A nyár elmúlt, ősz van. A naptár szerint legalábbis… Bár az idei nyár és az ősz első hónapja között sok különbség nem mutatkozik. Elhatároztuk, hogy pergetni fogunk a hétvégén. „De mégis hová menjünk?”, vetődött fel a kérdés bennem és testvéremben, miközben a lehetőségeket latolgattuk. Folyóink áradnak, Noé építhetné a bárkát, ha most élne. A bányató is kizárva. Valahogy nagyon nincs kedvem a zsúfolt fürdőkádhoz. Maradt a csatorna, mint - ha nem is az egyetlen, de - szóba jöhető halfogási hely. A Kunságin megint csak embertömeg, a többi messze van. Kivéve… a Duna-Tisza-csatorna!
Régebben - főképpen ősszel - többször is szűrtük a Duna-Tisza-csatorna vizét, fogtunk is, no azért nem zsibbadt le a karunk a fárasztástól sosem, de én valahogy szeretem. Jó kis víz az. Legalábbis nekem szimpatikus. Ebben az is közrejátszik persze, hogy első csukámat, harcsámat is ott fogtam meg pergetve, azazhogy nem, mert első csukámat nem fogtam meg, mivel a bő hármasnak vélt rabló szájából a fárasztás utolsó szakaszában kipattant a támolygó gyári - és persze kellőképpen tompa - horga.
Ballagni a csatorna partján, ahol minden beálló új reményeket ígér; ez kell most!
De milyen halat tudunk majd horogra csalni? Balinnak nyomát sem láttuk, a csukára meg túl korai lenne ilyenkor próbálkozni, ki sem mozdul az akadóból, ott is hemzseg előtte a kishal. „Á, beérem pár darab sügérrel, de hátha beugrik egy kiscsuka is…”, mondogattuk útközben, nem titkolva, hogy nem fűzünk sok reményt e korai túrához.
Tamás a csukahorgászat mellett tört lándzsát ezért „durung” összeállítását hozta magával Sportex + Twin Power és - amit azt hiszem, később megbánt - fonott kanócot a dobon. Magam beértem a könnyebb cuccal, annál is inkább, mert a nehezebbik pergetőmet (bár remek könnyű összeállítás az is) nem szívesen tartom kézben egész nap. Így tehát kedvenc, univerzális motyómat vettem magamhoz. Kis orsóm dobján egy kedves cimbora révén kedvezményesen „szervált” 18-as fluorocarbon madzag feszített.
Terveinkkel ellentétben elég későn értünk ki, úgy dél körül. A reggeli menetet - már ha volt olyan - bizonyára lekéstük. Az alkonyatban bíztunk, „addig majd csak eldobálgatunk”, gondoltuk. Végre legalább olyan idő volt, amikor nem esik az eső, és szépen süt a nap.
A szemetes csatornapartot itt-ott sátras fenekező társaságok ülték meg. Akiket megkérdeztünk, csak a zsinórt áztatták reggel óta. Ez azért nem akkora csoda… Ránézve a sárgavégűekre magam elé képzeltem a „cájg” víz alatti folytatását, ami az összhang végett zongorahúrra erősített 6/0-ás kampókból állhatott.
A „vadölők” melletti üres beállónál kezdtünk. Az összetorlódott békalencséből álló szegély mindkét partot olyan másfél-két méter szélesen övezte - ami csak ritkán adott teret a partközeli bűvészkedésre -, sőt némelyik szakaszon a csatorna teljes felületét elborította.
Önbizalmam sügérrel történő megalapozása és egy kisebb flitteres-piros twister mellett döntöttem. Néhány szép, és jól védekező hínárcsomó után azonban be kellett látnom, hogy itt ma nem a „gumikukac” lesz a sikercsali. Már túl voltam egy kis Toby támolygó beszaggatásán, mikor az akváriumszerűen átlátszó vízben apró kishalakat figyeltem meg a növényzet szélénél. „Mintha nyugtalankodnának”, buzdítottam magam… és ekkor V-alakú csíkot nyomva a felszínen elhúzott mellettük valami, mire spriccelve rebbentek szét, bár az érdemi támadás kimaradt a jelenetből. Több sem kellett: a kapocsba Skitter Pop 5 centis „dugót” bújtattam, SD színben. Úgy véltem, a csillogó tolldísz nem jön jól az átlátszó vízben, ezért a hátsó horgot is lándzsahegyű Ownerre cseréltem.
Igazából bizonytalankodva lódítottam a hullám generálójának vélhető tartózkodási helye felé a csalit, ugyanis nem tudtam mi lehetett, de „ragadványos” volt az illető, ez biztos! Gyorsan indítottam meg a poppert, egy lendületes botmozdulattal, ami erre spriccelve tolta szét a vizet, majd megállítottam. Semmi. Gyorsan bugyogtatva folytattam a bevontatást, szakaszosan, néha belespriccelve. Már csak a csali mozgására koncentráltam, mikor összerezzent a víztükör. Alig észrevehetően valami gyanakvóan követte a szökdécselő táplálékutánzatot lentről, a kavargó víz ezt jelezte. Határozott csuklómozdulattal pöccintettem meg a már egész előttem járó műcsalit: „pakk”, csattant az éles hang, majd a megállítást követően elnyelte egy fortyogó örvény.
