Egy közös ismerősünk által összehozott a sors Ferenccel, aki szintén elkötelezett híve a sporthorgászatnak. Különös találkozás volt a miénk. A reggeli órákban őrült tempót kellett diktálnom, hogy a fővárosi forgatagban a megbeszélt helyszínre érkezzek. Ritkán előfordul, de nem szeretek késni. Nem illendő, főként az első alkalommal. Adrenalinszintem a fellegekben járt. Az akciófilmekből ismerős autós üldözések élő résztvevőjeként, testi épségemet is kockáztatva érkeztem meg.
Egy kávé mellett hosszas beszélgetésbe kezdtünk, majd észre sem vettem, de Ferenc szavainak hatására gondolatban már a Maconkai-tározón jártam. Ennyire őszinte mondatokat rég hallottam már:
„Korán van. Megszoktuk már. A Nap még csak most kezdett színes virágokat festeni az ég aljára, és mire ébredezni kezd a város, mi már a parton leszünk… Azaz ma mégsem! Barátommal és egyben horgásztársammal, Sebastiannal 6 éve kelünk korán és indulunk pecázni, de ez a mai nap más. Furcsa is a horgászruha helyett a zakó! Ő is érzi. Félszavakkal megbeszéljük a halaszthatatlant, aztán, mivel én vagyok a soros a vezetésben, kényelembe helyezkedik, és lopni próbál a nappaltól még egy órát. Csend van, csak a kerekek és a motor egyhangú zaja ad aláfestést a gondolataimnak. Nincs forgalom, ezért gondolataim messze járnak. Nagyon messze. Eszembe jut a szülőfalum, és kéretlenül tódulnak fel az emlékek. Gyerekkorom, kamaszkorom és tovább. Minden emlékben ott a víz és a horgászat. A feleségem néha évődik is velem, „Biztos hal voltál előző életedben, hogy nem tudsz egy hétig meglenni víz nélkül”. Nem tehetek róla, ilyen családból származom. Nagyapám, apám, Mohács környékén ismert horgász, halász, és erdőjáró emberek voltak. Velük már csak évente egyszer, késő ősszel találkozom, de ha botot veszek a kezembe, mindig eszembe jutnak Ők is, és a tanításuk is! Első emlékeim is a vízről, a horogról és a halakról szólnak. A XX. század közepe táján születtem, a Duna boki-bédai szakaszán, Mohács alatt.
Életemben először úszni tanítottak meg, mert az egyik holtágtól 70 a másiktól 350 m-re állt a házunk. Drága anyám halálra izgulta magát, hogy a vízbe fulladok. Később ez lett a játszóterünk Káta Lacival, 67 folyamkilométer élő és holt Duna. Minden nap iskola után horgászni mentünk. Nyáron mást elképzelni sem tudtunk. Később már rendelésre horgásztunk. Reggel szólt anyám, hogy „régen volt már halászlé”, ezért estére a szükséges halat szállítottuk. Több horgásztanyát is berendeztünk a holtágakon, arra az esetre „ha esne”. A környéken mindenki ismerte a csónakunkat. Nemegyszer segítettük ki a kevésbé szerencsés ismerősöket hallal.
Apámtól sikerült ellesnem az „étetős” és „tapogatós”, nagyapámtól, akivel rendszeresen járt Dr. Hunyadi Attila is, a rablózás fortélyait. Évekig edzettük, formáltuk tonkin nád botjainkat, hogy egy-egy nagyobb potykát is rendre tudjon tanítani.
Nagyon szerettem, és máig is nagyon szeretem a Dunát. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb élő vizünk. Nagyon sok örömöt, halat, sikert adott. Ma mégis elhagyom, felvettek engem is, barátomat is Maconkára tagnak! Erre készültünk már egy éve. És most sikerült. Útban vagyunk az első maconkai közgyűlésünkre. Igazából nem is egy éve, hanem három. Filmek, kiállítások hatására mi is elkötelezett bojlis horgászok lettünk.
