Hosszas tervezés és beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy az év végi utolsó közös horgásztúránkat nem a „Tökleveles Dzsungelben” hanem a hozzánk még közelebb eső, „Baranya Gyöngyszeme” becenevű vízre tervezzük. Ott közösen még nem horgásztunk, de tudtuk, hogy nagy kihívások elé nézünk a vízterület nagysága miatt. Irány Merenye!
Felkészülésünk során csalinak az eddig már jól bevált, saját recepten alpuló büdös és fűszeres golyókat készítettük. A horgásztúra időpontjához közeledve egyre jobban átszellemül az ember. Már a napi munkára sem tud figyelni, egyre csak a horgászat, a megfelelő csali kiválasztása, a szerelés finomítása és a hangolása jár a fejében.
Elérkezett az indulás időpontja. Zökkenőmentesen megérkeztünk a tározóra, gyors jegyváltás a büfénél, útravalónak még egy-két információ az éppen távozó horgásztársaktól, akik az általunk kiválasztott helyen horgásztak. A horgászállást személygépkocsival nem tudtuk teljesen megközelíteni, félúton leparkoltunk, a hátralévő utat pedig egy terepjáróval tettük meg. Végre megérkeztünk a horgászálláshoz.
Gyors kipakolás a kocsiból, a fontosabb dolgokat már be is hordtuk a stégen elhelyezkedő bungiba.
Az állványok fölállítása és a botok beélesítése után helykeresésbe kezdtünk, ami elég sok időt elvett. Próbáltuk a 6 botot különböző távolságokra elrakni és keresni az átlagosnál mélyebb vízterületeket.
Mind a 6 bója a helyén, már csak a szerelések bejuttatása a cél. A stég és a bóják közötti nagy távolság miatt úgy döntöttünk, hogy az elektromos motort pihentetjük éjszakára, inkább kézi erővel hajtjuk a csónakot. Aki próbálta már ezen a tározón evezve bejuttatni a csalit, az tudja, miről írok. Aki nem, az ne próbálja ki.
Csaliként a 20 mm-es saját készítésű golyókból horgonként egy, illetve két golyót, Half N Half golyóból és extra 28 mm-es golyóból pedig egy szemet használtunk. Kis mennyiségű, de koncentrált etetést alkalmaztunk. A nagy távolság miatt 150 és 200 g-os ólmokat használtunk. A késő délutáni testmozgás, az egyszerű, de királyi lakoma és a tetemes mennyiségű folyadék elfogyasztása után hamar álomba szenderültünk.
Az éjszaka kapás nélkül telt el. A délelőtti csali-újrahordás után, az évszakot meghazudtoló napsütés vette kezdetét, pedig az időjósok erre az időszakra csapadékot ígértek.
Kora délután az egyik jelzőm megszólalt: egyet majd még egyet, aztán a hal szépen, komótosan elhúzta. Laza bevágás, és megkezdődött a várva várt fárasztás. A stég közelében ment egy kicsit a huzavona, de a hal előbb föladta. Gyors szákolás, és már a stégen is van. Végre, a túra első hala! Nem valami nagy, de egy hibátlan pikkelyessel hozott össze a sors.
Újracsalizás, majd behordás. Délutánra szikrázó napsütés lett, a halak kapókedve kicsit élénkült. Társam is szákolt egy szép tövest, majd kicsit később még egyet. Reméltük, estére megindulnak a halak. Az esti csali-újrahordás után kicsit megfáradtan álltunk neki a vacsora készítésének. Kelet felől egyre több viharfelhő gyülekezett, így a vacsora készítését a hangulatos bungiban folytattuk. A halak is megérezték a vacsoránk és a készülődő vihar illatát, mert a balos jelzőm hirtelen megszólalt. Laza behúzás - megvan.
Elég nehéz csata vette kezdetét, de sikeresen kikényszeríttettem egy közös fotózásra ezt a szép tövest is.
A hal visszaengedése közben már fölerősödött a szél, és az eső is nekieredt. Órámra nézek: még csak 18. óra van.
A szerelést újra kell húzni, nincs min gondolkodni. Gyorsan csónakba szálltam, és irány a sötétség. Pár perc múlva a fejlámpám fényénél megláttam a jelzőbójákat. Gyors fejszámolás, melyiket is keresem? Megvan, célba veszem, irány a kiszemelt bója. Tíz perc múlva ismét a stégen vagyok. Gyors ruhacsere - mert szétáztam - után nekiláttam a félbe maradt vacsorámnak. Alighogy befejeztem, megindult társam jelzője is.
