November 13-án, idén másodízben rendezték meg a Háromfai Víztározón a tavaly nagy sikerrel bemutatkozó, izgalmas lebonyolítási rendszerű rablóhalas viadalt. A versenyzőknek az egyébként is embert próbáló maratoni horgászat mellett, idén egy újabb kemény ellenféllel is szembe kellett nézniük, az időjárással. Lássuk milyen sikerrel!
Október végén sokáig gondolkoztunk barátommal, hogy a két egymással párhuzamosan futó ragadozós versenyből melyiket válasszuk, de a fórumot olvasgatva elment a kedvünk a Maconkai pergető versenytől, hiszen megtudhattuk, hogy negyvennél is több páros nevezett a Mátra lábánál, és bizony a tavalyi pergető OB 1. fordulójából okulva tudtuk, hogy 25 csónaknál többet nem bír el a bátonyterenyei tározó. Egyértelművé vált tehát, hogy Háromfán a helyünk. Egyébként is ide húzott a szívünk igazán, hiszen a múlt évben feledhetetlen emlékekkel váltunk el ettől a csodás víztől és megfogadtuk, hogy ebben az évben is indulunk.
Döntésünktől egyedül csak a húzós távolság és a még húzósabb nevezési díj tántoríthatott volna el, de ezen is gyorsan túltettük magunkat. Ennek ellenére aggódva hallgattuk a péntek esti időjárás jelentést, amely lehűlést, esőt és viharos északi szelet jósolt. Őszintén bevallom, ha nem kellett volna befizetnünk előre a tetemesnek mondható 25 ezres nevezési díjat, valószínűleg kihagyjuk ezt az extrém hétvégét. És mit vesztettünk volna!
Ahogy ígérte a meteorológia, kora reggel Balatonboglárnál szakadni kezdett az eső és 8 órai megérkezésünkkor Háromfán is folyamatosan esett. A népes horgásztábor mégis fegyelmezetten és lelkesen várta az eligazítást, mely percre pontosan a meghirdetett időpontban el is kezdődött. A szervezők idén is bizonyították hozzáértésüket és felkészültségüket. A mostoha körülmények és a rekordszámú nevező (32 páros indult a versenyen) sem lehetett akadálya annak, hogy a rajtot jelző puskaszó tíz órakor eldördüljön.
A szabályokról
Röviden szót kell ejteni a szabályokról, hiszen azok teljesen egyediek.
A halfogás kétfős csapatokban történik. A pergető és élőhalas módszerek minden változata megengedett, de egy csapat egyszerre maximum négy kézséget használhat. A csapatok csónakból és partról egyaránt horgászhatnak a tározó egész területén, szabadon mozogva, de mindig együtt kell lenniük. A verseny 24 órás, ez alatt a mérlegelés folyamatos. A fogott halakat mérlegelésig élve kell tartani, de egy méretes ragadozót minden csapat kedve szerint elvihetett. Az eredménybe a csuka és a süllő számít bele, a sügér és a harcsa nem. A díjazásnál az abszolút rangsorban az össztömeg számít, de kiemelkedően jutalmazzák a legtöbb darabszámú fogást és a legnagyobb halat is.
A rövidebb pergető versenyek rajtjánál megszokott őrült helyezkedésnek ez esetben nem volt jelentősége. Nem csak azért, mert rengeteg idő állt rendelkezésre a módszerek kipróbálására, hanem azért is, mert az egyre erősödő szél és a szakadó eső miatt csak néhány „elmebeteg” (köztük mi is) merészkedett ki a vízre csónakkal.
A tavat felmérve és az elmúlt év tapasztalatait figyelembe véve, kidolgoztuk a taktikát.
Napközben a tó északi felének védettebb, sekélyebb öbleiben keresgéljük a csukákat a töklevelek sokasága miatt leginkább körforgókkal dobálva. Arra is gondoltunk, hogy egy-egy ígéretesebb helyen úszós-kishalas szereléket is bevetünk, de csónakunkat folyamatosan elsodorta a szél, ezért nem vesződtünk helyhez kötött módszerekkel és csak a pergetésre összpontosítottunk. Erősítette ebbéli elhatározásunkat az a tény is, hogy az élőhalas módszerben mindketten sokkal gyakorlatlanabbak vagyunk, továbbá, hogy kevésbé ismert terepeken társam és én is a keresgélős pergetésre szavaztunk.
Estére ellenben kishalas süllőzést terveztünk az első határozottabb meder-mélyületen, a tározó felső harmadánál, részint úszós vízközt sétáltatott keszegekkel, részint fenekezve olajozott dögökkel.
Másnap délelőttre ismét a nádak, sásfalak előtti pergetést készültünk napirendre venni.