Riadtan kaptam fel a botot, és örömmel konstatáltam, hogy valami meg lefelé szeretné megtenni ugyanezt. Kemény küzdelem után adta csak meg magát a szép balin, s a zöldségen átgázolva csak úgy ruhástul mentem érte, de kit érdekel az ilyen részletkérdés, ha hal van a horgon?! Sikerült is tarkón fognom mielőtt bekeverte volna magát a gazba. Saccra kettes körüli szép balin!
Na, nem is rossz ez a nap! Gyors telefon a szomszéd beállón próbálkozó Tamásnak, segítsen fotózni, mert halam van. Szerencsére gyorsan odaért, így a fotó után épségben tudtam visszaengedni a fáradt balint.
A nagy vízcsobogásra azonban kidugta fejét a két jóember is a lentebbi állásról, és mit ad Isten, pont a visszaengedésre futottak be. Megtartva a tisztes távolságot mormogtak valamit, majd visszamenet az egyik megjegyezte társának, ha lát még egy „ilyen pergetőt” ő bizony előveszi a nagykést! Kedves ember, biztos avval akarta a növényzetet meggyéríteni, hogy a szegény pergetőt az ne akadályozza a dobálásban. Egyébként föl nem foghatom, miért olyan gaztett némelyek szemében visszaengedni a kifogott halat, de hát mindenkinek más a logikája…
Balinom akár valami „kóbor lovag” is lehetett, így pár „vaktába” való dobás után lecseréltem a Skittert. Helyére tétova mozgású kedvencem, a Kovmasters Diver 8 TGZ került: azt reméltem, talán ez felingerel „valakit”. Már éppen ennek is a lecserélésen tanakodtam, mikor a megállított csalin koppant a támadó. A tiszta vízben láttam is a kiscsukát, de a bokrok miatt alig tudtam bevágni, így pár rúgás után lelépett. Feldobódva vezetgettem tovább a wobblert, meg néhány másikat is, de a további érdeklődés elmaradt, ezért beállót váltottam. Az új helyen egy az egyben megtörtént ugyanez az eset, csak egy szép sügérrel. Azt már sajnáltam.
A soron következő álláson Tomi tekergette a műcsalit, még mindig „kopaszon”, amiért egyértelműen fonott zsinórja volt a hibás. Föl is kínáltam neki pár métert előkének saját zsinegemből, de ajánlatomat elhárította.
Az elkövetkezendő egy óra üresen telt el. Váltogattam a beállókat és a csalikat, de nem botlottam érdeklődőbe. Egy sűrű nádas szakasz kis nyiladékához érve azonban maradásra késztető dolgot pillantottam meg. Itt is kishalak nyüzsögtek a csatorna hátán, és az innenső parton egész a lábamnál fura kompánia tartott őrjáratot: elöl egy termetes amur mögötte két kettes forma balinnal. Nem akartam megmoccanni, de nem is nagyon tudtam volna. Földbe gyökerezett a lábam a szó legszorosabb értelmében, ugyanis cipőm jócskán elmerült a nádas alatti mocsárban. Óvatosan, alulról pöccintettem az éppen fent lévő Skittert a túlparthoz, majd megkezdtem a bevontatást. Félúton, a kapás szempontjából legesélyesebb helyen a pukkanás után le is szedte valami. Húzott őkelme is, mint a veszedelem, de kis idő elteltével már a parton szemlélődhetett második darabos őnöm. Ej, de szeretek pergetni!
Most már tudatosan leselkedtem rájuk. Csöndben törtem be a nádba, már amennyire ez lehetséges volt, és vártam pár percet. Ha nem volt semmi, tovább vonultam. Bár azért nem álltam meg, hogy elengedjek egy-egy hajítást csak úgy találomra is a túlpart kiszögeléseihez, de csak egy bátortalan utánafordulás tartotta ébren bennem a horgászlázat.
Nem sokkal arrább, megint csak „jelenést” láttam. Egy teljesen jelentéktelen helyen kisebb balinok napoztak a felszínen, és egy-egy óvatos burványt is megfigyeltem távolabb. A nádszálak közül bajos a dobás, nem is akartam nagyon csörtetni, nehogy elriasszam őket. Szerencsére a nap még mindig szemből sütött, így kisebb volt a sansz arra, hogy „lelepleződöm”. A Skitterre most ,bárhogy trükköztem, csak követés volt a reakció, ezért próbálgatni kezdtem. A „nagyon balinos” csalik nem voltak nálam, pont erre nem készültem. Próbálkoztam előbb Rapala X-Rap wobblerrel, hátha a nagyobbra jobban odamarnak, majd tört csőrű Fat Rappel, amit meg is nézett az egyik, de nem kapta el. Gyors és lassú vezetés is színesítette a repertoárt. Túl sokat nem akartam egy műcsalival szűrni, nehogy gyanússá váljon, ezért két-három dobás után visszahúzódtam cserélni.
