Elérkezett hát a nagy pillanat számunkra. Megmérettethettük magunkat a nemzetközi mezőnyben. Csodálatos érzés volt a megnyitó ünnepségen Magyarország képviseletében bevonulni. A versenyen a tisztes helytállás volt az elsődleges célunk, emellett természetesen mindenki szeretett volna a dobogóra állni. Előzetesen mindenki az oroszokat tartotta favoritnak: talán mondanom sem kell a hazai pálya előnyeit, ráadásul ők voltak a parti pergető világbajnokság aktuális csapat győztesei, és közülük került ki az egyéni győztes is.
A megnyitóünnepség és a bankett után megbeszéltük az első versenynap taktikáját, nehogy egymás ellen versenyezzen a két magyar csapat.
A szabályok sokban eltértek a hazaiaktól. Csak szakáll nélküli horog lehetett fent a műcsalikon, maximum 2,70 méter lehetett a pergető bot hossza. A csónakokat nem kellett a verseny alatt lehorgonyozni, a versenyidőbe pedig beletartozott a versenyhelyszínére való ki- és visszajutás is. A versenyen méretkorlátozás is érvényben volt, nem számított az értékelésbe az 50 centiméter alatti harcsa, a 35 centiméter alatti csuka, a 25 centiméter alatti balin, süllő domolykó és a 20 centiméter alatti kősüllő.
A versenyre másik csónakokat és kísérőt kaptunk, akik átminősültek bíróvá. Az orosz versenyzők mellé más országbeli bírókat kerestek, így lett az egyik orosz bírója Szarvas Zoli is. A start a kikötő előtt lévő bírói hajó mellől történt meg. A csapatokat tíz másodperc különbséggel indították, az indulási sorrendet szintén sorsolták. Így a csónakos pergető világbajnokságok történetében az első induló a Salmo Team Hungary lett, vagyis Adrián és én.
Tervünk szerint egy távolabbi részen szerettünk volna csukákat zsákmányolni. Ezzel a hellyel csak egy probléma volt, mégpedig a távolság, csak az oda út egy óra hosszat tartott, ami természetesen a versenyidőből ment el. A Schlotthauer - Ruff páros a Szarvas Zoli által előző nap megtalált csukás helyre tartott, ami hasonlóan távol volt a starthelyhez, mint a miénk.
Adrián csónakjától mintegy száz méterre állítottam meg sajátomat. Megvolt végre az első dobásom, bevallom őszintén, az első félórát egy kicsit elizgultam, annyira vártam az első kapást. Szerencsére ezután gyorsan lenyugodtam. Egy kis öbölben megfogtam végre az első csukámat, a következőben pedig a másodikat, a harmadik öbölben pedig a harmadikat. „Megy ez nekem!”, gondoltam. Már a következő kis öblöt nézegettem, mikor jobbról bevágódott egy orosz versenyző. Ha új pályát akartam horgászni, akkor legalább száz méterrel távolabb kellett menni, mivel maximum 50 méterre lehetett megközelíteni egy másik csónakot. Ezzel oda is lett a pályám, mivel utána már nem fogtam erről a területről egy darabot sem. Közben a többiekkel rádión tartottam a kapcsolatot, ekkorra a csapatban mindenki megfogta az első csukáját. Még az edzésen Misa mutatott nekem egy kis tavat, amire egy apró csatornán keresztül lehetett bejutni. Mivel a versenyen engedélyezve volt a halradar és a GPS használata is, az utóbbi segítségével - újabb csukák reményében - gyorsan bent voltam a tavacskán.
Talán az ötödik dobásra máris kapásom volt, sajnos nem ütköztem nagy ellenállásba, mivel a tettes egy negyedkilós sügér volt. Később még két darab csukát sikerült kivarázsolnom villantóimmal a vízből. Sajnos többre már nem volt időm, mivel a verseny hatodik órájában partot kellett érni a kiindulási ponton.
Szerencsére mindenki időben beérkezett, mivel a késésért tíz helyes büntetés járt volna, negyedórás késés után pedig kizárták volna a csapatot. Gyors kipakolás és ebéd következett, majd láttuk, hogy kirakják az első napi eredménylistát. Az oroszok egyest és kettest csináltak, mi Adriánnal 6-os helyezést értünk el, a Schlotthauer - Ruff páros pedig a harmadik lett. Ez azt jelentette, hogy első nap után Magyarország a második 9 helyezési számmal, előttünk természetesen az oroszok 3-assal, mögöttünk pedig a lettek álltak 13 helyezési számmal. Legalább háromszor átszámoltuk, egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek!
Mi Adriánnal összesen 7,5 kiló halat mérlegeltünk, üröm volt az örömünkben, hogy az ötödik helyről mindössze két dekagrammal, a negyedikről pedig 28 dekával maradtunk le.
