Akárcsak az elmúlt esztendők során, az egyhetes, horgászattal egybekötött nyaralás idén is elmaradhatatlan állomása volt nálunk a nyári időszaknak. Bár a címválasztás elsőre kissé félrevezetőnek is tűnhet - mivel nem országos rekord méretű halakkal büszkélkedhettünk -, bízunk abban, hogy az „óriás halak birodalma” szlogennel üzemelő, nemzetközi távlatokban is nagyra becsült vízterület, vagyis a Palotási-víztározó bőkezűsége megfelelő volt ahhoz, hogy egy kellően informatív, egyben szórakoztató jellegű írást tárhassak elétek…
Úgy érzem, jelen körülmények közepette meglehetősen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen se autóm, se jogosítványom nincsen még, mégis minden eddiginél több vízre sikerült eljutnom idén. Az már csak hab a tortán, hogy saját flúgosságom(?) jóvoltából mostantól minden horgászatomon a nagy területtel rendelkező, természetes vizek kerülnek előtérbe. Persze ehhez szükség van a megértő családtagokra és azokra a jó barátokra, akik a kiváló társaság és a megfelelő hangulat megteremtése mellett segíteni tudnak megoldani a lejutás problémáját is. Ennek kapcsán merült fel az ötlet még az év elején, hogy Ottóval és Krisztiánnal időt, energiát és anyagiakat nem kímélve meglátogatjuk Nógrád megye híres vizét, a Palotási-víztározót.
A foglalásunkat július utolsó hetére terveztük, egy 24-i (vasárnapi) túranyitó időponttal egybekötve. Ahogy közelgett az 1 hetes horgászat várva várt időpontja, úgy „kémleltük” fáradhatatlanul a tározóval kapcsolatos legfrissebb híreket. Ezek között szerepeltek az ott megrendezett versenyek végeredményei, illetve az ott szerencsét próbáló sporttársak tapasztalatai, és „alles zusammen” minden időjárással, helyválasztással, csalival (stb.) kapcsolatos információ, amely hasznos lehetett számunkra.
A helyszínre érkezvén megkezdtük a terepszemlét, eközben nosztalgiáztunk is egy kicsit, amint egy-egy ismerős álláshoz érve eszünkbe jutottak az itt lebonyolított korábbi túráink. Ottónak a „Szúnyogos” néven ismert helyhez érve törtek elő múltbéli emlékei, nekem viszont a tározó közepe felé haladva, a nagy löszfallal szemközti állás idézett elő hasonló merengést. Krisztián még nem járt itt, így ő ezúttal kimaradt a nosztalgiázásból.
Természetesen a legtöbb horgász ilyenkor foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a helyhez, ami már egyszer bevált, de a pontyfogás, illetve az időjárási tényezők hatását átgondolva nem ez a legkézenfekvőbb helyválasztási eljárás. Főleg nem Palotáson, ahol (mivel helyfoglalás nincsen) különösen nagy figyelmet kell szentelni a körülményekre. Így hát félredobtuk a korábbi emlékképeinket és elkezdtünk érdeklődni a tavon éppen szerencsét próbálók körében, hogy itt-ott milyenek a fogási eredmények. Nagyjából félórás helykeresést követően a tározó halőrház felőli oldalán található „utolsó bojlis állásra” esett a választásunk, mivel az előttünk szerencsét próbáló sporttárs - akit éppen váltottunk - biztató és eredményes horgászatról számolt be.
