November 16. A Birodalmi Erőmű még mindig nem száz-százalékosan üzemel, de ettől még igen hatékony, azaz ontja a melegvizet. Kis csapatunk a korábbi sikereken felbuzdulva elérkezettnek látja az időt egy mindent eldöntő végső összecsapásra. S mivel az egy héttel ezelőtti telepítést követően ismét szabad a víz, kecsegtető reményekkel szállhatunk harcba, hogy halat fogjunk, és görbülő fénykardjainkkal újra visszaállítsuk a rendet... a galaxisban...
Barátaim - Norbi és Tomi (szintén rutinos "Jedi lovagok") - annyira fellelkesedtek azon a bizonyos pontyokat is hozó horgászatomon, hogy menni akartak mihamarabb. Érthető módon. Kicsit azért persze várniuk kellett, így az egyeztetések után a tilalmi időt követő első napban maradtunk. Lajosék ekkorra épp’ horgászversenyt szerveztek az erőmű belső, egyébként elzárt részére, a vízterelő gátakra. Nem is sejtettük, hogy ennek milyen nagy jelenősége lesz még...
Kivételesen mindannyian fel bírtunk ébredni időben és korrekt sebességgel még hat előtt a víznél voltunk. Egy dolgot azonban kihagytunk a számításból: az éjszakai horgászlehetőséget. Nem oly rég óta, ugyanis már non-stop a bolt, azaz 0-tól 24 óráig engedélyezett a horgászat... Mint a parton megtudtuk, némelyek már éjfél után itt foglalták a helyet, de öt felé már egy tűt sem lehetett leejteni. Tökig tele lett a pálya a telepítés utáni első horgásznapra, azaz erre az erősen Kánaán-szagú, Paradicsomi reményeket előrevetítő, a soha vissza nem térő zsákmányszerzés lehetőségével bíztató hajnalra. Még a bódésok is kijöttek a stégjeikre.
- Ezt a szívást - fakad ki belőlem, felmérve a helyzet komolyságát. Már csak azért is, mert az utóbbi időben elég messziről vagyok kénytelen feljönni, s így még elkeserítőbbnek tűnt a kép.
Tíz percig csak nézzük a száztíz százalékosan kihasznált partszakaszt és a "mi tévők legyünk"-ön tűnődünk. Aztán még egyszer körbenézek...
- Egy darab hely nincs, viszont fogják a halat "mint állat" - koslatok vissza egy hosszabb sétából a fiúkhoz, akik már csak röhögnek az előállt szituáción. Aztán indítványozok egy konstruktívat: - Keressük meg a Lajost!
Lajos éppen a résztvevőket igazítja el a hátsó portánál. Kicsit hülyén jön ki a szitu, mivel tulajdonképpen ennyi erővel a versenyre is jöhettünk volna eleve (Lajos nagy versenyszellemű pali), megaztán utálok kuncsorogni, de a szükség törvényt bont: bejutunk az üzemi területre... és még kuncsorogni sem kellett. Kvázi versenyen kívüli versenyzőként... Mahor..., meg Haldorádó..., meg cikk... Több is az alapunk, mint kéne, bár utálom a kivételezettséget, de az vesse rám az első követ, aki ezt kihagyja. Mindegy. Ez a Lajos egy aranyember, annyi szent...
Mivel a sorsolás már megtörtént, és zavarni sem akartuk a többieket, nem a gáton, hanem a melegvizes kifolyó oldalánál, attól nem is oly messze, közvetlenül a néhai szórófejekhez vezető csővezeték tövében állunk le. Három hely is adná magát, de mind foglalt. Átlépünk a cső másik oldalára, ám ott is horgásznak. Ez még közelebb van a kifolyóhoz, még jobbnak tűnik, de a két öreg sporit látva, még kisebb az esélyünk is arra, hogy a közeljövőben megkaparintsuk az ígéretes beállót. Visszafordulunk hát a holmijainkhoz. Lajos örömhírrel fogad: az egyik illető már nem marad sokáig, versenyre hivatalos. Remek! Megvárjuk, míg a leendő versenyző átadja a placcot, ő megy a gátra, mi meg le a helyére - ez a terv.
A valóságban viszont egy kicsit lassabban történik minden. Na, aztán csak lecuccolhatunk, belakjuk az állást, elhelyezkedünk: Norbi legfölül a csőnél, én legalul, köztünk Tamás.
Hamar látszik, hogy ebből nem lesz visszatartás. Mármint visszatartós horgászat. A fő áramlat - ahol egyébiránt a potykák is ugrálnak folyamatosan - jó húsz-huszonöt méterre van előttünk. A sodrás innenső része tűnik jónak: a langó és a sebes víz határa, illetve attól egy gondolattal beljebb. Mivel a víz sebessége nagy és az úszó és a bot közötti távolság is az, csak bolognai módra úsztathatunk. Klasszikusan. A fiúk matchbotjai így kivételesen nem is jelentenek akkora hátrányt. Én viszont hadonászhatok a hetes spádéval. Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én azért lényegesen könnyebben érem el a kívánt zónát...
