Egy pecás számára, főleg ha közeleg egy hármas ünnep, nem lehet kérdéses, hol és hogy töltse azt el. Természetesen vízparton és horgászattal. Május lévén a pünkösdi ünnepek közeledtek, miközben minket, horgászembereket ilyenkor megszáll valami emberfeletti erő, mint egykor az apostolokat a szent szellem, és a tópartra szólít rendületlenül bennünket. Már április derekán Zsolttal, horgászcimborámmal kinéztünk magunknak egy lakhelyünkhöz viszonylag közeli bányatavat, ahol a körülmények is adottak lesznek egy jó pecához, és ahová legalább egy napra a család apraja-nagyja is kilátogathat hozzánk. Hogy milyen tanulságokban és élményekben volt itt részünk? Nos, azt az elkövetkező sorok tüstént elárulják. Ha érdekelnek a bányatavi tapasztalataim, gyere és tarts velem, megosztok néhány érdekes részletet…
Megelőző írásaimból talán már kiderült rólam, hogy a horgászat közben megszerzett tapasztalat rám hihetetlen hatást gyakorol. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Sokszor nagyon sok tartalmas és hasznos beszámolóból, beszélgetésből is hajlandó vagyok tanácsokat megfogadni, tanulni, de igazából azt hiszem, a megtapasztalt élmények azok, amelyek legfőképpen alakítanak és formálnak a horgászataim során. Csakúgy, mint az élet más területén, itt is a megtapasztalások vezetnek el egy általam elképzelt egyszerű középút felé. Vannak alkalmak, amikor a megtapasztalt folyamatok egyszerűen átfolynak rajtam, és nem érzem túlságosan nagy jelentőségét annak, hogy azokat megosszam másokkal. Persze ilyenkor is képes vagyok több napig filozofálni egyes részleteken, de nem érzem a kényszert, hogy megosszam másokkal. Ezzel szemben vannak néha olyan élményeim is, amelyek jelentőségét fontosnak tartom és szeretném közhírré tenni, főleg tanulsága miatt. Ilyenkor egy ihletett állapot vesz körül, ami folyamatosan vezeti képzeletbeli tollamat. Így vagyok az irodalomban egy vers vagy egy próza megalkotásával is. Többek között így foglaltam könyv kereteibe gyermekeim és barátaim számára is az életben megtapasztalt fontosabb tanulságaimat. Ha részese vagyok valami különleges, egyedi eseménynek, olyankor valami történik velem és nem hagy nyugodni a közlési vágy, a billentyűzet mögé ülök, és szép sorban elkezdem vetni a betűket, és ezzel egyidejűleg szabadulok meg egy képzeletbeli súlytól is. Ezekből a mondatokból talán már egyértelművé válik, hogy most is valami ilyesmit szeretnék veletek megosztani, ami tudom, tapasztalt horgászok fülében már százszor hallott visszacsengő melódia lesz, de mások számára egy olyan tanács is lehet, amit ha megfogad, talán élete halát, élményét is eredményezheti. Gondolom, Hamvas Béla sem azért írta filozófiai okfejtéseinek sokaságát, mert a nagy elődökhöz, Senecához vagy éppen Lao-Ce mesterhez képest felfedezte volna a spanyolviaszt, hanem azért, mert tudta, hogy a visszatérő igazságokat nem árt olykor-olykor feleleveníteni. Nos, ezzel az írásommal elsősorban nekem is ez a célom. Szeretnék megosztani veletek egy olyan igazságot, amit nem árt, ha néhanapján felelevenítünk.