„Tudom, hogy ott vagytok!”, morfondíroztam. „De vajon mit ennétek?” Egy egész apró Excalibur Ghost Minnowra kerül a sor. Óvatosan küldtem felfelé, és a csalit meg-megugrasztva villámgyors bevontatásba kezdtem. Alig jött pár métert, egy V alakú csík rohamozta meg balról, és már reccsent is a fék, ahogy a rablóhal elkapta a kis ivadékutánzatot. Hevesen küzdött, próbáltam megfordítani, de már bent is volt a „gazban”. Gyorsan rúgtam le cipőt, nadrágot, és a botot feltartva már gyalogoltam is be érte a langyos vízbe. Még rajta volt, éreztem, hogy rugdalt. Meg is pillantottam: 50-es forma ez is. De közeledtemre megriadt, csapott egyet, és lerázta magát a kis wobbler rossz akadást biztosító parányi horgairól. Nem bánkódtam. Ez lett volna a sorsa, bár a parti kitérő után, de ő így gondolta. Az élményt végül is megadta, de fénykép így nem készült.
Egy beállónál csak találomra dobtam Salmo Minnow 7 centis wobblerrel a túlparthoz. Lassan indítottam meg az imbolygó csalit, amit hirtelen, erőszakosan megrázott valami. Keményet odasuhintottam, ám nem az az erő volt a túloldalon, amit vártam volna. Balinnak szánt erélyes húzással föl is rántottam szegényt egyből. Vörös úszói láttán valami mohó sügérre gondoltam hirtelen, de pancsolása közben megláttam, mi is a tettes: egy tenyérnyi vörösszárnyú az, szájában a 6-os kampó. Ilyet?! Mindig örülök az efféle meglepetéshalaknak.
Továbbindulva a csatorna partján minden idegszálammal az árulkodó jeleket kerestem, ami portyázó balinra utal, de sokáig nem láttam semmit. Egy beállónál Tamásba botlottam, még mindig nem volt hala, viszont egy szebb balin már elkísérte fonott zsinórja végén táncoló wobblerét. Most már egyértelmű, hogy én miért fogtam, ő meg miért nem. A Vanish! Nem kellett sokat győzködni, hogy elfogadjon tőlem két métert előkének. Még egy kis tapasztalatcsere, aztán elváltak útjaink. Tomi lejjebb ment, ahol legutóbbi balinomat akasztottam, én viszont tovább indultam felfelé. A nap már nem tűzött annyira, a fák koronáját súrolta. Egy darabig beállót sem találtam, a keveset, ami van „bennszülött” fenekezők foglalták. Kérdésükre, miszerint volt-e valami, a szokásos „á, semmi!” a válaszom. Nem is lehet itt fogni - tudtam meg tőlük, mire együtt érzően bólogattam, persze gondolatban már a következő őrjöngő őnt szelídítve.
Egy ígéretes beállóra bukkantam, már egész fönt. Jobbról benyúló nádfal, szemben, föntebb a túlparton egy kis tökleveles öböl. Ezúttal csalinak egyik kedvenc típusomat, a Rapala felúszó kétrészesét választottam közepes, 9 centis méretben. Hangtalanul lódítottam a túlparti kis nyiladékba. Igazából csukát tudnék elképzelni ide. A wobblert lassan vezettem meg, úgy, hogy a háta végig kint legyen, és V alakú csíkot húzzon maga után. Talán a harmadikat dobtam ugyanoda a J-vel, mikor a jobb kéz felőli nádfalhoz érve elementáris erő ütötte le azt. Mire bevágtam volna, a zizegő féket hallottam csak. Eleinte csukára gyanakodtam, de védekezése egy újabb testes fenekeszeget sejtetett. Remekül küzdöttek abban a meleg vízben. A balin aznapi legnagyobbam volt. 53 centis, kövér hal, túl a két kilón. Lefotóztam, majd óvatosan visszaengedtem őt is. És mivel hosszú utat tettem már meg, elindultam visszafelé. Egyik másik beállón elengedtem még néhány dobást, de egy popperre történő rávágáson kívül nem esett semmi több.
Miután felkötötte, a Vanish előkével végre Tamás is kivett egy 40 centi körülit, a többi csak kerülgette csalijait. Úgy látszik, a ravasz balin az útját keresztező fonott zsinórtól még így is megijed. Az alkonyattal nem élénkült meg jobban a víz, sőt megszűnt a kishalak mozgása. Döntöttünk: nem várjuk meg a sötétedést és hazaindulunk.
A hűvös napok utáni hirtelen felmelegedés megmozdította a halakat. Én a „láthatatlan” kanóc, és az óvatos dobások számlájára írtam eredményességemet, míg Tomi szerint a csendes helyzetváltoztatás mellett elég lett volna egy hagyományos mono damil. Ezt egyelőre nem tudom eldönteni, de remélem, hogy egy következő „csatornázás” keretében megkapjuk rá az objektív választ.
Nagy András /dre/