Nem állítom, hogy hamar, de a széllel dacolva két-három tétova megállás után egy ígéretesebb öblöt céloztunk meg és sikerült is lehorgonyoznunk. A vízmélység méter körüli lehetett rögtön a sásfalak előtt. A töklevél itt kellemesen megritkult, így kevésbé akadtunk el. Az egyéb keményebb akadókat néhány dobás után feltérképeztük. Úgy döntöttünk itt kitartunk egy darabig. Csapattársam Szabolcs kizárólag 3-as méretű sárga körforgóval dobált, míg én válogattam könnyű támolygók, felúszó wobblerek és nagyobb körforgók között. A rettenetes időben kissé rezignáltan hajigáltunk, de Szasza alig tíz perc múlva jó másfeles csukát fárasztott. Megcsillant a remény, hogy aztán faképnél hagyjon minket, ugyanis a kis krokodil a csónaknál kirázta a vasat. Én baromi mérges voltam, de barátom nyugtatgatott, majd jön másik! És igaza lett. A tökleveles széléből egy kisebb tarkafejű került elő, és ez már rendben bilincsen is végezte. Megvan az első! Szabolcs ezek után derekasan belekezdett. Hogy mi volt a titka? Nem tudom. A lényeg, hogy ugyanazzal a citromsárga vibrax-szal egymás után öt csukát terelgetett a csónakba és eközben még két szép két kiló feletti példány és egy másfeles le is maradt a fárasztásról. Egyikük egy káprázatos szaltóval egyenesítette ki a drilling horgát. Míg kapásai szinte egymásba értek addig én, ha megfeszültem sem tudtam fogni még egy becsület-halat sem. Csapatverseny ide vagy oda azért ismerjük el, a csónakon belül is mindig megvan a rivalizálás. Ő pedig egyre-másra cukkolt fogásaival és még véletlenül sem cserélte volna le a csodacsalit.
Pár méterrel módosítottuk csónakunk helyzetét, hogy újabb területeket érjünk el, és amíg csapattársam a csónak rögzítésével bajlódott én beadtam a derekam és felkapcsoltam egy az ő vibraxához hasonló színű meppset, annyiban módosítva esélyeimet, hogy én a 4-es méretet választottam. Amíg Szabolcs nem figyelt én szemfülesen hajítottam a legígéretesebb növénycsomó széléhez körforgómat. A vasat a fenékhez közeli zónában vezettem és félúton igazi nyúlós csuka-kapásra emelhettem be, de a bot alig emelkedett. Már-már azt gondoltam, hogy egy nagy adag növénycsomót húzok, amikor a hal komótosan elindult oldalra, majd felénk. Végre itt az első nekem is! - mondtam izgatottan. Szépen szedtem be a kanócot, de a tetemes súlyt még így is ígéretesnek éreztem. Öt másodperc múlva a kristálytiszta vízben megláttuk a megakasztott csukát. Öregem! Megfogtad a „dunadeltát”! - utalt Szasza a legnagyobb hal kifogójának járó jutalom-utazásra, de vízi ellenfelem nem kívánt a romániai halparadicsomba juttatni és látványunktól megvadulva egy lassú víz alatti billenést bemutatva, villámgyors és ellenállhatatlan erővel rohant ki, hogy egy tőlünk 15 méterre a fenéken fekvő fatörzsre tekerje fel magát. Az élő kapcsolat megszűnt és mi a hal helyett csak a mepps megmentésével bajlódhattunk. Bár a csalit sikerült megmenteni utána bosszúsan korholtam magamat, mert egy keményebbre állított fékkel talán a csukát is megtarthattam volna. Barátom nyugtatgatott három körülire saccolva a halat, de mindketten láttuk, ez bizony jóval nagyobb volt. Ritkaságszámba megy, hogy ugyanazon terepviszonyok közt, egymáshoz egészen közel ilyen eltérő méretű csukákat ejthetünk el. A kapásokat számba véve 40 dekástól többkilósig terjedt a skála és a 9 megakasztott halból, ötöt tudtunk mérlegelésre előkészíteni. A kapások kora délután lassan megszűntek és az időjárást is egyre nehezebben viseltük, így egy kis figyelmet fordíthattunk a mérlegelésre és az ellenfelekre.
Tőlünk nem messze egy hasonló öbölben egy másik páros viaskodott az elemekkel. Igen régóta egyhelyben dobáltak, ebből arra következtettünk, hogy ők is fogdosnak a csukákból. A mérlegelésnél megtudtuk, hogy darabszámra első helyen állunk, de súlyra nagyon lemaradtunk.
Némi elbizakodottság lett rajtunk úrrá. Abban szinte biztosak voltunk, hogy a parti pecások nem tudnak minket utolérni és azt is gondoltuk, - utólag kiderült, tévesen - hogy hozzánk hasonló csukabányát nemsokan találtak. Hihetetlen volt számunkra, hogy ebben az időben így eszik a hal. Valószínűleg a még rosszabb idő előtt tankoltak. Megbeszéltük, hogy napnyugtáig visszaállunk a tuti helyre, aztán este megyünk tovább a terv szerint.
