Többen pergetni jó is, meg rossz is. Jó, mert az ember a cimboráival tölti az időt, és ilyenkor én - szerencsés vagyok, mivel nagyszerű embereket nevezhetek barátaimnak - akkor is jól érzem magam, ha halszagtól mentesen szedem szét felszerelésem a nap végén. Ám néha kifejezetten hátráltató eme kétarcú tény, mert a létszámmal fordított arányban áll a figyelem, no meg a halfogás esélye. Ráadásképpen azért valami „titokzatos” rivalizálás átszövi a hangulatot olykor-olykor… A következő történetem egy olyan nap krónikája, ami zsákmány szempontjából lehetett volna jobb is: a nem megfelelő hangulat és a figyelem hiánya elronthatja még az akár jónak ígérkező horgászatot is!
Múltkori balinos napom következtében - nem kellet sokat győzködni - Ádám cimboránkkal teljesült háromfőssé a szokásos „osztag”. Már előző nap nagy mellénnyel kitöröltem fotómasinám memóriájából a régebbi fotókat. Ugyan férjen el az a sok hal benne, amit másnap fogunk majd (leginkább így visszük őket haza…)! Fél wobblerkészletemet bedobozoltam, fogatok ezzel, és amazzal is majd balint. Végre kísérletezhetek, mi mennyire kell az őnnek. A társak is készítették könnyebbik felszerelésüket, bár kicsit félve, de hát majd csak legyőzik azzal is a „ketteseket”…
Az idővel nem lesz gond - gondoltam -, megint csak a hét egyetlen napsütéses napjára sikerült leszervezni a túrát. Minden reménytelinek látszott, akkor még nem tudtuk, hogy saját haléhes felületességünknek és kapkodásunknak isszuk majd rendesen a levét, ki jobban, ki kevésbé…
Megérkezésünkkor két dolog azonban rögtön szemet szúrt: Mintha lassabb volna az amúgy is jelentéktelen sodrás, és tán másik irányba is folyik a víz? Igen, határozottan! Ennek, vagyis inkább az előbbi dolognak következtében még a múltkorinál is több a vízen úszkáló békalencse.
Azonban lelkesedésünket ez nem törheti le, bőszen belevetjük magunkat a horgászatba, műcsalijainkat pedig a „ződ nyavalyába”…
Valami hiányzik! Kellemetlenül, görcsösen kapaszkodom a múltkori sémába. Néha még tekintetem is másfelé fürkészi a csatorna zöld tükrét, mint ahol popperem éppen csattog. Na igen… popper. Merthogy múlt alkalommal bevált, akkor most is be kell válnia!
Valahányszor egy vízimadár látószögemen kívül, a vizet csapkodva megiramodik a nádban, már dobnám el a botot, hogy rohanjak fényképezni, valakinek biztos hala van… Csudába is, az nem lehet, hogy ne a csali felé irányuljon a figyelmem egésze! Hol van a szokásos átszellemült koncentráció?! Most még ki sem ér a csali a vízből, mikor már a következő dobáson, csalicserén, helyen - ahol biztos fogok majd! - gondolkozom, vagyis ezek motoszkálnak fejemben, nem hagyván egy percnyi nyugalmat sem. Aki perget, tudja, milyen dühítő ez. Elvégre műcsalival horgászni lehet alibiből is, nem koncentrálva, csak értelme nincsen.
A társak is be vannak zsongva ám! Erőltetett menetben váltogatjuk felváltva a beállókat, rohangálunk mint pók a falon, ahelyett, hogy nyugodtan dobálnánk. Mindenkinek ott a fejében a vezérhangya, ami űz, hajt bennünket. Előre, előremenni, nem megállni, mert a társak által átfésült „nyomvonalon” haladva jóval kisebbek az esélyek. A halfogásra legalábbis…
Vitatni lehet, tagadni azonban felesleges: mindenki saját zsinórja megfeszülő rángását kívánja leginkább.
Előbb-utóbb mindannyiunk popperére megérkeznek az első rá-, azaz mellévágások, fokozva a kollektív frusztrációt. Véletlenszerűen kialakult taktikánk a következő: „egyencsalival” dolgozunk, jaj a valaki által kihagyott balinnak, mert a ki tudja hanyadszorra látott pluttyogóra már csak azért is fel kell akasztania magát, hogy ne lássa még egyszer az idegesítő mütyürt…
Nagy nehezen sikerül lehiggadnom végül. Ezt a halak is érezhetik, mert a burványló rávágásból nem röpül ki popperem a bevágás után. Végre hal! Az ellenállás azonban nem túl vehemens. Mitől is lenne? Alig 30-asnak tűnő balinóvodás akaszkodott rá felszíni csalim hegyes horgaira. Sajnos azok elég szívósan fogják, ezért próbálom nagyon óvatosan megszabadítani tőlük. Gyorsan vízbe teszem, ahol szerencsére szépen erőre kap, és elillan.