Miután sikeresen letelepedtünk, átgondoltuk az egész heti stratégiát. Csalizó és etetnivaló bojlikból készültünk szinte mindegyik ízvilágból (édes, gyümölcsös, fűszeres, büdös), melyeket az előzetes információk alapján többnyire csekély mennyiségben, illetve kereső horgászati stílust alkalmazva juttattunk be a megfelelő helyre. A végszerelékek tekintetében nagyméretű (100-150 g) rücskös ólmokat használtunk elsősorban, ezeket csak akkor cseréltük le kisebbre, amikor éppen dobálós pecához volt hangulatunk 1-1 felszereléssel. Külön kiemelném, hogy az ólmok minden esetben inline kialakításúak voltak, mivel ez a megoldás nekünk már számos alkalommal, és sok helyen több kapást hozott, mint az oldalkapcsos, illetve helikopteres kiképzésű társaik. Az iszapréteg vastagságára, valamint a „random” behúzásokra való tekintettel a közepes hosszúságú (15-20 cm) előkehossz mellett döntöttünk. Típusok tekintetében míg Ottó és Krisztián csak Sufix előkéket használt (Blend, Heavy), addig jómagam beélesítettem a „nagyágyút”, a PB Products Mussel 2 Tone nevezetű előkezsinórját, mivel egy korábbi, a tározón lezajlott horgászatomon azt tapasztaltam, hogy helyenként meglehetősen kagylós a terep.
Ennyi szakmázás, úgy vélem, elég is bőven, mivel cikkemet elsősorban a történtekre terveztem építeni…
Miután a készülődés és a bázis felépítése viszonylag sok időt vett igénybe, már kora estig is elrepült az idő, mire sikerült végeznünk az említett műveletekkel. Mire pedig mind a 6 bot végszereléke a helyére került, gyakorlatilag teljesen be is sötétedett.
Elkezdtük kitárgyalni, kivel mi történt a nyár első felében, ki-ki milyen humoros esetet élt át a közelmúltban, melyeknek felidézését jóízű nevetésekkel nyugtáztuk. Aztán a semmiből egyszer csak váratlanul egy pittyenés… Majd még egy…
A jobbos botom volt az, amelyen két szem 16-os squides golyóval csaliztam. Mire a bothoz értem, láttam, hogy már nagyon feszül a „rendszer”, a nyeletőfék épphogy nem szólalt meg, tiszta sor volt, rá kellett emelni! „Megvan! Ottó, irány a csónak, mehetünk!” „Nosza, gyerünk!”…
A hal kezes bárányként viselkedett a fárasztás első felében, mivel a ladik irányába igyekezett. Amint fölé értünk, egy pillanatra megmutatta magát, majd ezt követően tudtunkra adta, hogy ő bizony nem fogja ilyen könnyen adni a bőrét! A csata azonban sikeres szákolással végződött, és meglepődve tapasztaltuk, hogy ilyen rövid időn belül milyen szép példány jelentkezett.
Alighogy visszaengedtem az első kifogott halat, máris csatlakozott Ottó egyik felszerelése az események sorozatához. Ezúttal azonban nem mentek annyira gördülékenyen a dolgok… Ugyanis az történt, hogy az előző fárasztás során annyira lesodorta a csónakot a szél, hogy kifelé menet eltévesztettük a kikötés helyét, és egy állással odébb értünk partot a ladikkal. Így amikor Ottó kiáltotta, hogy „Csónak!”, Krisztiánnal kicsit furcsán néztünk egymásra… Aztán gyorsan döntöttünk, Krisz rohant a ladikért, én meg addig reflektorral világítottam Ottónak, hogy segítsem a fárasztásban. És ekkor történt a hét egyik leghumorosabb sztorija… Egyszer csak ilyen hangok érkeznek a másik állás, illetve Krisztián felől: „Dülüng, dülüng, dülüng, dirr!” „Mi volt ez?!”, kérdeztük… „B…eg, b…eg!” „Mi történt?!” „B…eg, beleestem a csónakba!”
Ottóval kidőltünk a röhögéstől! Tudniillik, az idei nyáron volt egy hét, amikor a hazai éghajlat inkább trópusi monszunra emlékeztetett, mintsem kontinentálisra, na, mi pont ezt a hetet fogtuk ki! A csónak aljában állt a víz, amely gyorsan elegyedett a csizmáink által behordott sárral. Képzelhetitek, mekkora élmény lehetett ebbe Krisztiánnak hasast dobni. :)
A nagy röhögések közepette persze megérkezett Krisz a ladikkal (nyilván csuromvizesen :)), így hamarosan már Ottó halának nyomában szeltük a hullámokat a koromsötét éjszakában. Nem sokkal később vissza is értünk egy újabb szép - ám ezúttal spanyolpikkelyes - potyesz társaságában.
