Az előző részben szereplő elevenszülő fogaspontyok szaporítása kevés kivétellel nem jelentett kihívást. Csakhamar más, közismert, a szakirodalom alapján könnyen tartható, de a „hagyományos módon”, ikrával szaporodó halakra terelődött a figyelmem. Amatőr akvaristaként elsődleges célom a tapasztalatszerzés volt, illetve látni kívántam, ahogy az ikrából kikelő magatehetetlen lárvából önálló táplálkozásra és úszásra képes ivadék, majd felcseperedve ivarérett, felnőtt hal válik. Napról napra új élményekkel gazdagodtam: az alábbiakban ponty-, harcsa- és sügérfélék akváriumi tartásával, szaporításával kapcsolatban szeretnék tanácsokat, hasznos ismereteket adni.
Halaink többsége ikrával szaporodik, hol pazarló tömegben szétszórva ivartermékeit, hol a kevés ikraszemből kelő utódot gondosan őrizve, ápolva. A hazai, illetve akváriumi halak jelentős hányadát kitevő pontyfélék az előbbi csoportba tartoznak. Ők bőséges mennyiségben „gondoskodnak” utánpótlásról, a nagy számok törvénye alapján legalább abban a néhány utódban „reménykedve”, ami - mondjuk - százezernyi ikrából marad meg. Ha tehetik, már a szülők is szívesen nassolnak nemrég szétszórt ikráikból, ez alól az akváriumi kedvencek sem kivételek. A kaviárevést leszámítva további akadályok is tornyosulhatnak a halait ikráztatni szándékozó akvarista előtt.
Először is, a tartási és ívási körülmények általában nem egyeznek. Ez talán a legfontosabb szempont. Kevés faj hajlandó csak úgy, minden különösebb előkészület nélkül eleget tenni fajfenntartási ösztöneinek. Még a könnyebben ívatható halfajokkal is gyakran meggyűlt a bajom, a kihelyezett anyahalak nem és nem akartak semmit sem tenni, vagy ha mégis lezajlott az ikrázás, a várt több százas ivadékrajok helyett csupán néhány penészes ikrával szembesültem. Hogy miért? Feltehetően azért, mert nem lágyítottam, szűrtem kellően a vizet, nem adagoltam penészedésgátló szert, vagy egyszerűen nem volt időm eltávolítani az ikrafaló szülőket, nem biztosítottam fedezéket a porontyoknak.
A pontyfélék közé tartozó dániókkal, díszmárnákkal értem el legnagyobb sikereimet. Zebra-, színjátszó- és leopárddániók, szumátrai és rózsás díszmárnák majdnem minden kereskedésben kaphatók. Nem véletlenül. Amilyen igénytelenek, színesek és népszerűek, olyan szaporák. Eme pár centis halak fürgén, csapatosan úszkálnak főleg a felső és középső vízrétegekben, mohón vetik rá magukat minden ehető falatra. A díszmárnák szívesen turkálnak az aljzatban is.
Nem kívánnak sokat. Friss, tiszta, jól levegőztetett vizet, tágas úszásteret, társaságot. Szaporításuknál azonban nem árt kicsit lágyabb vizet (forralt vagy esővíz, valamint klórmentes csapvíz fele-fele keveréke megfelelő lehet) önteni mogyorónyi kavicsokkal szórt aljú, kisebb (10-20 literes), alaposan kitisztított medencébe, a sarkokon búvóhelyül és ikrázófelületül szolgáló moha vagy perlonvatta-csomókkal. A kavicsok megakadályozzák az ikraevést (a hézagok közé esett ikrák biztonságban vannak), bár e célra ikráztató rácsok, különféle hálók is használhatók, azok kevésbé természetesek. Ívásra általában egy párt, de akár féltucatnyi „partnerből” álló csapatot is kihelyezhetünk (a nőstények többnyire szembetűnően kövérebbek a hímeknél, színeik sápadtabbak). Dániók ívatásakor nálam gyakrabban vezetett eredményre az 1 nőstény, 2-3 hím felállás. A nagy hajkurászással, kergetőzéssel járó eseményre gyakran már másnap, harmadnap sor kerülhet, csaknem mindig a délelőtti órákban. Ha mégsem, inkább cseréljük ki valamelyik frigid tagot (általában a nősténnyel lehetnek gondok, pl. nem ikrásodott be kellően), vagy 1-2 hetes bőséges, változatos táplálás után próbálkozzunk ismét. Az egyébként egymással viszonylag közömbös halak íváskor egészen máshogy viselkednek, a hímek űzik, lökdösik a nőstényt, igyekeznek az utolsó ikrát is kipréselni belőle. Az ikrák száma elérheti a 200-500 darabot, fajtól, kondíciótól, kortól függően.
