Előző év nyarán két barátommal ellátogattunk a Nógrád megyei Ludányhalászi falucskába egy közös horgászatra. Két dolog miatt is fontos volt ez számunkra: ritkán tudunk összeülni a barátokkal, másrészt a tó is merőben új volt számunkra. Ha kíváncsiak vagytok, mit sikerült összehoznunk 24 óra alatt egy ismeretlen vízen, akkor tartsatok velem!
Az Öregpotyka HE két vízterületet kezel: az Élmény- és a Pontyos-tavat. Az Élmény-tavon már volt szerencsém párszor kipróbálni a tudásomat, szép pontyokat fogtunk, 3-8 kg közöttieket. Régóta vágytunk már egy horgászatra a Pontyos-tavon is, de valami mindig közbeszólt. Mindkét tó mesterséges, a sóderbányászat következtében jött létre. A mederviszonyok nagyon változatosak, a meredek törések általánosnak számítanak mindkét tavon. Az aljzat kavicsos, sóderes, ritkán iszapos, a víz minősége kifogástalan. A Pontyos-tó több mint 30 ha vízfelülettel rendelkezik és nyaralókkal, stégekkel szinte teljesen körbeépített. Nekünk egy 200 m hosszú partszakaszból álló versenypályán kellett elhelyezkedni. Jól jött volna egy kis helyismeret, de jobb híján hasraütés-szerűen választottuk ki helyünket a meghorgászható szakasz vége felé.
Már nyolc óra is elmúlt, a reggeli nap sugarai kezdtek perzselni bennünket, mire felállítottuk sátrainkat és elkezdhettünk etetni. Nem kapkodtunk el semmit, mivel egy dolgot sikerült megtudni a vízről: nappal egy-egy pontynál többet szinte lehetetlen megfogni, és azokat is inkább csak dél után csalhatjuk horogra. A rod-pod felállítása után 110 grammos ólom csattant a vízben maga után húzva markerúszómat. 120 métertől kezdtem el a mélységmérést egészen 70 méterig, ötméterenként megmértem az előttem lévő vizet. 105 méterre a parttól találtam egy meredek törést, ahol 60 cm-rel mértem mélyebb vizet, mint a környező területen. A hely érdekessége még, hogy a törés mögött mély iszapréteg fogadta az ólmot, ami szokatlan ezen a sóderes aljzatú tavon. Reménykedtem, hogy az iszap élőlényei természetes táplálékkal látják el a tóban élő néhány nagyra nőtt példányt, így ezt a távolságot választottam. Az etetésre 1 kg 24 mm-es saját készítésű oldódó bojlit juttattam be spomb segítségével. A hajszálelőkére ugyanolyan csali került, mint amivel az etetést végeztem, de 20-as méretben. Hogy pontosan mivel is horgásztam, azt majd elárulom, ha fogtam is valamit!
Matyi és Bence barátom is hasonlóan tett, megkeresték az iszapos részt, ami az állásuk előtt 80 és 95 méterre volt, majd beetettek. Teltek-múltak az órák, hol a frissítő sörünket cseréltük a szék pohártartójában, hol a csalit a horgon. Hat bot, hat horog… minden lehetséges variáció volt már délre az édes pop-uptól a mindig favorit fűszereseken át egészen a legvadabb halas-húsos fehérjedús falatokig. Mondanom sem kell, hogy semmi eredménnyel. Taktikát kellett váltani, mert a csalikeresés nem vált be. Ha nem kellenek nekik a finomságok, akkor erőltetjük! Feltettem azt a csalit, amit a legjobbnak éreztem, aztán repülhetett is vissza az etetésre. A mély iszapból finoman kihúztam az ólmot, majd otthagytam a szereléseket. Két óra csend után füstölős kapással köszönt be az első vendég. Bevágás után egyből féket kellett lazítanom, úgy megiramodott a hal. Körülbelül húsz méter zsinórt húzhatott le, mikor már lassulni kezdett. Óvatosan a dobra nyúltam és finoman megállítottam. Biztos voltam benne, hogy ez bizony egy nagydarab potyka lesz. Ebbe a vízbe sosem telepítettek célzottan nagy halat, az őshonos állomány pár példánya nőtt meg tekintélyes méretűre. Természetesen a többi bedobott szerelés irányába indult el. A másik botom zsinórja fölött egyből átment, de már Matyi zsinórjain is átküzdötte magát. Két állással lejjebb szerelékektől nem zavartatva folytathattam a fárasztást. A part közelébe érve nem hazudtolta meg származását, fordult egyet és megiramodott vissza a mélybe. Az itt élő halak nagyon hevesen küzdenek, mint már korábbi horgászataink során az Élmény-tavon azt megtapasztaltuk. 