Az események lezajlását követően visszakerültek a parton maradt végszerelékek a megfelelő helyekre, mi pedig a fáradtság felülkerekedése miatt hamar nyugovóra tértünk. Apropó, fáradtság… Aki ismeri személyesen is Ottó komámat, annak azt hiszem, nem kell bemutatnom, hogy ez a jóember milyen „csodákat” képes művelni, hogyha ez a jelenség eluralkodik rajta. :) Egy ilyen esetnek lehettem sajnálatos áldozata még ezen az első éjszakán, miután emberünk jobbos felszerelésén újabb kapás jelentkezett. Addig, hogy bejelentkezett az újabb érdeklődő, illetve, hogy csónakba szálltunk, még nem történt semmi különös, viszont a fárasztás kb. 3. percében beugrottak a bonyodalmak… Pittyen egyet a balos felszerelésem. Majd még egyet, majd beüzemel a nyeletőfék is, visít a cuccos. „Hurrá, összeszedte…” Ebben a pillanatban megszólalt a jobbos botomhoz tartozó kapásjelző is: „Ez nem lehet igaz, azt is összeszedte!” Alapvetően nem vagyok egy ingerlékeny típus, de ekkor nálam is elszakadt a cérna! Mármint nem a főzsinórom, hanem az ingerküszöböm, nyugodtsági szintemet túlterhelő jelenség miatt :)
A csúcs az egészben az volt, amikor Ottó hala ráadásként a saját bent lévő másik botját is belehálózta az egyébként sem apró bonyodalmakba! Amikor a parttól mintegy 70-80 méterre megláttam a teniszlabda méretű gubanc csomópontját, amiből három irányba ágaztak a korábbiakban bevetett végszerelékek, azt hittem, szörnyethalok! Felemeltem a zsinórokat és elharaptam őket egyesével, majd lassan, és óvatosan bevontattam a pórul járt felszerelések végszerkóit a ladikba. Volt gubanc, nem is kicsi!
A hal eközben még mindig vonszolta magával a csónakot, és már azért imádkoztam, nehogy valamelyik sporttárs zsinórját is megtalálja, mert abból már „Armageddon” lenne... Végül is nagy küzdelmek árán elejtettük a - harcsának - gyanított 13 kg feletti pikkelyest.
Mindannyiunk biztonsága érdekében javasoltam Ottónak, hogy ezen az éjszakán már inkább az alvásra koncentráljon, mert valljuk be, ember legyen a talpán, aki ennyi bonyodalom után még segített volna neki gubancolni :)
Már számomra az is elég nehézséget jelentett, mire a saját, hibátlanul bevetett motyóimon bekövetkezett károkat eltakarítottam, majd a szerelékeket újrakötöttem, illetve visszahúztam. No meg persze ezt követően vagy 10 percen át azon tanakodtam, hogy milyen dőlésszögbe állítsam a podomat, hogy ilyen katasztrófa elő ne forduljon még egyszer az előttünk álló 6 nap alatt?! :)
Végül is ezek is mind megoldódtak, és hullafáradtan folytathattuk a megérdemelt pihenést. Azonban nem sokáig, mert hajnalban egy újabb érdeklődő riasztása miatt kellett lemondanunk a nyugodt alvásról. Az éjszakai bonyodalmakat követően visszahúzott balos felszerelésemen felkínált squides golyót találta meg ismét valaki. Az elkövető egy 12,40 kg-os tükrös volt.
Ha azt hiszitek, hogy a heti humoros események ezzel véget is értek, akkor megnyugtatok mindenkit, hogy még voltak meglepetések a túra során! De mivel az időrendi áttekintés bevett szokásom, majd csak a megfelelő helyeken térek ki a további eseményekre… :)
Hamarosan Krisztián is beszállt a halfogásba a reggeli órákban, ugyanis a hóember formában felkínált Monster Crab bojliját megtalálta egy szebb pikkelyes. Eközben Ottó is magához tért és rendet tett az éjszaka leamortizált felszerelések „zsinór kavalkádja” között.