Amint vége a hancúrozásnak, ajánlatos a lehető leghamarabb kiszedni a szülőket. Az ikrák 24-26 fokon is meglehetősen tág időhatárok közt kelhetnek ki, 2-5 nap is eltelhet az első lárvák kikeléséig (különösen dánióknál fordulhat elő késlekedés). Amelyik ikra 1-2 nap után befehéredik, abból már nem lesz semmi. A kelleténél nagyobb mértékű pusztulást penészedésgátló szerrel (pl. xantakridinnel) lehet megakadályozni. Szándékosan írtam lárvákat ivadékok helyett, ugyanis az ikrát elhagyó, szájnyílással nem rendelkező, vak, heverésző vagy függeszkedő „valamik” csak újabb napok elteltével, a hastájéki szikzacskó felszívódását követően, illetve a fajra jellemző, szabályos úszáshoz elengedhetetlen úszóhólyag „beüzemelésével” kaphatnak jogot az ivadékhal elnevezésre.
Na, most jön a következő gond. Egy újszülött elevenszülő fogasponty a legrosszabb esetben mindössze fél centis. Ez elég parányi méret, de egy ekkora, fejlett ivadék már kényelmesen bekebelezi a több napja kelt sórákot (Artemia), az akár kifejlett kandicsrákot (Cyclops), és még repetát is kér belőlük. A dániók, díszmárnák alig 2-3 mm-es pálcika-apróságai azonban inkább elmenekülnének még a frissen előbújt, vedlésen még át nem esett sórákocskák elől is, de nem elég gyorsak hozzá. Szerencsére ezek a kis rákok nem élnek halhússal, de ettől még nem lesz jobb ezen ivadékok helyzete. A fent említett „kandicsok” azonban könnyen kárt tehetnek bennük.
Kikelt ivadékaimnak legjobb lett volna papucsállatkákat, kerekesférgeket, egyéb porszemnyi organizmusokat adni, de ehhez papucsállatka-tenyészeteket kellett volna létesítenem, vagy fáradtságos, babramunkával planktonhálóval szűrnöm az akváriumi halaink számára esetleg veszélyes károsítók behurcolásával, szennyeződésekkel „kecsegtető” hazai vizeket. Így maradt az egyik legegyszerűbb módszer, az extra finomra morzsolt műeleség (pl. TetraMin) adagolása az első napokban, utána a gyorsan növő apróságok már megbirkóztak a táplálóbb, de szigorúan csak frissen kelt sórákokkal. Újabb 1-2 hét elteltével kerülhetett sor a többnapos sórák-alapú, illetve apróra darabolt tubifex-diétára, tehát ekkorra érték el a dániók, díszmárnák ivadékai az újszülött elevenszülők méretét. A továbbiakban azonban hamar behozták lemaradásukat, pár hónapon belül ivaréretté válva.
Szerencsére nem mindegyik hal szórja szanaszét ikráit nemtörődöm módon. Akváriumaim lakói között majdnem mindig akadt legalább egy harcsaféle, elsősorban kiváló takarító-mivoltuk miatt (az aljzatra került fölösleges maradékot, egyes fajok az üvegfalon, növényeken megtelepedett algát tüntetik el). Általában páncélosharcsákkal akadt dolgom.