A horgászatot megelőző készületekről most nem írok hosszasan. Természetesen a jó felkészülés jelentősége alapvető, de erre a 48 órás horgászatra is ugyanúgy készültem, ahogy azt már évek óta rendszeresen teszem. A lázas készülődés otthon már több nappal a horgászat időpontja előtt elkezdődik, és a telefonálási alkalmak száma is kicsit megsokasodik az aktuális horgászpartneremmel. Akárhová indulok is, engem még mindig egy kis fellépés előtti lámpaláz jellemez, persze csak addig, amíg a tópartra nem érek. Ott aztán a táj és a víz valahogy mindig megnyugtat, na meg talán a „wellcome drink” is hatással van rám. Ezek után már átveszi a helyét a koncentráltság: akár verseny, akár csak egy egyszerű peca, minden megszerzett tudásomat bevetve próbálok a tóra és a benne élő nagytestű pontyokra koncentrálni. Szerintem sokan több különböző tényező miatt szeretik a horgászatot. Nekem ez a hobbi egy életérzés, kikapcsolódás családommal és egyben egy kihívás is, hogy a kiszemelt tó legöregebb példányait becserkészhessem fotótáramba. Az elhivatottságot talán egy örökké bennem élő kellemes emlék okozza, amit írásomban szintén hamarosan megosztok majd veletek. De talán lehet egy másik oka is. Filozofikus alkat lévén a régi generáció az, aminek tagjait módfelett tisztelni tudom, elsősorban küzdeni tudásukért és minden körülmények közti életben maradásukért. Talán ezért foglalkoztatnak az átlagosnál jobban e nagy halak különc szokásai, és - ha lehet ilyenről beszélni - jelleme, mert egy kis hasonlóságot érzek közöttük. Vagy talán egyszer én magam is ilyenné szeretnék válni? Ki tudja, talán igen. Az elmúlt évek alatt különböző teóriákat állítottam fel magamban a nagy halak táplálkozási szokásait illetően, amely valóságához, úgy érzem, évről évre szépen lassan közelebb kerülök. Ezt talán már tavalyi fogásaim is igazolják, így remélem, ezen az úton kitartóan továbbhaladva talán néhány év múlva már nem csak a jó szerencsémnek köszönhetem az öregebb példányokat.
Nem szaporítom tovább a szót, vágjunk bele a történetbe…
Amikor megérkeztünk a kiszemelt vízhez, a napocska már a tó nyugati szegletében foglalta el megérdemelt helyét. Az első nap így nem maradt más hátra, mint a tábor felállítása, ismerkedés a vízzel, az előttünk lévő hely pontos feltérképezése és a készségek elhelyezése után egy finom kis vacsora elkészítése. Ezt az utóbbi feladatot horgásztársam barátnője, Eszter vállalta magára, aki nem mellesleg szintén megrögzött horgász és fanatikusan, olykor férfiakat zavarba ejtő módon kergeti a halakat. Miután az időjósok erre az estére heves záporokat, zivatarokat jósoltak, serénykedni kellett a vacsora elkészítésével, hogy legyen ideje átsülni a tűzdelt „batyus” különlegességnek. Eközben kattintgattam néhányat gépemmel, és természetesen néhány hideg sör kíséretében Zsolttal nagy eszmecseréket folytattunk a tóban élő nagy halak lehetséges tartózkodási helyeiről és táplálkozási szokásairól.
Mivel nem mindenki elsősorban a nagytestű, de ritka halak fogását megcélozva pecázik, Zsolt is inkább abban reménykedett, hogy Eszterrel szép fogási mennyiséggel zárják majd az előttük lévő 48 órát. Meg is tett mindent annak érdekében, hogy sok szép halat fogjanak mindketten, és a kiszemelt két ponton elhelyezte bójáit. A két bója közti sávot bőven megetette magokkal és kevert pellettel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A két végpontot pecázták meg elhagyós szerelékeikkel, ahol aztán elhelyezték az egy szem 16-os halas-fűszeres golyócskáikat kikönnyítve egy-egy könnyű kis pop-uppal. Én a magam részéről szintén kerestem egy-egy kecsegtető pontot tőlünk kb. 150-180 m-re, ahol a 4 m-es vízben kisebb púpokat, töréseket láttunk radarunk segítségével. Én egy bóját helyeztem el a kiszemelt ponton, azt etettem meg kisebb mennyiségben kevert magokkal, a környékét pedig megszórtam kb. 40-50 szem 16-18-20-as méretű bojlival. A bója két oldalát pecáztam meg kb. 2-3 méterre dupla 20-as fűszeres