Bevágás… megvan! Készülődök a stégen, a szák a kezemben, matrac kiterítve, de eközben az én jelzőm is megszólal! Laza behúzás… megvan.
A sötétben, vízszintesen szakadó esőben ketten fárasztunk. Társam előbb stégre emeli ellenfelét, melyet gyorsan pontyzsákba rak, én még küzdök egy kicsit az enyémmel. A stég közelébe érve erőre kap és kitör balra, a másik szerelésem alatt. A zsinór alatt gyorsan elhúzom a botot és fárasztok tovább. Még egy erőtlen kitörés, amit még idejében sikerült kivédenem, és végre föladja a harcot. A víz tetején egy gyönyörű tükörponty piheg kimerülve. Gyors szákolás, és már a matracon pihen nagyra becsült ellenfelem, akit sikerült egy rövid időre partra kényszerítenem.
De nem sokat gyönyörködhetek benne, mert a balos botomon kapás van. Gyorsan pontyzsákba rakjuk, és máris folytatom a fárasztást tovább, ám egy másik bottal. Pokoli nehéz ilyen távról halat partra kikényszeríteni. Jobb halnak ígérkezik, mint az előző: nehezen sikerül stég közelébe húznom, ahol több alkalommal a spiccet a vízig húzza, olyan hevesen, nagy erővel tör ki. De pár perc múlva ő is föladja a harcot és szépen fölfekszik a vízre. Társammal egymásra néztünk - egy spanyol pikkelymintázatú gyönyörű ponty jelent meg a víz felszínén. Gyors szákolás, majd a matracon pihen tovább. A gyönyörű, csodaszép ponty láttán boldogságom leírhatatlan volt. Fogtam már kisebb példányt ilyen mintázatúból, de 10+-ost még sikerült idáig. Egy fotó, és már szabadon is engedtük. Remélem, azóta több horgásztársamnak kellemes élményt hozott.
Csak ezek után emeltem a stégre az addig pontyzsákban pihenő halat egy gyors fotózáshoz. Talán a friss, oxigéndús víz miatt, nem tudom, de ellenfelem teljesen kipihente magát - velem ellentétben. Fárasztó örökkévalóságnak tűnt a fényképezés. Ellenfelem nem akart fényképezkedni velem, talán nem tetszettem neki. Nagy nehezen csak lett két jó, fotóalbumba való kép, így végre szabadon ereszthettem ezt a halat is.
A horgok újracsalizása és a szerelések újrahordása szintén örökkévalóságnak tűnt, de már csak egy volt hátra. Csali a horoggal a fölső cipzáras zsebbe, és irány az utolsó bója. A szűni nem akaró esőben az ember „természetesen” mindig szemből kapja az áldást, ami jócskán megnehezíti a pontos helymeghatározást. Na, ez történt velem is. A jelzőbóják fényéből semmit nem láttam, kb. találomra indultam el, mint eddig. A jobbos botom a tározó északi része felé néz, tőlünk jobbra nem horgászik senki. Elindultam, de egy kis idő múlva megálltam… körülnézek a lámpám fényénél, de semmit nem látok. „Á, még messze vagyok, gyerünk tovább!”… Egy ütemesebb tempó után - már amit a szél engedett - ismét megállok és körülkémlelek, de a bójákat nem látom, csak az eső mossa arcomat. Mielőtt elindulnék, távoli kiabálás üti meg a fülemet. Figyelek, hallgatózom, most már tisztábban hallom társam kiabálását: „Állj meg, nem jó irányba mész!”
Körülnézek, de semmit sem látok. A szerelést kidobom a zsebemből, megfordítom a csónakot, és irány kb. a stég. A part közelében szembesültem a hihetetlennel, egy horgászállással följebb értem ki, pedig végig balra tartottam. A stégen társam fogad, hogy már a 450 m zsinórkapacitásom végénél jártam. Kitekertem a szerelést, csónakba ültem és még egyszer irány az utolsó bója. Úgy a táv felénél meglátom a bóják fényét, betájolom magam és irány a kiszemelt bója. A szerelést leengedem, egy marék bojlit és egy marék pelletet szórok köré, majd irány a stég. Gyors ruhacsere után vár a jó meleg hálózsák.