A miniatűr tankra hasonlító, oldalaikon csontlemezeket viselő páncélosharcsák rajokban kutatnak táplálék után az aljzaton, testfelépítésük tipikus fenéklakó életmódot tükröz: lapos has, alsóállású, bajuszszálakkal övezett száj. Hazai halaink közül a márnák, küllők emlékeztetnek rájuk leginkább. Több fajt tartottam, közülük kettőt (a foltos és az aranysávos páncélosharcsát) sikerrel, rendszeresen szaporítottam. Társas akváriumban jól berendezkedő, békés halak, fajonként érdemes legalább 4-5 egyedet telepíteni, mert kifejezetten csapathalak. Bár idejük jórészét az aljzaton turkálással, heverészéssel töltik, időnként feljönnek a vízfelszínre egy-egy korty levegőt venni (kiegészítő béllégzésük lévén elviselik az oxigénszegény körülményeket).
A víz kémhatására, keménységére nem túl érzékenyek, átlagos 24-26 fokos hőmérsékleten jól elvannak. Táplálásukra azonban több gondot kell fordatani. Noha „házmesterhalnak” is titulálják őket, téves az a nézet, hogy „Elég nekik a maradék!”. Ha rajtuk kívül különféle nem fenékjáró halakat tartunk, célszerű ügyelni arra, hogy nekik is jusson elég a bekerülő táplálékból. Bár nem válogatósak, étrendjük lehetőleg minél nagyobb arányban tartalmazzon élő eleségeket, különösen férgeket (grindál, tubifex, televényféreg stb.), szúnyoglárvákat (ezekből a fagyasztott is megteszi). Különösen tenyészállatoknál fontos a megfelelő etetés.
Az akváriumban tartott páncélosharcsák tucatjaiból eddig viszonylag keveset sikerült gyakran, nagy számban szaporítani. Még a könnyebben ívatható fajoknál is sok-sok türelemre lehet szükség, hiszen „ráérnek”, hosszú életű halak. Az ivarérést sem sietik el, 1-2 év is eltelhet, mire beérnek. A foltos és az aranysávos páncélosharcsák nászának látványa számomra felejthetetlen élményt adott, pedig idestova jó 10-12 éve vállalkoztam szaporításukra. A testes, ikrától duzzadó, 6-8 centis nőstényeket filigrán, legfeljebb 4-4,5 cm-es hímek hajtották, folyton eléjük igyekezve. A máskor tohonyán tehénkedő halak a szaporodási ösztöntől vezérelve meglepő fürgeséggel hömpölyögtek a vízoszlop teljes magasságában, előfordult, hogy 3-4 nőstény tucatnyi hímmel ívott egyszerre, igazi orgiát rendezve. A párzás különleges jelenség páncélosharcsáéknál. A sovány hímek csapatából a leggyorsabb fickónak előbb-utóbb sikerül becsíptetnie egyik hasúszója alá szilfid párja bajusszálait, ezzel megállítva, mozdulatlanná dermesztve a nőstényt. Ez a „T-póz” (nőstényre merőlegesen áll a hím, előbbi a „T” szára, utóbbi a betű teteje) többnyire másodpercekig tarthat, a nőstény eközben ereszti ikráit a hasúszóiból képzett „táskába”, a hím pedig spermáit a vízbe. Valószínűleg a hímivarsejtek többsége a becsíptetett bajszú nőstény szájnyílásán-kopoltyúnyílásain áthaladva irányul egyenesen a hasúszó-bölcső tartalmába. Ez így elég bonyolultnak hangzik, talán az alábbi rajzom segít megérteni, hogyan űzik az ipart e harcsák.
A fura aktus után szétválik a pár, a nőstény egyenletes, tiszta felületre ragasztja a megtermékenyült ikrákat (levélre, üvegfalra), de foltos páncélosharcsáimnál előfordult, hogy mohába fúrva hagyták ott a kb. 2 mm átmérőjű, gömbölyded szemeket. Négy-öt nap múlva keltek ki a miniatűr ebihalra emlékeztető, gömbölyű szikzacskós, élénken szaladgáló lárvák, nagyjából ugyanennyi idő elteltével vettek magukhoz először táplálékot (keltetett sórákkal, nagyon apróra vágott csővájó féreggel indítva gyorsan fejlődtek). Egykori tenyészcsapatom, illetve ivadékaik között albínók is voltak; már a frissen kelt lárváknál lehetett látni a néhány százalékos arányban előforduló fehéres, halvány rózsaszínű példányokat. A „páncélosok” tehát tőlük telhetően próbálják biztonságosabb, alkalmas helyre rakni (tehát nem szétszórni) ikráikat, de a továbbiakban nem törődnek ivadékaik sorsával (leszámítva a megevést).