csalijaimmal. Ez a stratégia nekem általában működni szokott, már több tavon jól vizsgázott és adott nagyobb halakat. Ilyenkor egy-egy kapást követően a magok pótlását már természetesen hanyagolom, csak 8-10 szem bojlit szórok a végszerelékem köré. Kinek a pap, kinek a papné, nekem ez vált be, tehát ennek a szellemében vágtam neki itt is a horgászatomnak. Azt azért el kell mondanom, eddigi horgászataim helyszíne igen változatos. Járok nehéz tőzegtavakra is pecázni a bányatavak mellett, mint például a „zalai dzsungelnek” becézett Pölöskére, vagy éppen nagyobb víztározókra, mint Merenye, Palotás vagy éppen közeli „műtavaknak” gúnyolt helyekre, mint például a százhalombattai Benta Horgászpark. Tapasztalataim szerint minden tónak megvan a maga szokása, jellegzetessége, és döntő fontosságúnak ítélem az ehhez való alkalmazkodást mind szerelék, mind horgászati módszer tekintetében. Írtam már cikkeket néhány alkalommal a tőzegtavi tapasztalataimról is csakúgy, mint a nyári egynapos élménypecáimról is. De nem írtam még bányatavi horgászataimról egyet sem - úgy érzem, ennek most jött el az ideje, hisz ez a 48 óra megint bővelkedett tanulságokban. A bányatóhoz talán azért különös a vonzódásom, mivel türkizkék színű vize állandóan megigéz, ámulatba ejt, illetve nem mellesleg életem eddigi legnagyobb halát, egy gyönyörű, 19,30 kg-os nyurgát is egy ilyen tónak köszönhetem.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a példányt még nagyon kezdő horgászként sikerült szerencsésen elejtenem, a sikert komám és tanítóm tapasztalatának köszönhettem inkább, mint akkori tudásomnak. Lehet, hogy aztán innen van a megrögzött vonzódásom a nagy halakhoz, és ez a pillanat örök nyomot hagyott bennem. Akkor és ott megfogadtam, megtanulom az öreg potykák elejtésének minden csínját-bínját, ha törik, ha szakad, bármeddig tartson is. Itt aztán rá is térek gyorsan írásom lényegére: arra, amely néhány éves tapasztalataim szerint számomra döntő fontosságú tényezőnek bizonyult. Ez nem más, mint a meghorgászni kívánt megfelelő hely kiválasztása és pontos feltérképezése. Sokan nem is hinnék, mennyire fontos tényezővel állunk szemben, sikerük vagy éppen sikertelenségük okait elsősorban a csalik kiválasztásában vagy a felkínálás módjában látják a sporttársak. Nem mondom, hogy e tényezők nem fontosak, hisz mindenféleképpen jó csalival és megfelelő szerelékkel kell horgásznunk. Azt azonban már kevésbe tapasztalom, hogy a horgászok zöme nagy jelentőséget tulajdonítana a meghorgászott helynek. Itt, a bányatavaknál különös jelentősége van ennek a tényezőnek, hisz nem egy „lavórnak” gúnyolt helyről van szó, hanem egy olyan vízről, ahol nem ritka a 8-10 m-es, esetenként akár 15 méteres mélység sem. Ha itt az ember csak hajít egyet és némi alapozó etetés után próbál meg halat fogni, nem biztos, hogy sikerrel jár ugyanazzal a technikával, amit az említett, „lavór” néven gúnyolt tavakon alkalmazott korábban. Még akkor sem biztos a siker, ha a dobási technikája nagyon pontos, és még akkor sem, ha végszerelékét akár 100 m-re el tudja pontosan juttatni. Ha itt nem térképezi fel a horgász az előtte elterülő medret pontosan, akkor lehet, hogy éppen egy 6-8 méteres árok legalsó pontjára dobál, vagy éppen egy gödörbe, ahol - tapasztalataim szerint - kisebb eséllyel tud halat fogni, mint a fentebb elhelyezkedő padkákon, púpokon. Na, itt jön az a pont, ahol egy jó, de szerintem ritka „dobálós” horgász elkezd markerezni. Bevallom, nem sok esetben tapasztalok, látok ilyesmit horgászataim során. Talán elkerülöm az ilyen horgászokat vagy horgászhelyeket, vagy talán kevés van belőlük? Az Isten tudja… Én valamiért jobban vonzódom a behúzós, kiülős pecákhoz, mint a „dobóshoz”, ezért inkább erre a célra maradok a csónak használata, a tapogatórúd és a halradar mellett. Itt jegyzem meg, nem ítélem el azt, aki ezt a pecát lenézi és műpecának nevezi, talán igazat is adok neki, de hát már mondtam: „kinek a pap, kinek a papné.”
