Sokáig csak álom volt, ma már valóság a pergető világbajnokságon való részvétel. Az egész egy éve kezdődött, mikor felfedeztem a nemzetközi szövetség honlapján, hogy a 2007-es évre az oroszországi Saratovban rendezik meg az első Csónakos Pergető Világbajnokságot. Mivel Kovács Adriánnal első számú indulónak számítottunk, így izgatottan vártuk az esetleges további fejleményeket. Egészen augusztusig kétséges volt a verseny megrendezése, amikor is megkaptuk a hírt, hogy valóban megrendezik, és elindulhatunk a pergető világbajnokságon Magyarország színeiben!
Vegyes érzelmekkel fogadtuk a hírt, hiszen egyrészt óriási lehetőség kapujában álltunk, másrészt pedig előzőleges tapasztalat nélkül szinte a semmiből kellett megszerveznünk az egész versenyzést. Elsőként egy csapatkapitányt kellett találni, aki ha lehet, több nyelven beszéljen, jártas legyen a pergetésben és ezen belül a versenyzésben is. Igazából egyetlen ember jött számításba, mégpedig Szarvas Zoltán. Meg is kerestük a felkéréssel, és igent mondott, természetesen azzal a feltétellel, hogy a MOHOSZ is áldását adja rá. Szerencsénkre a MOHOSZ-nál is hasonlóan gondolkodtak, és Szarvas Zoltánt nevezték meg szövetségi kapitányként.
További hosszas egyeztetés és szervezés után október első vasárnapján végre repülőre szálhatott az ötfős magyar csónakos pergető válogatott. A másik csapatot a 2006-os év pergető OB második helyezettje, Schlotthauer László és Ruff Miklós alkotta. Jöhetett volna még egy tartalék csapat is, de a jelentős költségeket senki nem vállalta csak azért, hogy tartalék legyen.
A repülőút viszonylag simán ment, leszámítva a csomagjaink, azokon belül is a botok épsége miatti félelmünket. Szerencsére az Energofish-től kapott Bazooka bottartók kiállták a legkeményebb próbát is és épségben maradtak legféltettebb kincseink. A következő feladat a repülőtérről a moszkvai belvárosban lévő vasútállomásra való eljutás volt. Egy kisbusz plusz egy taxi kellett a rengeteg csomag és az öt fő elszállításához. Kicsit furcsa volt a negyven kilométeres út megtétele Moszkván belül, de hát ezek az orosz léptékek.
A vasútállomáson jött az igazi kiképzés. A huszonegy vagonból álló szerelvény végénél közölték, hogy az ötös vagonba szól a jegyünk, ami a szerelvény másik végén volt… A fejenként közel negyven kilogrammos súllyal kimerülve érkeztünk meg az ötös vagonhoz. Itt közölték, hogy valamit elnéztek, mert szerintük a tizenkettes vagon a miénk… Irány a tizenkettes, ahol ismét közölték, hogy inkább a tizenötös. Mondanom sem kell, hogy ez sem a mi vagonunk volt, ekkor viszont már csak másodpercek voltak az indulásig, ezért felgyömöszöltük magunkat és a csomagjainkat a peronra. Itt közöltük az illetékesekkel, hogy innen csak akkor megyünk tovább, ha valóban megtalálták a helyünket. És láss csodát, egy félóra múlva megtalálták a helyünket a hatos vagonban. A kilenc vagonon a nem kevés csomaggal átvergődve végre elfoglalhattuk a hálófülkéinket.
Röpke tizenhét órás vonatozás után végre megérkeztünk Saratovba. Itt már vártak bennünket egy kisbusszal, ami elvitt a száz kilométerre lévő Chardym nevű kis településre, ami mellett végső úti célunk, az orosz pergetők fellegvára fekszik. Ide egyébként még két őrzött kapun keresztül jutottunk be.
Nem csak nekünk volt ilyen kalandos az utunk. A belga csapat repülővel szeretett volna Moszkvából Saratovba eljutni, a repülőt viszont lekésték, ezért ők is vonaton érkeztek. Saratovból őket is egy kisbusz szállította a szálláshelyig, útközben azonban furcsa zajokat hallottak a motortérből, a sofőr fel is nyitotta a motorháztetőt, amiből háromméteres lángcsóva csapott ki. A belgák éppen csakhogy ki tudták menteni a csomagjaikat, hogy utána végignézhessék, milyen az, amikor porrá ég egy kisbusz. Természetesen rögtön küldtek értük egy másik járművet, amivel már ők is biztonsággal megérkeztek a Chardym melletti táborba.