A beállót magam mögött hagyva éppen Tamás mellett visz utam. Megállok pár szót váltani, mondom neki, mi volt. Miközben beszélgetünk, Tomi csak úgy megszokásból, oda sem figyelve ránt néha egyet rövid pergetőjén, csalogatva kifelé a poppert. Alighogy testvérem visszafordul a víz felé, a már teljesen a partig kiért rángattyú mögött egy ránézésre kettes körüli balin jelenik meg villámként, de az utolsó pillanatban „lefújja” a támadást! Csak a felszíni vízmozgás adja tudtunkra, hogy valami volt itt. Aha. Tehát azért a szebbek is itt vannak…
A csatornaparton lépdelve eleinte a rablóhalra, balinra utaló jeleket kerestük, minthogy ez múltkor eredményre vezetett. Nincs azonban két egyforma horgásznap, derült ki sokadjára ismét, így a „kutakodás” helyett az „átfésüléshez” pártoltunk, mivel nem akarunk Taksonyig csak nézelődve mászkálni.
Egyszerűen most nem mutatják magukat, pedig itt vannak! De miért nem látjuk azokat a jelzéseket, mint múltkor? Az átlátszó víz ellenére (esetleg pont azért?) balinjaink, cimborám szavaival élve „a semmiből” kerülnek elő…
Ahogy a Nap föntebb húzódik (na jó, csak a Föld forog kicsivel tovább…) szaporodnak kapásaink is. Végül ismét értékesítek négyből egyet - na, jobb vagyok, mint Gera! -, és megakasztom, majd partra tessékelem az újabb siheder, bár már méretes balint a Vanish-sel. De lehet, hogy a popperrel a helyesebb megfogalmazás, vagyis leginkább a bottal, de a popper vagy a zsinór volt a kulcsfigura…? Hú. A lényeg, hogy elvakultan a fluorocarbon törésmutatójának tudtam be halaimat.
A következő beálló váltásakor kapom a hírt: Tamás popperjéről meg egy jó másfeles akadt le.
Még nem említettem, hogy a két társ hagyományos monofil madzagon huzigálta a herkentyűket. Hm. Az azonban jó kérdés, hogy popperezésnél a víz alatti láthatatlanságnak van-e jelentősége. Itt ugyanis leginkább felszín fölött, inkább levegőben mozog a zsineg, ahol meg - napsütés esetén - a Transition (fluorocarbon madzagom) szép sárga színt vesz fel…
Az üres beállók nem sokáig maradnak parlagon. Rohamtempóban „vesszük őket be”. És tényleg! Mintha valami fogócskát játszanánk, úgy előzgetjük egymást. Éppen Tamás jár élen ebben (és szó szerint is), és bejön neki! Két balint is megismertet a „cuppogó gyilkossal” kazalnyi rontott bevágás vagy csak simán mellévágó hal után. Az egyik icike-picike, de a másik jó másfeles.
Egy újabb „zöld” beállón egész a partszegélynél, a növényzetből éri utol valami fura kapás a popperem. Na, meg is akad, de… mi a rák!? Hát az nem. De nem is hal, hanem egy BÉKA! A kecskebéka szabályosan ráharapott műcsalim horgára. Szegényt gyorsan megszabadítom a kampótól, és „rilízelem”. Megyek tovább, valahogy inkább halat szeretnék fogni…
Ádám egyik - a hajsza hevében -, a kelleténél hosszabb dobása sajnos elintézi a még föl sem avatott popperét: S színű cuppogója a túlpart sűrű nádasába vész…
Cimborámat - jó szokása szerint - most sem éri ezért megrázkódtatás, de én már akkor sejtettem, hogy a nap leendő legsikeresebb csalijának „engedte el a kezét” a monofil halk pendülésekor… Jómagam barna békaszínű, fehérhasú skitterrel kínálom, de ő inkább Tamás SB-jére tart igényt.
Az rendben, hogy az F-fel még nem fogtunk balint, az SB-vel meg többet is, de mindig a tört, zavaros vízben (Duna). Szó mi szó, azt a rikoltozó, narancsszínű hasát balinra nem tartottam a legszerencsésebb ötletnek a kristálytiszta csatornában. Nem sokkal később viszont cimborám jelezte, hogy agresszív kapása volt rá! Na persze, nem akadt… Ez már csak egy ilyen nap.