Visszatérve az írásom kronológiai sorrendjéhez, az illatok már javában körbejárták a 13 hektáros tavat, miközben a finom vacsora is elkészült, amelyet nagy étvággyal fogyasztottam el barátaim társaságában. Dél felől lassacskán aztán a megjósolt vihar is megjött annak rendje és módja szerint. Az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Mindannyian behúzódtunk védett hajlékainkba és vártuk a kapást, az első mindent megváltó kapást. Sajnos hiába vártuk, az egész éjszakát egy mozdítás nélkül úsztuk meg.
A reggeli napindító kávé után nagyon bíztam benne, hogy megtörjük az átkot és megszólal valamelyikünk kapásjelzője, de nem így lett. Már 7 óra elmúlt, és még csak egy kapás sem volt. Igaz, ha arra gondolok, hogy nagyhalas pecáknál ez nem különleges, kirívó eset, akkor talán nem is lenne baj. De ott vannak Zsolték. Kisebb horog, kisebb csali, megfelelően összeállított szerelék, terített asztal a horog körül. „Mi kellhet még egy kisebb potykának?”, tettem fel magamban ismételten a kérdést. „Legalább egy kisebb hal húzná el végre!” Csak nem hagyott nyugodni ez a kapástalanság, lázasan kezdtem matekozni a bajok lehetséges forrásain. „Vajon a szerelékkel van a probléma, vajon a hellyel, vagy talán a csalival?” Kérdések sokasága záporozott át a fejemen, miközben gondolataimban szöget ütött egy dolog és egy lehetséges hely, ahol talán a halak könnyebben táplálkozhatnak. Felállított eddigi teóriám szerint nem ritka eset, hogy a nagyobb testű halak előszeretettel választják táplálkozási helyül a medertöréseket, mivel ott kisebb erőfeszítések árán, könnyebben tudják felszippantani az előttük lévő meder oldalán elhelyezkedő természetes táplálékokat. Amolyan „bezzeg” pecásként gondoltam egyet, és az elmondottakkal, szokásokkal ellentétben - miszerint a hellyel nem lehet nagy baj, hisz a tavon mindig ott és a környékén fogják a halakat, ahol éppen pecáztunk - csak azért is az előttünk húzódó, hozzánk képest merőleges irányú árok felső részét szemeltem ki magamnak. Egyre jobban kezdte el bizgetni a fantáziámat ez a hely, amely tőlünk kb. 100-110 m-re helyezkedett el. Be a csónakba, radarozás, alapos feltérképezés, egy kis etetés, majd alig egy óra múlva a megváltás. Igen, egy szép halacska személyében, amely bár még nem volt túl nagy, de annál nagyobb öröm volt számomra, mivel a megérkező család is éppen részese lehetett az élménynek és már gyermekemmel, Bencével segíthettük partra munkánk jól megérdemelt eredményét.
Természetesen a sikeren felbuzdulva Eszternek is mindkét botját kijjebb hoztuk az előtte lévő árok felső szélére, és mértani pontossággal tettük le a bójáját arra a pontra, ahol a víz 3,5 m-ről 4,5 m-re, majd fél méter múlva 6 méterre törik le. Az etetési technika hasonló volt az előzőekhez, így aprómagokat, pelleteket és néhány szem bojlit szórtunk a bója köré. Eszter szerelékeit kicsivel a bója előtt, a padkán helyeztük el jobb és bal irányba. A hátralévő nap folyamán sajnos ezen a helyen nem volt Eszternek sikere. Igaz, mi közben barátjával több, szám szerint 6 db 5 és 10 kg közötti pikkelyest segítettünk a partra, többnyire a törésen lévő bójánkról. Nekem főleg az ezen a helyen letett csali működött jól, de a helyiek szerint bevált pontnál is meghagytam egy szereléket, amely szintén adott egy szép példányt. Mielőtt családom hazafelé készülődött volna, a finom ebédért cserébe megörvendeztettem őket - na és persze magamat is - egy közös fotóval egy hibátlan, 9,8 kg-os hosszúkás nyurgával a társaságukban.
Családom szép lassan, ahogy kezdett hűvösebb lenni, hazafelé vette az irányt - gyermekeim nagy-nagy bánatára. A hidegebb éjszakát még nem mertük bevállalni velük, de talán majd a szünidőben már ők is velünk maradhatnak. Most még itt maradt utánuk a hely, az egész nap épített „kisbalaton”, ahol egész nap túrtak, játszadoztak. Miután elmentek és én a csatatérre néztem, minduntalan felelevenedtek bennem a szép együtt töltött órák örömei. Szívem körül melegség lett úrrá, és arra gondoltam, szép így élni!