10 percig is eltartott, mire megláttuk: gyönyörű potyka jelent meg a felszínen. Tátogott egyet-kettőt, majd elkábult. Lassan elkezdhettem a merítő felé terelni halamat. A szák közelébe érve a megfelelő pillanatban nem sikerült barátomnak megemelnie a hálót. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amint újra és újra próbálkozott a szákolással. Gyorsan szóltam neki, hogy hagyjon fel a próbálkozásokkal, nehogy megfogja a horog a merítőt, és elveszítsem ezt a szép halat. Beakadt a merítőháló a letört, vízbeesett ágakba. Az újabb próbálkozásnál szerencsére minden rendben zajlott, partra tudtuk segíteni a halat. Gyönyörű, magas hátú töves feküdt előttünk a matracon. A tiszta víz miatt a halnak nagyon szép színe volt.
A fényképezéskor nem volt túlságosan együttműködő, nem adta könnyen azt a képet. Farkával felcsapta arcomba a matrac mellől a sódert, kicsit megpaskolta a karomat is. Pontyzsákkal a szemén megnyugodott, így szerencsére nem esett baja. Fertőtlenítést követően búcsút intettünk egymásnak. Felejthetetlen pillanatokat okozott, ahogy a víz alatt még métereken keresztül láttam, amint elúszott, vissza a mélybe, ahonnan érkezett. Matyi is csalit és taktikát váltott. Ugyanazt a húszas méretű golyót fűzte hajszálra, mint amire nekem érkezett a halam és az etetés szélére dobta mindkét szerelését. Én is így tettem, továbbra is az etetés szélét horgásztam meg.
Kezdtünk megéhezni, már egy óra elmúlt. Gondoltuk, megpróbáljuk a régi, jól bevált technikát is… amikor a horgász eszik, akkor a hal is eszik. Örökérvényű dolog, hogy ha nagyon éhes vagy és elkezdesz enni, kapásod lesz. Hát, ez most nem jött be, de legalább megpróbáltuk! Másfél órát áztak a csalik, mire lassú, húzós kapásra kaptuk fel a fejünket. Matyi szerelékét húzta el végre valami. A sikeres akasztás után már biztosak voltunk benne, hogy ez is egy megtermett jószág lesz. Nem tétovázott sokat, több tíz méter damilt húzott le. Már jóval az etetés mögött járt, mikor meglazult barátom zsinórja, majd csalódottan kitekerte szerelését. Valahogy megszabadult a hal a horogtól. Mindketten nagyon sajnáltuk, mivel tudtuk, hogy nem sok kapásra számíthatunk, és minden lehetőséggel élni kell. Nem baj, talán majd a következő!
A nappal már nem tartogatott számunkra halat, nem úgy az éjszaka! Ám mielőtt elmesélném nektek, engedjétek meg, hogy bemutassam a csalit, aminek szép tövesemet köszönhettem, és amivel továbbra is próbáltuk horogra csalni a nagypikkelyűeket. Mindig saját magam szoktam elkészíteni a horogravalót, ez most sem történt másként. Szerettem volna egy fogós büdös csalit készíteni enyhe édeskés háttérrel. Így esett választásom a Haldorádó Nagy Ponty etetőanyagra, mely keverékem alapját képezte. A mix leszitált, lisztfinomságú részéhez (kb. 700 g) 200 g Haldorádó hallisztet és 100 g tintahallisztet kevertem. Aromának a Haldorádó Black Squid adalékát választottam, ez tűnt a legígéretesebbnek az alapötlethez.