Az algaevőknek, algázóknak is emlegetett, tapadókorongra hasonlító szájú harcsák legközismertebb tagja, az „anci” (Ancistrus) azonban egy fokkal továbbmegy: a hím őrzi az üregbe, hasadékba rakott jókora (kb. kendermagnyi), narancsszínű ikraszemeket, úszóival friss vizet legyezve rájuk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy inkább a költőhelyre, mintsem az utódaira vigyáz, de a végeredmény ugyanaz: az akár 1 hetes kelési idő után előbújó, hatalmas szikzacskós lárvák, majd a mintegy centis ivadékok a szakállszerű kinövéseiről jól felismerhető papa területén biztonságban vannak. Az Ancistrusok territoriális, egymással kötekedő halak, 100 literre 3-4 egyednél (és 1 hímnél) többet ne telepítsünk. Másfél-két év is eltelik, mire ivaréretté serdülnek, a „szőrös” hím rendszerint az általa kiválasztott bölcsőbe (barlangba, cserépbe, csigaházba) csalja a nőstényt, amit az ívás után nyomban elzavar.
Az ivadékgondozás fejlettebb módozataira a sügérek világában találunk szép példákat. Jómagam a közép-amerikai származású zebrasávos sügérrel kezdtem „sügéres” pályafutásom, legalább 15 éve. Feltűnő jelenség fekete csíkjaival, az átlag 10-12 cm-es hímek alapszíne egyszerű szürkés, míg a náluk néha több centivel kisebb nőstények oldalán narancs foltok láthatók, különösen az ikrával telt példányoknál. Az eddig felsorolt halakhoz hasonlóan a zebrasügér sem támaszt magas igényeket, de az összeállt, szaporodásra kész pár kíméletlenül felszólítja a többi halat a távozásra. Nagyobb testű elevenszülőkkel, harcsákkal elég jól megfért akváriumaimban, de már csupán e „fegyencruhás” halak mérete is indokolta a legalább 150-200 literes férőhelyet.
Már az első szaporítási kísérlet várakozáson felüli eredményt hozott, ugyanis a kapott duó már a megérkezésüket követő 2. napon annak rendje és módja szerint leívott a gondosan kitisztogatott kerámiacserép belsejébe. A nőstény bent kuksolt, a hím kint strázsált, senkit sem engedtek a közelükbe (az ujjaimat sem). Az ovális, világosbarnás, elég nagy ikrákból kb. 2,5 nap után keltek ki a gyámoltalan, hevesen mocorgó lárvák. Napról napra sötétedtek, fokozatosan fejlődött ki szemük-szájuk, végül az ötödik-hatodik napon valóságos felhőben hömpölygött a 2-300 ivadékból álló csapat. A vaskos, erőteljes picik felnevelése nem volt nehéz, pedig akkoriban sórák helyett finomra morzsolt lemezes, granulált táppal indítottam őket. 1-2 hét múlva apróra vagdalt tubifexet adtam nekik, hónapos korukban az egész férgeket is magukba gyömöszölték, azután viszont hamarosan szétosztogattam, elcserélgettem őket, időközben ugyanis a szülők már a második fészekaljra vigyáztak…
Az afrikai eredetű meggyhasú sügér (naná, hogy szép piros a hasa, kivált a nősténynek) már közel sem bizonyult egyszerű esetnek. Viselkedését, szaporodását tekintve sokban nem tér el előző sügérünktől. Ugyanúgy kiválaszt a pár egy megfelelő, védett ikrarakó helyet, hasonló módon viselik gondját az utódoknak (bár néha előfordul, hogy a nőstény kiebrudalja társát, és önkéntesen egyedüli családanyaként tevékenykedik tovább), mégsem sikerült sem az első, sem a második próbálkozásom, tragikus (és idő előtti) válás lett a házasság vége. Hosszú, meggyhasúsügér-mentes évek után, csak a harmadik esetben „passzolt” kifogástalanul egymáshoz az ara meg az ura.