„Jó lesz ez!”, gondoltuk. Még 24 óra sem telt el, de már mindenki fogott 10 felettit. Krisz bogarat ültetett Ottó fülébe a Monster Crab ízzel, s miután arra a következtetésre jutott, hogy ezt neki is ki kell próbálnia, elkezdte vele húzni a halat. Volt köztük kicsi is, nagy is egyaránt, de volt sajnos halvesztés is. Viszont azt a tényt, hogy a Krisztől kunyerált bojlikkal, illetve a tőlem kapott végszerelékekkel orrba-szájba fogta a halakat, mi meg csak bámultunk, mint borjú az újkapura, cseppet sem találtuk ám viccesnek… :)) Bár úgy vélem, ráfért már a srácra egy kis sikerélmény, mert nem indult túl rózsásan az idei horgászéve.
Ám a fentebb említett körülmények legviccesebb eseménye csak ezután következett! Miután vittünk magunkkal dőlőbóját, elhatároztuk még a délelőtt folyamán, hogy kettőnk között kialakítunk egy etetést dobótávra is. (Az első napon már nem volt energiánk foglalkozni a bójázással ezért ezt a műveletet meghagytuk a következő nap reggelére.) Mivel Krisztián már egy másik álláson foglalt helyet, neki végig „randomba” kellett a halfogást megoldania.
Miután átszereltünk egy-egy botot dobósra, tanakodtunk egy keveset a csalik kiválasztásán, majd hamarosan mindenki meg is találta a számára legmegfelelőbbet. Hogy mi volt itt a poén?! Hát az, hogy aznap a dobálós botokon is egyedül Ottónak volt értelmes hala! :) Miután felcsalizta e felszerelését két szem 16-os fűszeres bojlival, majd nekiindította a végszereléket a horizontnak, a becsapódás pillanatától számítva alig telt el fél óra, és egy komolyabb halat akasztott a partról bevetett készségéhez tartozó felszereléssel. S mint az nem sokkal később ki is derült, egy közel 15 kg-os tükröst sikerült elejtenie, ami végül a túra legnagyobb hala is lett egyben.
Délután Krisztián is csatlakozott a halfogáshoz. Komoly érdeklődőt akasztott, még a melles csizmájára is szüksége lett a csata folytatásához! Végül e küzdelem eredményezte neki is a legnagyobb halat.
Eközben persze én sem akartam kimaradni a halfogásból, így hamarosan gyarapítottam egy újabb 10 felettivel a már amúgy sem kis mennyiségű összfogásunkat.
Késő délután újabb csúnya viharfelhők látszottak közelegni (már lassan meg sem lepődtünk ezen…), ezért elhatároztuk, hogy az erre „rászorulónak” vélt felszereléseken még frissítünk egyet a zuhé előtt, hogy éjszaka ezzel se nagyon kelljen bajlódnunk. Ottónak a frissítési tanakodása gyorsan lerendeződött az egyik felszerelésén, miután egy újabb 10 feletti merénylő elvitte a jobbos motyóját.