A délután már nem alakult ilyen rózsásan. Szasza ugyan még varázsolt egyet „a sárgával” (mert most már csak így hívta a csukagyilkos vibraxot), de több kapásunk nem akadt és nekem is be kellett érnem egy már majdnem sötétben beköszönő megállított-hullajtott fehér támolygóra rákaffantó nyolcvandekás jószággal, mely megmentette aznapi becsületemet. Így is 6:1-re égtem, de a tudat, hogy egységünk az általam kijelölt helyeken öt óra alatt 7 csukát zsákmányolt vigaszt nyújtott. Szasza persze orrom alá dörgölte vitathatatlan fölényét, fennhangon hirdetve: „azt hiszem itt az ideje, hogy könyvet írjak a csukázásról!” Én pedig az esti mérlegelésre evezve azon töprengtem, lehet, hogy felül kell vizsgáljam a színek fontosságáról alkotott hanyag nézeteim.
Az esti méredzkedésnél megneszeltük, hogy az óbudai páros egy csukával előttünk jár, ráadásul, míg nálunk 80 deka volt az átlag, addig ők kilótízes formákat produkáltak. Nem beszélve arról, hogy négyeket, ötöket, hatokat fogdosott a két pécsi és a szigetvári páros, sőt utóbbiak súlyban is ránk vertek. A többiekről nem volt hírünk, de reménykedtünk és reménykedésünk lassan lustaságba csapott át. Nemsokára azon kaptuk magunkat, hogy a meleg autóban, átázott ruháinkat szárítgatva felváltva győzködjük egymást, nem érdemes kimenni süllőzni ilyen időben… és különben is süllőből nem lehet egy este 7-8-at fogni, és majd hajnalban folytatjuk a csukázást. Óriási tévedésünk a dobogónkba került!
Már azon gyanút foghattunk volna, hogy az előzetesen általunk is süllőzésre kijelölt mederrészen két csónak rendületlenül kitartott a kemény szélben… amikor pedig még éjfél után is a vízen himbálózott világító patronjuk fénye, már kezdtük kínosan érezni magunkat, de már későn.
Hiába vetettük be minden energiánkat a pirkadattól induló újabb csukahajszába csak egy keservesen kiizzadt bugylit tudtunk zsákmányolni. A hidegfront hatása csak ekkor jött elő és csak nagyon kevés csapat tudott halat fogni reggel 7 után.
Tízkor aztán lelőtték a versenyt, és mi szélsebesen vitorláztunk a tanya felé, hogy lássuk, mit alkottak a kitartó süllőzők. Csodálattal és részünkről egy kis szégyenkezéssel vettük tudomásul, hogy szebbnél szebb tüskéshátúakat mutogattak bilincseiken és a hozzánk hasonlóan előző nap remekelő és a reggeli csukázásban bízó óbudai és szigetvári páros szintén mellényúlt 1, illetve 2 csukát elejtve. A három süllőző csónak, ellenben összesen 18 káprázatos, sötétszínű sárkánnyal kötött ki, pillanatok alatt felborítva a sorrendet.
A verseny - a pergető OB tanulságai után - ismét bizonyította számunkra, hogy a halfogás eredményességében a szerencse nem játszik akkora szerepet, mint a tudatosság, a helyismeret és a kitartás. Így aztán keserű szájízünkhöz csak őszinte elismerés és gratuláció társulhatott.
Talán, ha keményebbek és kitartóbbak vagyunk, és következetesen végigvisszük az elképzelt taktikát, most mi büszkélkedhetnénk a csodálatos díjak egyikével.
A végképp megromló időjárás elől, a csapat az iskola étkezdéjébe menekült és ott vehetett részt a díjátadó ebéden.
A rendezvény minden tekintetben felülmúlta a tavalyit. A 64 fős mezőny 126 halat zsákmányolt 150 kg össztömegben. Érdekesség, hogy ennek felét az első 7 csapat fogta, ők voltak a legkitartóbbak.
I. | Tóth László - Kovács Zoltán | Pécs | 4 csuka, 8 süllő |
II. | Kaszper János - Mészáros András | Pécs | 4 csuka, 7 süllő |
III. | Kovács István - Bana Zsolt | Siklós | 4 csuka, 6 süllő |
IV. | Veres Sándor - Bence Ferenc | Óbuda | 9 csuka |
V. | Őze István - Balogh László | Szigetvár | 8 csuka |
VI. | Endrődy Balázs - Szatmári Szabolcs | Paks | 8 csuka |
A legnagyobb hal egy 4,96 kg-os csuka lett. A legtöbb egyedet fogó páros 12 ragadozót csapott be. Nekünk 8 csukával az előző évhez hasonlóan a hatodik hely jutott és persze a tavalyi fogadalomtétel: jövőre újra itt leszünk!
Endrődy Jóvér Balázs