E faj jobban kedveli az enyhén savanyú, lágyabb vizet. Nem árt, ha medencéjébe több elsüllyedt, kiáztatott faágat, kókuszdió-héjat (félbevágva remek búvó- és költőhely) teszünk, az esetleg kissé barnásra színeződő, de tiszta víz még jobban kiemeli szép színezetét. Társas akváriumban is tarthatók, igazán zavartalan szaporodásukra azonban inkább külön a pár számára berendezett, a várható ivadékok miatt célszerűen nem túl szűk (minimum 50 literes) medencében számíthatunk. Esetemben eleinte különféle elevenszülőkkel, sőt zebrasávos sügérekkel, vitorláshalakkal osztoztak világuk 210 literében, de az első családalapítást követően jobbnak láttam a többieket másik akváriumba költöztetni, látva, hogy a kissé kötekedő meggyhasúaknál kétszerte nagyobb, nem épp rózsás természetükről híres vitorláshalak sem nyugodhattak. Egyedül egy jókora, ütésálló hím Ancistrust hagytam meg mellettük, ugyanis a félrehúzódó életet élő őkelme sok vizet (szó szerint) nem kavart.
Az ivadékok nevelését mindkét szülő vállalta, a nőstény időnként (ha túl közel merészkedett a hím) ugyan idegesebbé vált, de nem tört el a mécses. Előfordult, hogy az ivadéknevelésnél mindig gondosabb anya átköltöztette az ivadékokat egyik barlangból a másikba, tehette is, válogathatott a biztosabbnál biztosabb menedékek között. A hím inkább a környéket biztosította, fél szemmel a ritkán felbukkanó algaevőt figyelve. Amaz viszont cseppet sem törődött a szépen cseperedő, majdnem 150 ivadékos családdal, még akkor sem, amikor az alig néhány mm-es törékeny apróságokból 4-5 centis kamaszok váltak.
Volt egy sügér, ami sokáig egyáltalán nem ragadta meg a képzeletemet, talán azért, mert majdnem bármelyik kereskedésben tucatjával árulják, elég gazdag szín- és formaválasztékban. Méltóságteljes, kecses megjelenése sok társas akvárium díszévé teszi, gondozása, kis odafigyeléssel szaporítása sem túl nehéz (csak egy kicsit). Sokan nem is gondolnák, hogy sügérféle, pedig a vitorláshal ízig-vérig az.
A dél-amerikai, ezüst alapon fekete csíkos ősöktől származó, fehér, szürke, fekete, tarka (márvány), barnás és még számtalan színváltozatú, gyakran a normálisnál is hosszabb úszójú, mohó vitorláshalak könnyen elérik kifeszített úszósugarakkal együtt a férfitenyérnyi méretet, ezért egyrészt 100, de inkább 200 liter alatt nyomorognak, másrészt a szájukon beférő apró halakat szívesen vehetik behatóbb gasztronómiai vizsgálatok alá.
Egy szép napon én is engedtem a csábításuknak, vettem féltucatnyi, vitorlákkal számítva kb. 10 cm-es „magasságú” (tehát még viszonylag fiatal), vad típusú és feketén foltos, márványozott színű példányokat. Övék lett a legnagyobb, a már említett 210 literes akvárium, akkor még meggyhasú és zebrasávos sügérek, elevenszülők nélkül. A hatalmas hólyagos vízikelyhekkel beültetett, itt-ott faágakkal tűzdelt környezet tetszett nekik, annyira, hogy az egyik ezüst testű, fekete csíkos nőstény nekilátott tisztogatni az egyik levelet. Kicsit megduzzadt tojócsöve is jelezte, közel az ikrázás ideje, párját azonban eleinte hiába kerestem.