Az est az értékeléssel és a másnapi taktika kidolgozásával telt el. Kiderült, hogy Adriánnak és Schlotthauer Lacinak több csukája elment fárasztás közben, valószínűleg a lenyomott horogszakáll miatt. Szarvas Zoli elmesélte az orosz Maxim Selivanov horgászatát. Megtudtuk, hogy több mint három óra hosszát csukázott egyetlen kapás nélkül, ekkor fölhívta a szövetségi kapitányát, aki azonnal utasította, hogy irány sügérezni! A fennmaradó időben összeszedett több mint hat kilogramm sügért. Ennek ellenére a következő napra lecserélték.
Schlotthauer az utolsó másfél órában fogta csukáit a Szarvas Zoli által megmutatott helyen, emiatt bíztunk benne, hogy azon a részen fogunk még csukát a következő napon is. Adrián, Ruff Miki és jómagam ezt a részt vállaltuk be. Mivel a másik csapat előkelőbb helyen állt és a második nap ők indulhattak korábban, Schlotthauer lefoglalta a legjobb sügéres helyet, ahol reményeink szerint egy biztos eredményt tud hozni, ami elég lehet a csapat bronz megszerzéséhez. Mi pedig az ezüsthöz szükséges pluszt, szerettük volna megfogni a csapat számára.
Megkezdtük hát a csukák keresését. Nekem már az elején megérkezett az első csukám, azonban mielőtt elérte volna a villantóm hármashorgát visszafordult a rejtekébe. Sajnos az elkövetkezendő másfél órában többször is hasonlóan jártam, négy csuka fordult el az utolsó pillanatban. Az előző napon rengetegen voltak ezen a részen, valószínűleg ez volt az oka a csukák viszonylagos érdektelenségének, azonban a tegnapi napon Schlotthauer a verseny legvégén szedegette itt a csukákat. Ismét bementem a kis tóra, hiszen ott biztosan maradt olyan rész, ami érintetlen volt az előző napon. Tervem be is vált, végre fogtam egy csukát. Elmentem a legrejtettebb zugokba is, ekkor megérkezett két másik versenyző is. Ekkorra szerencsére már teljesen levadásztam az egész tavacskát, tovább is álltam. Ekkor már csak a szerencsében bízhattam, hogy találok olyan részt, ami még adhat csukát. A verseny kétharmadánál járhattunk, Adriánnak ekkorra két csukája volt. Sőt azt is megtudtuk, hogy a lett csapatnak addig még nem akadt értékelhető fogása. Én még megpróbáltam a reggeli pályán horogra csalni legalább egy ragadozót, Adrián pedig kiment a csatornára sügérek reményében. Nekem nem jött be a számításom, pedig bíztam a déli órákban, hiszen Schlotthauernek is ekkor indultak be a csukái. Adrián viszont elkezdte fogni a domolykókat, abból is legalább tíz darabot. Az egyetlen szépséghibája a dolognak csak a halak mérete volt, hisz 21-24 centiméteres hossz között volt mindegyik példány, ez pedig nem számított bele az értékelésbe. Fogott még fél kilónyi sügért is, csakhogy a bírója mindet eltörölte, mondván nincs eléggé lenyomva a horogszakáll a twisterfej horgán. Egyébként a horgot beleakasztották a pulóverükbe, és csak ha simán kitudták húzni belőle, akkor találták megfelelőnek a versenyzésre.
Sajnos ismét vészesen közeledett a hatodik óra vége, ezért mindenki véget vetett a versenyének, nehogy büntetést kapjunk, ami biztos helyezésvesztéssel járt volna.
Ezután minden csapat izgatottan, a többiek fogásáról érdeklődve rohangált a parton… Sajnos a lettek a verseny utolsó negyedében nagyon beletaláltak a csukákba, olyannyira, hogy ezen a napon megelőzték az oroszokat is. Bár a két nap összesítésében nem sikerült befogniuk őket, az egyik párosuknak sikerült a két orosz páros közé befurakodnia magát.
Ezzel befejeződött az első csónakos pergető világbajnokság. Rengeteg tapasztalatot szereztünk a versenyen, amit remélhetőleg a későbbiek folyamán hasznosítani tudunk majd. A verseny végén egyébként megszabadultunk az összes Salmo Sliderünktől: mivel ez náluk jelenleg hiánycikk, megajándékoztuk a frissen szerzett orosz barátainkat a maradék Slider wobblereinkel.
Végezetül de nem utolsósorban szeretném megköszönni a támogatását mindenkinek, akik valamilyen módon segítettetek a világbajnokságon való részvételben. Külön köszönet az Energofish Kft-nek, a Haldorádónak és a Magyar Országos Horgász Szövetségnek. Nem feledkezhetek meg Hajdú Líviáról és Szarvas Zoltánról sem, akik személyes közbenjárással és tanácsokkal segítették munkánkat.
Írta: Lukácsi Béla
Fotó: Lukácsi Béla, Szarvas Zoltán, Google Earth