A csali kukorica, és csonti - ki-ki miben bízik jobban. Az eresztéket közel hármasra állítjuk, többszöri méricskélés után. Így sem vagyok benne biztos, hogy tökéletes lett az eredmény, de kit érdekel. Megy az idő; a halak itt ugrálnak az orrunk előtt, egy órán át szereltünk és most még a vízmérés is csak odázza az élményt. Majd menet közben meglátjuk úgy is! Mindenesetre fenék közelébe állítunk minden horgot, innen lehet emelni, süllyeszteni - ha kell.
Repülnek a keményre gyúrt gombócok. Majd’ egy helyen csobban mind. Zömmel kicsit feljebb, szinte a cső alá küldtük őket. A szerelékek is nagyjából egy helyről indulnak. De egyszer egy kicsit keresztbe, egyszer rövidebben, szóval nem hatékonyan úsznak le. Az Ördög-árok mesterei biztosan jól boldogulnának, de megvallom, mi nem vagyunk ebben a szűkösségben olyan gyakorlottak. És ráadásul kapásunk sincs. Nem sokkal később már módosítunk is a méreteken: mélyebbre a horgot!
Ismét csak a csőnél csapódik be a Norbi úszója, s a hosszúra hagyott eresztéknek köszönhetően ott is marad. Szép lassan, a víz nyomásának hatására továbbra is andalog lefelé Tomi úszója, míg az enyém beljebb, szintén a hosszú ereszték miatt szinte áll a húzós víz szélén.
Első komolytalanabb halunkat - egy törpét - én fogom. Egy törpe harcsát. Majd egy törpe pontyot is sikerül kikapni a habokból. Az első komolyabb halat viszont nem sikerül Norbinak a cső alól partig vezetni. A határozott kapást követően rövid ideig tart csak a fárasztás, mivel félúton lemarad a potyka, pedig gyönyörűen görbül a match. Semmi gond. Már dob is vissza barátom, centire pontos a célzása, ám nincs azonnali érdeklődés. Folytatjuk, mintha misem történt volna...
Tízkor egy monoton merülős kapást látva emelek be a hosszú bottal, mely azonnal megáll a kezemben, s ami még szebb: görbül rendesen. Jó pár perc múltán is tart a fárasztás, de ez ezúttal nem rossz jel, mert azt jelenti, hogy még a horgon van a hal. Pedig veszélyes helyzetek egész sora nehezíti a dolgomat. Előttünk ugyebár betontuskókon nyugvó csőhálózat, jobbra a versenyzők, balra szintén csövet tartó betonpillérek. Szerencsére elkerüli őket a hal, részben nekem, s főként a bot akciójának van ebben nagy szerepe. Közben előkerül valahonnan a merítő is, és ha már előkerült, igyekszem part elé kényszeríteni az ellenfelem. Ahogy felhúzom, Tomi habozás nélkül megmeríti, illetve alátolja a szákot, véget vetve ezzel a viadalnak. Formás tükrös. Nem véletlen, hogy így küzdött.
Két perc múlva Norbi is elcsíp egy hasonlót, nem különben viszontagságos körülmények közepette. Újra én jövök egy potykával. Majd újra Norbi. Sőt még egyszer ő vitézkedik. Mire én a harmadikat fogom, Norbi az ötödiknél jár. Fél óra elteltével! Tamást már az őrület kerülgeti, hiszen egy elrontott kapáson kívül nála eddig semmi. Pedig közben mélyített ő is az eresztéken, nem vándorol úgy a szereléke, ennek ellenére elkerülték a halak. Tíz-harmincötig. Ekkor végre neki is sikerült megakasztania az elsőt. Valami oknál fogva ez a hal is mágnesként vonzódik balra, az akadók felé. Keményen még az utolsó pillanatban megállj-t parancsol neki Tomi. A potyka a felszínre fröcsögi magát. Megkönnyebbülünk. Láthatóan nem nagy. Ez persze egyáltalán nem tartja vissza attól, hogy még egyszer elrohanjon, ezúttal a szemközti csövek felé. Tamás is élvezi a fárasztást, de nem ezért nem szedte még ki, hanem mert nem tudja. Finom cuccán így is mintha a végletekig feszítené a húrt, vagyis a zsinórt, amikor visszafordítja. Innen már nincs visszaút: én kapom el a hosszúnyelű merítővel a delikvenst. A drasztikus fárasztást elemezzük, de nincs mit tenni, be kell tartani rendesen, itt nincs mód az "elengedem, ott fárasztom" szisztémára.
Még fogunk néhány potykát, ám lassan ritkulásnak indulnak a kapások. Tamás is, Norbi is megesik, hogy félórákra ülnek le eszegetni, nézelődni, és én is nem egyszer fotózgatok kiállva hosszabb-rövidebb időre a pecából.
Ettől kezdve az eseményeknek nem a száma, inkább az érdekessége dominál.