Lassan kezdett lebukni a nap, így nekiláttunk az etetésnek. Igyekeztünk minél koncentráltabban bespombolni a fejenként egy kiló bojlit. Teltek-múltak az órák, már kezdett kellemes lenni a levegő. Egy kapásjelző hangja törte meg a csendet. A part 3 szintből áll, lépcsős kialakítású. Sajnos a nagy sátrainkat nem tudtuk felállítani a keskeny parton a botok mellett, ezért éjszaka esésekkel tarkított, nevetős kapások vártak ránk. Miután leküzdöttem a 4 méter szintkülönbséget, sikeresen bevágtam. A bot megállt a kezemben, de szerencsére jól beállított fékem szépen adagolta a zsinórt a megugró halnak. Újabb kemény ellenfél vette fel a csalit, és elkezdődhetett a hosszú, élvezetes fárasztás. Nehéz ellenfél volt, a kirohanás után mintha tuskót próbáltam volna kihúzni, lassan tudtam csak magam felé terelni. Nem segített azzal sem, hogy oldalra próbált menekülni, de még időben sikerült jobb belátásra bírnom az öreg halat. A botspiccet víz alatt tartva folytattam az óvatos fárasztást. Nem hittem ebben a módszerben sokáig, de sikerült végig teljesen magam előtt tartani a halat.
0,22 mm-es damilom a sérült volt, kiszálkásodott, ezért a szokottnál lazább féket használtam. Végre meghallottuk, ahogy a dobóelőke csomója eléri a spiccgyűrűt. Közeledett már. A beesett gallyaktól féltettem a halat, megpróbáltam vízfelszín közelébe emelni, ám ami ekkor történt, az felejthetetlen számomra. 5-8 méterre a parttól tisztán láttuk a gyönyörű, aranyszínű, megtermett pontyot. Lassan mozgott, úszkált fel s alá, majd egy hirtelen farokcsapással ismét megiramodott és több tíz méter zsinórt húzott le a dobról. Ismét sikerült partközelbe terelni a halat, ami a lámpa felé fordult és rázni kezdte a fejét. Beleborzongtam, ahogy láttam az ólmot himbálózni jobbra-balra a szája alatt. Megfordult és ismét mélybe tört, de már kevésbé vehemensen. Életre szóló élmény volt látni, ahogy küzdött az a nagy ponty a tiszta vízben. Sikerült elsőre megszákolni, majd matracra fektettük. Ennyire szép, életerős halat még sosem fogtam, nagyon szerencsésnek éreztem magam. A parton nem folytatódott a küzdelmünk, így épségben tudtuk visszaengedni élőhelyére.
Mire visszakászálódtunk a meredek emelkedőn a sátorhoz, kisvártatva újabb kapás hangjára lettünk figyelmesek. Matyi orsója füstölt el, valami nagyon belekapaszkodott a horogba. Bevágás után nyugtázta: „Ez jó hal lesz!”. Lámpámat felkapcsolva rávilágítottam 3 lb-s botjára, ami karikába görbült, majd megszólalt a fék. Jobbra indult a behemót a bedobott szerelékeim felé és nem sokkal később csipogni kezdtek a jelzőim. Kezdődhetett az indiántánc… :) Két bottal kezemben igyekeztük kiszabadítani a menekülő halat, de szerencsénk volt. Pár botemelést és helycserét követően megoldottuk a kisebb fennakadást. Az állásomtól jobbra már üres partszakasz állt barátom rendelkezésére. A hal nem adta könnyen magát és furcsa taktikát választott. Folyamatosan jobbra tartott, egészen ki a partig. Körülbelül negyven méterre lehetett tőlünk, amikor elveszett a kontakt. Horgásztársam csalódottan tekerte ki szerelését, ez már a második elvesztett hala volt aznap. Horogtípust váltott, majd visszadobta a végszerelékét az etetés szélére, ahonnan ez a hal is érkezett. Az éjszaka még két db 8-9 kg körüli tövest tartogatott nekem, és egy halat én is elvesztettem a part felé félúton.
Mindketten egyetértettünk, hogy bár kevés kapásban volt részünk, visszatérünk még ide, mert felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Egy hét múlva Mátéval bővülve érkeztünk meg, immáron csak éjszakára. Ekkor a hat botból csak egy adott halat. Sajnos vagy nem sajnos, ez már csak ilyen. Egyszer fent, egyszer lent, de Horgászat, én így szeretlek!
Írta: Sipeki Gábor
Fotók: Orosz Mátyás
