellyel rendelkező, hosszú, izmos testű, igazi sporthal. Ezek a halak 1-3,5 kiló méretben kerültek horogra.
A másik fő zsákmányhalunk a csatornaharcsa volt. Ezekből 1-2 kilós példányokat sikerült horogra keríteni, de élnek 5-8 kilósak is a folyóban.
A csúcs, számunkra szinte megfoghatatlannak bizonyuló halak az amerikai nyurgapontyok voltak. Hihetetlen erővel és gyorsasággal rendelkező halak a megakasztás után azonnal a túlpartot célozták meg. A 7 nap alatt kettőnknek mindössze 1-1 darabot sikerült csak kifogni, miközben megszámolni sem tudnánk, hogy mennyi volt horgunkon. Azért volt ilyen rossz az arány, mert a pontyos szerelékkel (vastag zsinórral, nagyobb horoggal) a tiszta vízben nem tudtuk kapásra bírni őket, a finomabb, „sucker-horgászathoz” hangolt szereléket azonban gond nélkül elszakították.
No és persze nem szabad megfeledkezni az amerikaiak nemzeti haláról a „Bass”-ról, a fekete sügérről sem. Azon mosolyogtunk, hogy minden horgászat során többet fogtunk egy helyben ülve, mint a sokmilliós, speciális horgászcsónakokból célzottan rájuk pergetők. A halfaunát a bluegill, a mi napkárászunk amerikai rokona tette teljessé.
Nagy segítségünkre volt az amerikai csapat erőssége, Mark Green, aki egész héten velünk együtt edzett. Nagyon készségesnek és segítőkésznek bizonyult. Amiben tudott (látszólag) segített. Többször kérdeztük, hogy nincs valami helyi sajátosság, speciális technika, végszerelék, amellyel itt kell horgászni? „Ó, nagyon jól fogjátok a halat, mindent nagyon jól csináltok!” Mivel azt láttuk, hogy a mi szerelékeink mintájára készíti el ő is sajátjait, szentül meg voltunk róla győződve, hogy tényleg elsőre beletenyereltünk az itt alkalmazható legjobb módszerbe.
Ekkor még fel sem merült bennünk, hogy csupán hülyítenek minket, és finoman fogalmazva is be lettünk palizva. Ugyanis természetesen volt itt is, mint mindenhol (!) helyi bevált speciális végszerelék, amellyel lényegesen többet lehetett volna fogni…
Így utólag átértékelve, az edzésen majd a versenyen kifogott halaink számát és elért eredményünket, az még fényesebben csillog! No, de ez már egy következő történet…