Ahogy haladunk tovább, egyre szaporodnak a mellévágások. Egymást túllicitálva gyártjuk a - néha igencsak mondvacsinált - teóriákat, magyarázatokat a szokott hibaszázalékkal indokolhatónál jócskán gyengébb teljesítményünkre. Az Ádám által húzogatott rikító SB-re is van érdeklődés, igaz, hogy közel sem annyi, mint az SD-re (Tamásnál és nálam ez a szín van fönt). Elképzelni sem tudjuk, mi miatt nem akadnak. Rosszkor vágnánk be, nem feszes a zsinór, kihúzzuk a szájukból? De hiszen egyszer sem éreztük ezeknél a kapásoknál, hogy akár egy pillanatig is horgon lenne a hal, ezért legvalószínűbb magyarázatként az szolgál, hogy a tiszta vízben a balin gyanút fog az utolsó pillanatban, és nem veszi szájába a poppert.
Majd’ minden beállónál van mellévágás - de legalább gyanakvó utána fordulás „vízborzolás” a műcsali körül - egy szakaszon. A ritkuló gyékény közé furakodva egy túlparti fa alá „találok be”. A popper első pukkanására alája kerül egy ideges balin. Gyorsabb ütemet vesz föl a szívem, a dobhártyámon kalapál. Vajon ott lesz még a hal? Pukk, pukk. Még két finom cuppantás és a balin - nem bírja tovább - végül lerántja a megálló csalit.
Ez akadt! - lelkendezem magamban, és kissé erőszakosabban invitálom a part felé a halat. Szigorú fékerőt diktál most csavar, csak néha zizzen egyet-egyet a magnéziumműszer, mikor dühödtebben ugrik meg a másfelesnél érezhetően nehezebb őn. Élvezem a kemény fárasztást, de csak egy darabig… Aztán hideg zuhanyként realizálom, hogy nem leszek képes kivenni. Előttem vagy három méterig befelé áthatolhatatlan a hínármező. Az előállt helyzettől megijedve, még inkább erőltetni kezdem a halat. Esetleg egy kis szerencsével felhúzhatnám a növényzet tetejére… Nem. Ez nem az a nap. Balinom addig-addig dobálja vastag fejét, míg rácsavarja a hínárt a szabadon maradt horogágakra. Jaj ne! Ruhástul termek a vízben (víz alatt) gyorsan, de már későn. Ó, hogy miért nem kapcsoltam korábban - fohászkodom. Csuromvizesen nézhetek farkasszemet a magára maradt műcsalival. Ez is a kapkodásom és figyelmetlenségem miatt tudott meglépni. Miért ez az átkozott déjà vu érzés?!
Vereséget szenvedve kecmergek ki a vízből, és rakom rendbe a holmim. Caplatok a következő nyiladékhoz, hátha ott is lesz valami. Egy üreset dobok a popperrel. Másodjára a parthoz érő műcsali még egyet buggyan mielőtt elérné a növényzetet, de nagy robajjal vág ki érte a hal. Reflexszerűen fölfelé rántom a botot, a nagy loccsanástól megijedve, de mi ez? Semmi! Se hal, se akadás… se popper! Lenyírta a csuka! - kiáltok fel. Mellettem dobáló cimborám jön sietve - egy alig két méter széles nádcsomó volt közöttünk - megszemlélni üres zsinóromat. Ez már szokásommá vált idén… azaz a csukáké ez a bosszantó viselkedésforma. Nemegyszer előfordult. De szerencsére az is, ami ezután jött: popperem ott „vigyorgott” a leharapástól alig bentebb, épp annyival, hogy tempózva úsznom kelljen (érte), a nem túl mély csatorna hínáros vizébe…
Miután ezen incidens fölött is napirendre térünk, megnézzük a következő beállót, hisz folytatódik a nap!
Itt - kivételesen - elég hely van két ember számára is, és mivel összeedzett páros vagyunk cimborámmal, egymás mellett hajigálunk tovább. Ádám már menni szándékozik, de hatalmas csobbanás készti hirtelen visszafordulásra. Azt hitte, vízbe estem, de nem. A hínár fölött mozgó popperemre vágott ki a parthoz egy gyönyörű őn. Hátúszója a levegőt szántotta, mint valami csatornai cápa, ahogy nagydarab törzse megakadt a növényekben, és mögötte „irdatlan” távolságban az a szép villás farokúszó. A loccsanás tudatosulásával együtt, szinte csak a döbbenettől rántom meg a botot (a többit csak később fogtam föl), de hiába. Nincs ellenállás. A popper süvítve csapódik a mellettem terjeszkedő nádasba.
„Szép balin volt” - valami ilyesmit nyöszörögtem, a „sokk” hatása alatt, és - nyugtatni meg sem próbálván - ebben cimborám is határozottan megerősített…
Remegő kézzel folytatom a dobálást. Ekkora bohócot rég csináltak belőlem az uszonyosok. Nem is értem, miért szúrtam el szinte mindet...
Újfent felloccsan a víz popperem körül! Alig 35 centis kisbalin. Őt persze jól megfogták a horgok. Gyorsan visszaengedem, szegény kis butust.
