Többen pergetni jó is, meg rossz is. Jó, mert az ember a cimboráival tölti az időt, és ilyenkor én - szerencsés vagyok, mivel nagyszerű embereket nevezhetek barátaimnak - akkor is jól érzem magam, ha halszagtól mentesen szedem szét felszerelésem a nap végén. Ám néha kifejezetten hátráltató eme kétarcú tény, mert a létszámmal fordított arányban áll a figyelem, no meg a halfogás esélye. Ráadásképpen azért valami „titokzatos” rivalizálás átszövi a hangulatot olykor-olykor… A következő történetem egy olyan nap krónikája, ami zsákmány szempontjából lehetett volna jobb is: a nem megfelelő hangulat és a figyelem hiánya elronthatja még az akár jónak ígérkező horgászatot is!

A nyár elmúlt, ősz van. A naptár szerint legalábbis… Bár az idei nyár és az ősz első hónapja között sok különbség nem mutatkozik. Elhatároztuk, hogy pergetni fogunk a hétvégén. „De mégis hová menjünk?”, vetődött fel a kérdés bennem és testvéremben, miközben a lehetőségeket latolgattuk. Folyóink áradnak, Noé építhetné a bárkát, ha most élne. A bányató is kizárva. Valahogy nagyon nincs kedvem a zsúfolt fürdőkádhoz. Maradt a csatorna, mint - ha nem is az egyetlen, de - szóba jöhető halfogási hely. A Kunságin megint csak embertömeg, a többi messze van. Kivéve… a Duna-Tisza-csatorna!