A napi utolsó termetesebb érdeklődő után gyorsan ránk sötétedett, ám ezúttal nyugodt volt az éjszakánk. Érdekességként megemlítem, hogy számomra rejtélyes okokból kifolyólag egyedül az első éjszakán fogtunk termetesebb halakat az egy hét során, a további hat éjszaka olyan szinten csendes volt, mintha gyakorlatilag nem is horgásztunk volna ezen időszakok alatt. Így volt időnk jócskán kipihenni a nappali események fáradalmait, legalábbis ameddig a „Kánaán” tartott, de erről mindjárt mesélek bővebben…
A keddi nap első fele eleinte csendesen indult, de délután elérkezett az én időm! Ismét beindult a dupla squides „történet”, ennek köszönhetően rövid időn belül két szépséget is sikerült szákba terelnem. Külön kiemelem, hogy az aznapi első termetesebb pontyom kiváló például szolgált arra, hogy egyrészt miért nem szabad füstölős kapásnak nagyot bevágni, másrészt, hogy milyen előnyei vannak egy lágyabb botnak a fárasztásnál…
Ottó sem maradt hal nélkül kedd délután…
A szerdai nap volt a túránk „vízválasztója”, ugyanis az történt, hogy ekkora látszott eldőlni, hogy ami szépet és megbecsülendőt tartogatott nekünk a tározó, azt már „begyűjtöttük”. Ugyanis egy teljesen váratlan fordulat „jóvoltából” az addig igen szépen táplálkozó nagytestű pontyok összeszedték a „sátorfáikat” és olyan szinten faképnél hagytak minket a tározó hátsó végében, hogy varázslónak kellett volna lennünk ahhoz, hogy szerda délutántól vasárnap délig akár egyetlen kapitális halat is horogra csaljunk! Igen, jól olvastátok, a 60 órányi kiváló horgászat után 108 órás küzdelem következett 1-1 kapás kicsikarásáért! Mindezek tetejében az a kevés hal is, ami jött, az is csak az aprajából való volt, ezért többségüket nem is fotóztuk.
Mint említettem, szerda délutántól álltunk le a halfogással istenigazából, de még aznap délelőtt Krisztián megakasztotta a hét utolsó 10 kg feletti halát. Érdekességként említem meg, hogy érzékeltessem az akkori halfogási nehézséget, hogy kora este, amikor az itteni halőr, Józsi jött hozzánk látogatóba, és közöltük neki a fogást, tájékoztatott minket, hogy aznap mi fogtuk a tározón a legnagyobb halat. Csodálkoztunk ezen, ugyanakkor megnyugodtunk, hiszen tudtuk, hogy nem mi vagyunk bénák…
Mivel halfogási élményekről innentől már nem sokat tudok mesélni, inkább visszatérnék a humoros történetekre, amik az egy hét során történtek. Hogy a most következő sztori melyik nap történt, azt már ugyan meg nem mondom - szerintem még Ottó se -, de hogy sajnálatos „áldozata” lett egy elég mókás esetnek, az egyszer biztos! Én személy szerint bárhová is megyek horgászni, nincs az a pénz, amiért képes lennék mezítláb közlekedni a vízparton. Hát, Ottó ehhez másként viszonyul, rá is fázott miatta rendesen. Mielőtt műtétekre meg hatalmas kínlódásokra gyanakodnátok egy „horog ütötte seb” miatt, megnyugtatok mindenkit, hogy ennyire fájdalmas eset (akkor) nem történt, viszont hangos káromkodás egy mezítlábas közlekedésből bekövetkező eset miatt igen. Ugyanis amikor emberünk egy magasugrót megszégyenítő módon szökkent fel az alatta elterülő füves aljzatról, és megkérdeztem, hogy „Mit műveltél?!”, a következő választ kaptam: „…. …, (káromkodás) beleléptem egy darázsba!” Volt röhögés, nem kevés, még az „áldozat” részéről is! :)
Eközben a haltalan, esemény- és kacajmentes órákat részben a fotózással töltöttük: készítettünk képeket a horgászhelyeinkről, a körülményekről, csalikról stb. Persze ezt is csak akkor, amikor az időjárás nem késztetett minket menedékeinkbe…
Ahogy közeledett a túra vége, úgy szaporodtak a humoros események! Eközben néha azért horogra akadt egy-egy hal is, de értékelhetőt közülük csak Ottónak sikerült fogni. Az egyik ilyen delikvens egy kisebb harcsa volt, ami amellett, hogy felvette a bojlit, még azt sem szégyellte tudtunkra adni, hogy ragadozó halként ő igenis megkedvelte ezt a fajta táplálékforrást! Erre akkor jöttünk rá, amikor a horogszabadítás közben valami szemlátomást kitüremkedett a hasánál: Egy kb. 30 mm-es átmérőjű bojli volt a gyomrában, melyet szabályosan ki lehetett tapogatni. Nem kis derültséget keltett ez a jelenség is, ilyennel sem találkozik minden nap az ember…
Ottó másik fogása már értékesebbnek bizonyult. Aki látott, illetve fogott már karikakeszeget és azt is tudja, hogy ennek a halnak mekkora az átlagos mérete, az most biztosan felkapja majd egy pillanatra a fejét. Az általa elejtett egyed pontos tömegét ugyan nem mértük, de ránézésre meg lehetett mondani, hogy meghaladta a 40 dkg-ot. Feederbottal fogta, amit az egyik pontyozó motyó helyett vetett be a kapástalan órákban.