A megérkezés másnapján jöhetett az első nem hivatalos edzésünk Mivel a versenypályán a hivatalos edzést megelőző 15 napon belül nem lehetett horgászni, egy külön kis tóra vittek bennünket, ahol végre megismerkedhettünk a Volgográdi-tározó jellemzőivel.
A legelső meglepetés a víz átlátszósága volt számunkra, a két-három méteres víz nagy részén a mederfenék növényzetét szabad szemmel - polaroid szemüvegek segítségével - meg lehetett figyelni. Először kicsit megriadtunk a számunkra szokatlan környezettől, azonban hamarosan Szarvas Zoli megfogta első csukáját, s ezután én is elkezdtem ráérezni a volgai csukák ízlésére.
Az első nap legalább nyolc csukát zsákmányoltam, igaz, a legnagyobb talán kilós lehetett. Ezen a napon a legnagyobb élményem a Salmo Slidert megtámadó csuka maradt. Élveztem, hogy a csali minden rezzenését láthatom, mikor hirtelen a semmiből egy csuka nézett a Sliderrel farkasszemet, a süllyedő csali remegve merült, vele együtt remegett a csuka is, majd hirtelen sarkon fordult. Kapásom ekkor nem volt, erről a napról mégis talán ez maradt meg leginkább bennem.
Örömünkre csak a területen megtalált nyakzóhálók vetettek árnyat, erre később rá is kérdeztünk a szervezőknél. Természetesen itt is tilos ez a fajta halászat, ennek ellenére a legtöbbször elnézik a rabsicok e ténykedését.
A délután folyamán megvolt az első kapitányi értekezlet. Hosszas huzavona után megtudtuk, hogy bár mindenki külön csónakban fog versenyezni, az értékelés ennek ellenére páros lesz. Fontos volt még, hogy nem kellett lesúlyozva horgászni, így a sodródó csónakból sokkal nagyobb területet át lehetett vizsgálni. Kisorsolták a csónakokat és mellé egy vezetőt is.
A Schlotthauer - Ruff páros az első hivatalos edzésnapon még együtt horgászott. Adrián, Szarvas Zoli és jómagam külön-külön csónakokkal kerestük a lehetséges pályákat. A sorsolásnál a szerencse is mellénk szegődött, hiszen Zolinak az egyetlen helyi versenyző jutott, nekem pedig az egyik legjobb orosz, Maxim Selivanov edzője segített eligazodni a körülbelül 25 négyzetkilométeres versenyterületen. Mint később kiderült, nagy segítségünkre voltak egy jó versenytaktika kialakításában.
Az első edzés reggel nyolc órától este hatig tartott, amit egy ebédszünet szakított meg. Mi Adriánnal megegyeztünk, hogy inkább nem ebédelünk. A nagy távolságok miatt ugyanis sokáig tartott a 3,5 lóerős Nissanokkal az oda-vissza út, így minimum két órával hosszabb idő maradt az edzésre és a versenyterület feltérképezésére.
Este azután az aznapi edzés értékelése következett. Kiderült, hogy Zoli kivételével - aki egy nagy, Tisza szélességű csatornán sügéreket, balinokat és domolykókat fogott - mindenki csukára próbálkozott.
A második napi edzés már csak röpke négy óráig tartott, ám még ekkor is sokat tapasztaltunk. Én szerettem volna, ha a vezetőm, Misa mutat nekem egy jó sügéres pályát. Valahogy nem ízlett neki ez a dolog, és ezt már az előző nap is észrevettem. Az első napon két helyen is észleltem csapatos sügérrablást, amire ő csak legyintett. Végül is az utolsó félórára megtört Misa, és elmentünk egy sügéres pályára. Sajnos igazán megfelelő nagyságú twisterfejem nem volt, ennek ellenére az első három dobásra három darabot fogtam. Ekkor mellettünk egy szobányi területen eszeveszetten elkezdett rabolni a sügér, rögvest odadobtam, és szintén minden dobásra fogtam egyet, tízdekás átlagsúlyban. Picit szöget is ütött a fejembe a dolog, mivel a versenyidő alatt szép összsúlyt össze lehetett volna szedni sügérezéssel. Sajnos jobban nem tudtam elmerülni a sügérpergetésbe, hiszen véget ért a hivatalos edzés második napja is.
A délután folyamán azután kiderült, hogy Zoli is talált egy igazán kiváló csukás területet. Mi Adriánnal az edzéseken legalább negyven csukát fogtunk. Sajnos a szerencse az edzéseken nem ált a Schlotthauer - Ruff páros mellé: elmondásuk szerint alig találkoztak csukával.
Erre a napra még a nyitóünnepség és az állófogadás volt hátra, ezt már azonban a következő részre tartogatom…
Írta: Lukácsi Béla
Fotó: Lukácsi Béla, Szarvas Zoltán