Eltelt egy nap, a második is elmúlt, végül a harmadikon nem is egy, hanem mindjárt két, vele azonos színű hímmel simult a levélhez, óvatosan rakva ikráit. Lovagjai csúszva, lassan követték, sorra termékenyítve azokat. A trió ívás után is órákig őrizte munkája több száz tojásdad gyümölcsét, de - az olvasottaknak megfelelően - inkább elvettem tőlük levelestül az egészet a már előkészített, 15 literes „bölcsődébe”. Az egybehangzó szakirodalmi információk alapján ugyanis a vitorláshalak csapnivaló dadák, az esetek többségében 1-2 nap után apránként fogyasztják el az ikrákat.
Kevés a normális, utódairól sügérmódra gondoskodó pár, valahogy, valahol, valamikor elsatnyult az ivadékgondozási ösztön a generációk során. Vélhetően pozitívan változna a helyzet, ha csak a megfelelő, nem kannibál szülőktől szerzett ivadékokat nevelnénk fel, és közülük is csak a szülői munkát vállalókat fognánk tenyésztésre, viszont így jó darabig sokkal kevesebb hal jutna át a rostán, illetve kerülne piacra. Egyelőre azonban „dőlnie” kell a sok vitorlásnak a boltokba, nem állhat le a „termelés” egyik napról a másikra, a kereslet nagy.
Ha így vesszük, nekem sem kellett volna elvennem az ikrákat a szülőktől. De hát ugye, ez volt az első nász, hajtott a lelkesedés, meg hát egyelőre ki sem keltek a picik. Addig még hátra volt három nap, három hosszú, idegőrlő nap. Küzdöttem a bepenészedéssel (naponta cseréltem a vizet, óvatosan eltávolítottam a befehéredett szemeket), az oxigénhiánnyal (a levegőztető pumpát sürgősen lecseréltem, mert kellett a finom légbuborék-porlasztás egyenesen az ikrákra, mintha a nőstény legyezné őket), 24-ről 28 fokra emeltem a hőmérsékletet, és szuggeráltam a kis nyavalyásokat, hogy keljenek már ki.
Végül éjfél körül megtörtént a várva várt pillanat, nyüzsgött a sok kis lárva egy csomóba tömörülve az akvárium alján. Eleinte jószerivel csak egy nagy sárga zsákból álltak, alig mocorgó, átlátszó farkincával. Másnap élénkebben mozogtak, valamelyest nőtt a fejük, újabb nap elteltével határozottan sötétebbé vált a szemük, további 3 nap múlva már lassan úszkált a jókora csapat. Noha még némi szikanyag maradt a hasukon, ahogy stabilan, süllyedésmentesen képessé váltak az úszásra, azonnal frissen kelt sórákkal kínáltam őket. Ennél jobb táplálékot nem is adhattam volna, néhány nap alatt máris sokat fejlődtek.
Ahogy cseperedtek, úgy vált egyre nehezebbé ellátásuk, napról-napra újabb (és egyre nagyobb) sórákpete adagot keltettem, de megérte: a kicsik gombamód nőttek, hát- és farokalatti úszójuk nagyjából 2 hetes korban kezdett megnyúlni. Hamarosan eljött az ideje a darabolt, fehérjedúsabb tubifex felkínálásának, a kicsik legnagyobb örömére. Közel 4 hetesen majdnem elérték 2 centis méretet keresztben-hosszában egyaránt, és az egész férgeket is begyömöszölték kicsücsörített szájukon. Ekkorra már látszott, az egész (kb. 150 db ivadékot kitevő) állomány ugyanolyan szürkés-fekete sávos lesz, mint a szüleik.
A Horn-Zsilinszky-féle Akvarisztikában olvastam, hogy 7-8 hetesen már elérhetik a 4 cm-es magasságot. Igazat adtam nekik, némelyik ivadékom (stílusosan szólva) túl is szárnyalta ezt a méretet. Tubifex mellett vörös szúnyoglárvával sikerült csak csillapítanom éhségüket, naponta 2-3 alkalommal.
Bármennyire is szépen fejlődtek, sajnos az egyre szűkösebb hely, a megemelt fejadag-szükséglet miatt (ahogy számos más halam esetében) kénytelen voltam kisebb-nagyobb csoportokban eladogatni, elcserélgetni védenceimet. Idővel, talán nosztalgikus okokból ismét az elevenszülő fogaspontyok felé vettem az irányt. Kezdtem elölről az egészet…
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