A saját élményem maradt a legemlékezetesebb:
A hullámokon botladozó, messzire vetett úszóm antennája hirtelen, mégsem váratlanul tűnik el, tekintettel arra, hogy két finom merítés előzőleg már megbizsergette a tenyerem. Nem vagyok rest bevágni, tehetem; tökéletesen rajta voltam az akción. S bár az itteni potykák kiszámíthatatlanul és átlagon felüli erővel bírnak küzdeni, mégis érzem, ez a szokottnál is elszántabban indult el a már említett előttünk terpeszkedő, szanaszét ágazó csőrendszer, pontosabban az azt tartó betonbakok erdeje felé. Botom ismét csak félkörív formát vesz fel, fékem monoton zümmög magában - szünet nélkül ugyanazon a hangon. Ez egészen addig talán élménytelinek is nevezhető, míg meg nem közelíti a hal az akadókat. Keményítek néhány kattanásnyit a féken, de halam észre sem veszi ezt, csak megy kiszemelt célja felé. Újabb öt méter zsinórt lop le. Ismét fékezek. A hatás ismét elmarad. Szakadatlanul szolgálja ki orsóm az akaratos állatot, és a további adakozást megelőzendő, tovább növelem a fék ellenállását. Halam még mindig nem vette észre igyekezetemet és a damilt tovább - a bevágás óta megállás nélkül - húzva, kisvártatva az első csőtartók között találja magát. Ez nem lehet igaz! Egyszerre örülök a hal méretének, az orsó kifogástalan viselkedésének, a bot káprázatos akciójának és teherbírásának, de az összkép mégis kétségekkel tölt el: ezt én az életben nem fordítom vissza... A 12-es damilomhoz nem illő módon marokra kapva a precíziós szabályzót, emberes csuklómozdulattal egyszerűsítem a fékezés mikéntjét. Mit is mondhatnék: hasztalan. Ellenfelem sebessége és kitartása már-már a Millennium Falconnal vetekszik, de inkább a paródia emlékezetes bevezető képsora jut eszembe a végtelenhosszúnak tűnő csillagromboló hátuljára kiírt "Nem fékezünk senki kedvéért!" felirattal.
Ez sem fékez. Csak megy, megy, megy... Pedig még esélyem is volna: irányt ugyanis nem változtat a tuti akadók között; nem akarja magát felcsavarni, leszakítani, vándorkagylóval levágatni..., nem akar semmit, csak menni és menni. A parton láttam futólag egy Sean Connery kinézetű fószert... csak nem a Vörös Október?! Sose tudom meg... Már javában bent jár a csövek alatt, értetlenül nézek körbe, aztán ráfogok a dobra. Szép lassan elkezd botom tovább görbülni, nyög egyet-kettőt, kicsit recseg is talán a lakk, iszonyatos erőt vesz fel, de mielőtt még az orsótartó is meghajlana, szerelékem minden feszültsége elillan. Vége - állapítom meg nagy gyakorlottsággal, majd visszatekerem a cuccot. Alig hiszek a szememnek: nincs szakadás, a horog hajlott ki! A horog hajlott ki! Mi kellett ehhez? Külső akadás, kemény száj, rossz húsfogás? Nem tudok ezen tipródni, mert közben csak úgy próbából meghúzom a dob előtti zsinórt... azaz meghúznám. Fékem egy centit nem enged. Ne már! Csak magamon erőt véve tudok lecibálni egy arasznyit. Kábé így nézhet ki a csontfék... És erről húzta a 12-es zsinórt folyamatosan a hal. Nem tudom, mit gondoljak...
A fiúk sem panaszkodhattak:
Kicsit később Tamás fárasztott ki úgy egy pontyot, hogy az erőpróba végén minimum egy percig nyiszatolták ellenfelével közösen az előkét egy rozsdás, vízbesüllyedt stégállványzaton, miután a hal kétszer is körbeúszta a biztosnak hitt damil-vágót. Mivel mindenféle egyéb kiálló drót és éles dolog nehezítette a szákolást, Norbi egyszerűen képtelen volt megmeríteni a lábunk előtt kavaró tükröst, ám Tamás adott egy kis zsinórt (leengedte a botját), így a hiszékeny hal menekülés közben el tudott távolodni az akadótól... egészen a merítő hálójáig. Meg is lett.
Akárcsak Norbi potykája. Ő a baloldali betontuskók közül húzta vissza kétszer is a nagyerőben lévő állatot, meg-megcsípve néha damiljával a pillér élét. Mikor már lemondtunk a halról, mert az újra nekiiramodott, barátom a felszerelést a végletekig kihasználva, szabályosan visszatépte, visszaerőszakolta a bajszost és rövid levezető körök után meg is szákolta - nem kis elismerésünket vívva ki ezen tettével. Búcsúzóul még az én botommal is megkóstolta a hosszú-gyűrűsbotos fárasztást, de ez tényleg már csak a desszert volt. Fél háromkor fejeztük be a dorbézolást. A retúrokat nem számolva mintegy harminc pontyot számoltunk össze.
Ha ezt a cikket én olvasnám, az "Anyád!" biztos helyet kapna a gondolataim között. De ígérem, nem fájdítom senki szívét, az ilyen horgászat ugyanis csak nagyritkán adatik meg egy földi halandónak. Vagy mégsem? Talán egy későbbi trilógia erre is választ ad majd... Addig is az erő-mű legyen veletek!
