Amikor tavaly nyár végén összefutottam két barátommal és arról meséltek, hogy sikerült eljutniuk a vízre, amiről már néhány éve ábrándozunk, sárgulni kezdtem az irigységtől. Hát még amikor megtudtam, hogy a háromfai bojlisuli keretének tagjaiként neves horgászokkal és szakírókkal horgászhattak együtt, akkor már biztos voltam benne, mi hárman egy bojlis túra erejéig a tározóra kell, hogy látogassunk, és ki kell próbálnom magam én is, mint bojlis horgász.
Így esett, hogy 2008. július végén, egy pénteki napon pontban éjfélkor a bepakolást követően nekiindultunk a több mint négyórás útnak. Már jó előre kiterveltük az egészet, és jó előre le is foglaltuk a hatos helyet magunknak, ahol egy negyven méter hosszú stég vezet a nádason keresztül a nyílt víz felé. Maga a stég - a nádason át vezető folyosót leszámítva - több mint 20 négyzetméter volt, tehát a három rod-pod kényelmesen elfért, sőt a bojlis ágyakat is kényelmesen el tudtuk helyezni, s a sátrakban csak akkor aludtunk, ha az időjárás rákényszerített bennünket. Szombat reggel már álltak a sátrak, minden a helyén volt. Következhetett a botok szerelése, a rod-podok összeállítása, valamint egy hosszú tanácskozás: ki milyen módszerrel indul és milyen halak ellen. Barátom, Dávid mindkét botján házi készítésű bojlijával csalizott és ezzel is etetett, ami mellé halibut pelletet és tigrismogyorót szórt még kiegészítésként. Mindkét bojlit együtt gyúrtuk, így szembesülhettem vele, milyen nehéz is a több kg bojlimixből a halak számára ínycsiklandó kis golyókat varázsolni. A fizikai megterhelésen kívül nagy fejtörést okoz az alkotóelemek megfelelő adagolása is. Az aromákat tekintve az egyik bojli squid-octopus (polip-tintahal) ízű lett, amely a háttérben enyhén barackos, a másikba pepper-salami aroma került. Ami a végszereléket illeti, mindhárman no-knot riggel szereltük botjainkat, 100-120 g-os ólmokkal. Ők lead-core-t, míg én szilikon csövet használtam gubancgátlóként. Másik barátom, Attila gyári frozen (fagyasztott, tartósítószer nélküli) bojlikkal horgászott, illetve az első napokban rápróbált az amurokra főtt kukoricás etetésen, lebegtetett fűzött kukorica csalival. Mint kiderült, nem volt rossz választás, ugyanis már az első este beérett kukoricás etetése, s túránk első halát visítós kapás után akasztotta meg. Nagy meglepetésünkre egy 8 kg körüli tükrös vette fel az amuroknak felkínált csalit. Én mindkét végszerelékemhez kukoricát szórtam, és szintén kukoricával csaliztam, ugyanis kizárólag amurt szerettem volna fogni. Vittem magammal néhány kg bojlit is arra az esetre, ha nem jönnének az amurok, vagy ha nagyon jönnének… és hát egy bojlis túrán azért mégiscsak illik bojlival is horgászni!
Reggelre beért az én etetésem is, s hajnalban „félkómásan” szállhattam csónakba első háromfai halamért. Nagy meglepettségünkre ez is ponty volt, szinte ugyanakkora, mint az előző, csak ez pikkelyes volt. Az örömben egyedül én éreztem némi csalódottságot, mert számomra egy nagy amur jelentette volna azt az örömöt, amit barátaimnak a pontyok jelentettek. De hát végül is pontyozni jöttünk ide, s beláttuk, jobb lesz, ha bojlira váltunk, ha igazán nagy pontyot szeretnénk fogni. Az első áttörést Dávid barátom majd’ tíz kilós pontya jelentette, amelyet meglepő módon déli tizenkettőkor zsákmányolt, miután pop-up squid-octopus bojlira váltott. Ekkor már Atti is átcsalizta kukoricás botját, s bojlira várta a nagy pontyokat.
Egyedül én vontam meg makacsul a vállam, s nem álltam kötélnek. Főleg, amikor a stégre menet észrevettük, hogy az előző nap lehajtott nádszálakat egy torpedótestű amur legeli. Innentől kezdve nem számított semmi, csak amurt szerettem volna fogni.