Hajnal felé a balos botom jelzője ébreszt, „valaki” érdeklődik a csali iránt, később szépen el is húzza. Behúzás… nincs meg! „Vagy otthagyta, vagy rosszul akadt…”, ilyen gondolatokkal a fejemben tekerem ki a szerelést. „Én most be nem viszem, az biztos!” Esik az eső, hulla fáradt vagyok. Az ólmot lecserélem egy 80 g-osra, és csak úgy találomra bedobom a szerelést, majd irány a hálózsákom.
Reggel felé a találomra eldobott szerelékes botom jelzője ébreszt minket, visít egyfolytában, mint a malac, amit a kivégzőhelyre húznak. Laza behúzással reagálok, de csak luftot ütök… nincs meg. Kitekerem a szerelést, de nem dobom újra, visszarakom az állványra a többi botom közé.
Az eső elállt, kitisztult az ég, és igen csípős a reggel. Kitekerjük a szereléseket, csalicsere, majd ismét az újrahordás. A délelőtt folyamán a szél megélénkült, és a nap is előbújt.
Társam a délelőtt folyamán szépen fogta a pontyokat, míg nekem kapásom sem volt. Ez az igazi kihívás! A bóják közel azonos távolságra vannak, a csali ugyanaz, a vízmélység szintén azonos, az aljzat szinte mindenhol kicsit iszapos, és mégis folyamatosak nála a kapások. Finomítok a szerelésen: egy szem süllyedő saját készítésű csalival újrahordok.
A délután folyamán sikerült kapást kicsikarnom, bár a hal nem valami termetes, de azért csak ponty.
A nap hátralévő részében társam még egyszer fényképezkedett egy szebb ponttyal, míg én két kapásból két sikeres szákolásig jutottam.
Az utolsó éjszaka bizakodással töltött el minket, habár éjszaka nem nagyon volt kapásunk idáig. Bíztunk a csalinkban és az etetett helyekben. A vacsora elfogyasztása után beszélgetésbe kezdtünk. Fölelevenítettük sok együtt töltött közös horgászat sikerét és kudarcát. Elkezdtük tervezgetni az elkövetkező évet, de sajnos nem lett belőle semmi, útjaink különváltak.
Elég későre járt már, mire lefeküdtünk. Az éjszaka esemény nélkül telt el. A felkelő nap sugarai a stégen fogadtak. Számadást készítettem magamban az elmúlt napok eseményeiről. Társam, ha nem is fogott kapitális pontyot, de szépen terelgette őket kifelé. Nekem sikerült egy 14 kg közeli tükröst és egy hasonló tövest fognom, míg a spanyol pikkelymintázatú ponty a maga 12 kg-os tömegével megkoronázta a túrámat. Panaszra nem lehet okunk, nem jöttünk hiába. Az ettől független, hogy a túránk előtt leesett eső és a napokban esett tetemes mennyiségű csapadék hatására az utak teljesen járhatatlanok lettek személyautóval.
Hazafelé készülődés és a pakolás közepette viharos erejű szél támadt, teljesen fölkorbácsolta a tározó vizét. Már csak a bóják kihozatala maradt hátra. Csónakba szálltam, ám pár evezőcsapás után a szél 180 fokkal megfordította a csónakot. Hirtelen a vér is megállt bennem. „Áh, én be nem megyek, az biztos, felőlem ott is maradhatnak!”. Társam jól megtermett, ő bevállalta a bóják kihozatalát. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérte az első bóját, és a többit is csak komoly erőfeszítések árán sikerült megközelíteni és a csónakba emelni. Fáradtan és elgyötörten ért partot.
Mire megérkezett a szállító járművünk, addigra készén álltunk. Egy gyors búcsú a horgászállástól, és irány a parkoló, ahol a gépkocsiijainkat hagytuk. Én az autóval a kavicsos végén álltam meg, társam kicsit lejjebb, a füvesen, ami teljesen átázott. A terepjáró segítségével tudtuk csak szilárd burkolatú útra húzni. Bepakolás után még egy laza búcsú a víztől, és irány haza.
Jövőre ugyanitt!
Írta: Balogh Lajos
Fotók: Balogh Lajos és „Dufy”