Szombaton lenézett hozzánk látogatóba Váradi (Zéró) Feri, aki amellett, hogy sztorijaival tovább fokozta az amúgy sem szomorkás hangulatot, még szemtanújává is vált a heti egyetlen bénázásomnak. :) Az történt ugyanis, hogy amikor az egyik felszerelésemen frissíteni akartam, akkora erővel kezdett el tombolni a szél, hogy képtelen voltam evezéssel irányítani a ladikot. Mikor arra észleltem, hogy a csónakkal már bőven elhaladtam a másik készségem zsinórja felett is, katapultáltam a nálam lévő végszereléket, miután észbe kaptam, hogy hiába erőlködöm. Na, most ez egy annyira sikeres mozdulat volt, hogy a horog kitekerés közben elakadt a legszélső nádnak a szárában! Káromkodtam ott is egy sort, mire sikerült kiszabadítani a végszereléket :)
Feri ottani tartózkodása alatt sajnos nem szerepelt egyetlen fotón sem, ezért ilyen jellegű igazolvánnyal nem tudom alátámasztani, hogy lejött hozzánk látogatóba, de utólagos elmondása szerint ez „Nem is baj.” :) Mindenesetre köszönjük neki, hogy jelenlétével megtisztelt minket, illetve, hogy átmenetileg csatlakozott a hangulat fokozásához!
És akkor jöjjön a slusszpoén, amely horgászatunk utolsó mókás története volt, így halas képek hiányában ezzel szeretném palotási történetünket zárni: Krisztiánnak kapása van bojlira, megemeli a felszerelést. A bot láthatóan görbül, a hal megvan. Nem sokkal a bevágás után az ismeretlen ellenfél határozottan megindul(t), még a fék is szépen megszólal(t). Krisztián csónakot kért, Ottó indult a segítségére. Csak annyit láttam a partról, hogy Krisz valamiért nagyon gyorsan tekeri az orsót, vagy nem lesz nagy a hal, vagy leakadt neki… Amikor odaért az előtétzsinór a spiccgyűrűhöz, Krisz ráemelt a botra, csak van azon valami… „DÉVÉR!”, kiáltott fel Krisztián egy szalonképtelen kifejezés és egy hangos röhögés kíséretében.
Amikor elindultak kifelé a ladikkal, nekem a parton már folytak a könnyeim, mert nem tudtam feldolgozni az esetet, hogy egy dévérkeszegért csónakba szálltak fárasztani! De kellenek az ilyen történetek is, legalább lesz mit felidéznünk a közös horgászataink legviccesebb emlékeiből évekkel később is… :)
Végezetül egy gyors összegzésként összefoglalom, hogy miért volt mindannyiunk számára emlékezetes ez a horgászat: rengeteget nevettünk, szép helyen horgásztunk, és mindenkinek jutott valami dicsőség a kifogott nagy halak tekintetében. Ez utóbbiról az alábbi táblázat adatai is tanúskodnak:
Szeretném megköszönni minden Kedves Olvasónak, hogy időt szánt a történet elolvasására, és egyúttal kívánunk sok-sok hasonlóan humoros esettel tarkított horgászatot és sok szép halat mindenkinek!
Írta: Jávorka Dániel (jdcm333)
Fotók: Ottó, Krisz, Dani