Ádámnak már rég volt rávágása. Pedig a barna béka színű skitteremet is kölcsönadtam neki. Nekem és Tamásnak ellenben az SD-re ott vannak a rámozdulások, de persze - mondanom sem kell - hal nem akad meg rajta.
Nem először fordul már ez elő! Egy alkalommal az általam hőn szeretett, de olyan kevésszer látogatott Tisza folyón űztük a kopoltyúsokat Tamással. Szintén napos, meleg idő volt, kora délután lehetett. Egész nap hiába húzgáltuk a különböző műcsalikat az öblítőcsatorna torkolatában, még ráfordulásig sem jutottunk. Ellenben mi majd’ vízbe fordultunk… A balinok ott voltak pedig! Itt is, ott is csattant egy-egy nagyobb rablás, de mindig máshol. Szinte egyszerre tettük föl az ilyen helyzetekből már többször nyertesen kikerülő poppert. Én F (a fehérhasú béka), míg Tomi a „hagyományos” SD színben - azonos, 5 cm-es hosszban. Nem kellett soká várni, hogy kapás legyen rá. Az SD-re… Majd még néhány, és mikor egy rablásra mindketten rádobtunk, és egymás mellett húztuk a cuppogó műcsalikat - ugyanúgy! Hát az SD-t fogta meg a jó kettes balin! És ott a víz nem volt fele ennyire sem tiszta!
Ádám cimborám eléggé fásultan vezetgeti emiatt popperét.
Fáradtak is vagyunk. Nem teljesen így terveztük a mai napot. Mindhármunk horgára olyan szép őnöket képzeltem, reméltem, mint amilyenekkel én küzdhettem legutóbb, azaz legelőször…
Egyik ígéretes, békalencsétől szinte teljesen mentes beállónál Ádám ajánlja fel, dobjak párat én is, hátha… Egyikünk sem gondolja komolyan, hogy hal is jöhet, inkább csak amolyan „én így vezetem” típusú eszmecserés ténykedés kedvéért szórjuk meg a túlparti nádas kis öbleit. Még néhány szót is váltunk közben. Cimborám épp bevontatási technikámat figyeli, mikor a hangosan pukkanó mütyürnek nekitámad a csatorna egyik „őre”. A bevágás ül. Végre a hal is szebb - gondoltam, mert éreztem tömegéből. A fékre rá sem húzott.
Néhány másodperccel később egy ösztövér, fura kinézetű balint emelek ki- ekkorra ér mellém Tamás is. Halam hossza a múltkori kettes fölöttiekétől csak pár centivel marad el, de legalább fél kilóval könnyebb azoknál. 51 centijével legföljebb kilóhetvenre becsüljük. A popper sem a szájába akadt. A szájperem fölé, a hal „orrába”.
Visszaengedése után leveszem halszínű popperem, és Ádámnak adom. Ha tényleg ez a szín csak a favorit, ne ezen múljon, hogy cimborám betlizzen. Kicsit vonakodva ugyan, de belemegy az ötletbe. Én SD híján a béka színű skittert hajigálom. A hagyományos wobblerekről szinte teljesen le kell mondanunk, mert csak a békalencsét húztuk össze velük, míg a popper a szakaszos ráncigálás következtében átmanőverezik a vízi gyomon.
A felsőbb részeken még jobban összetorlódott növényrengeteg fogad minket, rávágás azonban semmi! Lévén eléggé eljöttünk a kiindulási ponttól, úgy döntünk, már nem megyünk sokkal tovább.
Gyorsan eljön a nap, és ezzel a peca vége is. Hat körül előző alkalommal is „megállt az élet” balinéknál. Biztos, ami biztos alapon, még egyszer végigpróbáljuk a kapást vagy halat adó beállókat, de sejthetően: eredmény nélkül. Nekem ugyan van még két rámozdulásom a „békára” de egyik sem akad. Sajnos Ádám sem tud fogni a kölcsönadott halszínűmmel, és Tamásnál sem jelentkezik érdeklődő.
Még maradhattunk volna erőltetni a dolgot egy kicsit, de most, így utólag visszagondolva sem lett volna értelme…
Átütő eredményeket nem hozott e horgászalkalom, ami a Vanish versus monofil párharcot illeti, igaz, én sem voltam olyan formában, hogy a rávágásaimból mindig halak szülessenek. Vagy a halak nem voltak olyan formában akkor, ki tudja? Mindenesetre négy balinom (plusz egy béka, hehe…) a monót tekergető társak összesen kettő őnjével szemben továbbra is azt mondatja velem, hogy az extrém módon tiszta vízben - mondjuk balinra - én ezután is fluorocarbon madzagot veszek elő, no és persze egy megfelelő színű műcsalit!