Megnyugtatásul, hogy rendben hazaérkeztek, anya még dobott rám egy telefont, majd a „zalai bográcsost” újra megmelegítve tettük fel az i-re a pontot, jóllakottan és megnyugodva vártuk a nagy halunkat. Ez a nap, sajnos nem sikerült mindenkinek olyan szépen, mint nekem, és Eszter nagyon bánatosan és kissé durcásan tért nyugovóra Zsolttal, miután még 10 órakor egy spanyol pikkelymintás pontyot engedhettem vissza.
Ahogy barátaim nyugovóra tértek volna, Esztert próbáltam jobb kedvre deríteni és valahol reménykedve, ezzel a mondattal búcsúztam el tőle: „Ne bánkódj, megjön a te halad is! Lehet, hogy csak egy lesz, de az lesz a legnagyobb!”
Az éj szépen leszállt reánk, és az éjszaka vékony kis harmatot kezdett el karcolgatni a botok spiccén, miközben én még Haldorádós kis fotelemben elgondolkozva merengtem egy kicsit az éjszaka szépségén és nyugalmán.
Alig telt el félóra, mikor egy bődületes húzós kapásnak lehettem részese. A jobb oldalamról folyamatosan sípoló hang adta a tudomásomra, hogy Eszter botja beindult. Szaladtam át a botjaihoz és gyorsan megemeltem a bal oldalit. Néhány pillanat alatt sátrukból kiszabadulva már barátaim is kint teremtek mellettem. Eszternek gyorsan átadtam a botját, ő azonnal átvette és szépen lassan egyre közelebb kormányozta ellenfelét a parthoz. Az utolsó méterekhez érve Zsolt ügyesen megmerítette a halat és nyomban felkiáltott: „Te jó Isten, ez óriási egy állat! Még életemben nem láttam ekkorát!”
Hangja remegővé vált, láttam rajta az óriási megdöbbenést, és egyben a hatalmas boldogságot. Eszterre néztem, aki első látásra nem akart hinni a szemének, mire végre elmosolyodott, hisz élete eddigi legnagyobb halát tarthatta a merítőjében, mint utóbb kiderült, egy gyönyörű, 17,70 kg-os öreg ponty személyében.
Miután a szép gömbölyű kis öreg visszanyerte szabadságát, Eszterék gyorsan telefont ragadtak, és a még ébren lévő barátaiknak mesélték boldogságtól átitatva az óriási örömöt. Én meg közben arra gondoltam, mesterem és barátom ott, akkor, mit érezhetett, amikor segítségével én meríthettem meg életem halát. Az éjszaka hátralévő részében a sors engem már csak egy kisebb ponttyal ajándékozott meg, Zsolt pedig egy hibátlan, 13,80 kg-os példányt fogott, miközben Eszter a rekord mellé egy kisebb testvért csalhatott újra merítőjébe a hajnali órákban.
Szép lassan a Nap is előbukkant a dolgok rendje és módja szerint a keleti határ szélében, és aranysárga sugaraival megcirógatta arcunkat, majd a délelőtt érkezők is sorban elfoglalták állásaikat. Mi meg elégedetten és kissé fáradtan pakolásztunk össze, majd délben szép lassan elindulva egy baráti kézfogással és puszival búcsúztunk el egymástól az elkövetkező alkalom reményében.
Az autóban már hazafelé zakatolva tettem fel magamban a kérdést: „Mi kell egy feledhetetlen naphoz, élményhez, pillanathoz?” Véleményem szerint egy jó és nemes hobbi, mindenképpen egy szerető család, és nem utolsósorban kedves barátok!
Ebben az elmúlt 48 órában így én is egy újabb élménnyel gazdagíthattam élménytáramat, néhány újabb szép halacska fotójával lettem gazdagabb, valamint egy igen fontos tanulsággal tértem haza: Legalább annyira fontos a sikerhez a jó és pontos hely feltérképezése, mint a jó csali, a jó szerelék és a jó horgászmódszer kombinációja!
Az Életérzés legyen veletek!
Kovács Gábor (Életérzés Carp Team)