Miután alaposan átrendeztem a bottartó állványok pozícióját, behúztam a nád széléhez. A víz mélysége kb. 60 cm volt, így az 50 cm-es előkén meglebegtetett kukorica a lehajtott nádszálaktól 10 cm-re kínálta magát. De a várva várt hal elmaradt, s minden próbálkozásom ellenére sem tudtam amurt fogni. A horgon még nádcsomót is felkínáltam, de nem tudtam elaltatni gyanakvásukat, miközben a saját szememmel győződhettem meg arról, hogy az amurok a horgomtól csupán néhány centire legelésznek. Barátaim már pár pontyon túl voltak, s én még egy fél amurt se láttam. Talán a harmadik vagy a negyedik éjszakán történt, hogy éjfél körül Dávid kapásjelzőjének fülsiketítő zajára riadtunk fel, s hárman indultunk a halért, amiről még nem is sejtettük, milyen gigantikus méretekkel rendelkezik. Gyönyörű tükrös volt a maga 15 kg-jával. Tigrismogyoróval sikerült becsapni. Mindenféle csalival próbálkoztunk, de rá kellett jönnünk, hogy nem is annyira a csali, mint a hely megválasztása a fontos. Egyszerűen jókor voltunk jó helyen. A mellettünk ülő horgászok sokkal tapasztaltabbak voltak, mégsem tudtak halakat fogni.
Lassan eltelt túránk fele, és én egy kósza pontyon kívül nem tudtam semmit felmutatni. Közben Dávid megfogta túránk második legnagyobb halát, mely pár dekával maradt le a 15 kg-os álomhatártól. Ő választotta talán a legjobb helyet, mindkét végszerelékét az előttünk húzódó patakmeder szélére hordta be.
Túránk középső része nem igazán volt eseménydús, viszont az utolsó 48 óra mesebeli volt. Nagyon megindultak a halak, és bár néhány lemaradt szákolás előtt, azt hiszem, ennyi nekik is járt. Többször elsétáltunk a szomszédokhoz megvitatni, mi a helyzet. Rá kellett jönnünk, hogy a közvetlen közelünkben egy-egy kósza potykán kívül nemigen fogtak pontyot. Tisztában voltunk vele, hogy e vízen nem nagyon lehet hagyományos módszerrel halakat zsákmányolni, fel voltunk készülve arra is, hogy csak néhány halat fogunk, és arra is, hogy esetleg semmit, de azt a legmerészebb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a túra végére 13 ponty kifogását tudhatjuk magunkénak. De térjünk vissza az utolsó két nap történéseire! Először is kivertem fejemből az amurokat, és mindkét botomat átcsaliztam. Mindkét botomra két darab húsz mm-es frankfurti kolbász ízesítésű bojli került. Az etetést is ezzel végeztem, s láss csodát: az utolsó 36 órában még három kapásom volt, amiből kettőt sikerült megfognom, egy 7 és egy 9 kg-os pikkelyest! Egy kb. 9 kg-os tükrös lemaradt, de cseppet sem bántam.
De nem csak engem lepett meg ez a víz, hanem barátaimat is. Atti csalit váltott, és scopex ízesítésű bojlit tett fel, aminek jutalma egy gyönyörű, 13,60 kg súlyú tükrös lett. E halnak az volt a jellegzetessége, hogy óriási farokúszója volt. Amikor a vízitök levelei között először megláttam, éppen fejre állva próbált menekülni. Akkor szentül hittem, hogy legalább 20 kg, de legalábbis 15 feletti lesz. Nem csalódtunk, csak egy újabb élménnyel és tapasztalattal lettünk gazdagabbak.
Dávid pedig túránk legérdekesebb külsejű pontyát fogta meg egy 13 kg-os pikkelyes személyében. Ez a ponty délelőtt kapott, barátom rövid fárasztás végén terelte a szákba. Mindig is érdekeltek a különös külsejű halak, azt hiszem, ezt a magas hátú pontyot örökre emlékezetembe vésem. Ez a potyka még nevet is kapott tőlünk.
Végül is mint kezdő bojlis horgász azt hiszem, életem első komolyabb bojlis túráján megfeleltem, s annak ellenére, hogy a kedvenc módszereim még mindig a matchbotozás, a feeder- és a pickerbot mellett a bojlis botok is a nekik méltó helyet kapják a szekrényemben. Egyre többet horgászom velük, végre sikerült megfonom életem első 10 feletti pontyát, s a véletlen összehozott egy 18 kg-os tokkal is. Ráadásul a rekordpontyomat két nappal hazatértünk után fogtam. Most már biztos vagyok benne, hogy jövőre is szervezünk bojlis túrát a mesés Háromfai-tározóra.
Rózsa Arnold (dreezy91)
Fotók: Rózsa Arnold, Bíró Attila, Patai Dávid