Bejártuk az ország nagy részét, többször jártunk külföldön, kerestük a „helyünk”. Az igazi szerelem tavaly május végén jött el. Több ismerős mesélt a Maconkai-tározóról. Megnéztük az Interneten is, de úgy tűnt, ez is „12 egy tucat” tó lesz, ahol hangzatos feltételekkel csak a pénzünkre lesznek kíváncsiak. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk. Hallottam rémtörténeteket szakításról, nagy halakról, és meg voltam győződve róla, hogy csak a szokásos horgász anekdoták, de biztos, ami biztos, hosszasan készülődtem az első maconkai megmérettetésre, és komolyabb felszerelést állítottam össze. Indulás előtti leltár:
- 2 db 3,60 m-es, 3 librás Shimano Alivio bot
- 2 db Shimano 8000 Aero GT orsó
- 30-as Red Devil monofil zsinór
- 3 kg vegyes Fox ólom, önzáró karabiner, rögzített előke
- 20 db Fox szakáll nélküli horog, 4-es és 2-es
- 15-ös Climax fonott előke, horogkötéshez
- zsugorcső, egyebek
- 4 kg Pelzer és Tasty Baits alapanyagokból készített bojli
Szokásunk szerint kora hajnalban, még sötétben érkeztünk, de legnagyobb megrökönyödésünkre már kora reggel alig volt szabad hely. Mondta is Misi bácsi: ”Későn „gyöttek”. Nem baj, a gát is jó. Itt „mindenho” jár a hal. Maguk mit fognának? Ja, hogy bojliznak. Azt is lehet. Bojlis felszerelés van? Többen is próbálják erre. Pontyot? Az is van, ha nincs jobb „dóguk”! Középre üljenek, aztán ne dobjanak nagyot! Tíz kiló fölött fotó, ingyen jegy stb.!”
Röviden ki lettünk oktatva, tájékoztató, fogható, vihető, tehető! Jó duma, gondoltam, 5 kg alatti nem jelölt hal vihető el. Végre egy vidám tó! Van benne 3 kg-nál nagyobb? Á, szerintem csak marketing! De jólesett! Viszont a hely gyönyörű, le a kalappal! Ahogy a Mátra térdre ereszkedik a Zagyva partjainál… Barátom már lökdös. Figyelj, ha azt akarod, hogy ne a mezőre dobáljunk, mennünk kellene! Nem nagy lelkesedéssel pakoltam le a gátra, „középre nem túl messze”. Szereltem, bedobtam, etettem, vártam! Nem volt érdeklődés a horgainkra, ezért ismerkedni kezdtünk a szomszédokkal. Vegyes társaság volt.
Jobbról versenyhorgász, balról helybéli bácsikák vagy öten. Erősen kínálgattak bennünket pálinkával is, csalival is. Csak az egyiket kértük. Volt is sértődés. „Minek az a gombóc? Tán leütik a halat vele? Aztán hogy húzza ki, ha elkábult, nincs is a horgon semmi! Adok ám jó kis kukoricát, fogjanak már valamit. Büszkék voltak, mert 11-ig fogtak jól megérdemelt kukoricájukra vagy négy, három kiló körüli pontyot. Akkora volt az örömük, hogy elsőre észre sem vették barátom egyik botján azt a vehemens kapást, melynek eredménye egy jó nyolcas tükrös lett. Itt éreztük meg a vonzalom első melegét. Ezután felgyorsultak az események.
Még reggel dobócsővel jócskán beetettük előttünk a kagylópadot, és ez meghozta eredményét. A következő öt órában ketten összesen 19 db 5-14 kg körüli pontyot fogtunk. A szomszédok egy-egy nagyobb halnál félve kérdezték: „Jöhetnénk-e fotózni?”. Távolabbi kukoricás kollégánk is átjött, mert még nem látott 10 kg feletti pontyot. Bemutatkozott Maconka, és megvallom őszintén, nagyon tetszett. De a szerelem még váratott magára, bár nem sokáig. Következő horgászataink alkalmával sikerült megismernünk az egyesület elnökét, halőreit és tagjainak egy részét.
Megfogott mindkettőnket az a megbecsülés, amit vendéghorgászként kaptunk a többi vendéggel együtt, a fogási lehetőségekről nem is beszélve. Az a kultúrált, tiszta tópart, a csodálatos természeti környezet, az emberek kedvessége együtt eredményezték, hogy tavaly 14 hétvégén horgásztunk a tavon.
A mérleg sem rossz, nekem 586, barátomnak 611 kg pontyot sikerült összesen fogni. Még nagyobb öröm számomra, hogy 16 éves fiam, aki rendszeresen elkísér, szintén elkötelezett bojlis horgász lett, és megdöntötte egyéni rekordját egy 7 kg-os bőrössel. Ezután automatikusan adódott, hogy jelentkeztünk tagnak, és nagy megtiszteltetés ért minket, hogy egyik ajánlónknak Misi bácsi, a „HALŐR” jelentkezett. Csak így, nagybetűvel.”
Mire idáig jutottam, meg is érkeztünk Bátonyterenyére a Művelődési házhoz. Nem vagyunk gyerekek, mégis kicsit megilletődötten állunk a bejáratnál. Mindjárt többen is vannak, akik kalauzolnak: Misi bácsi, Gábor, Tibi bácsi, és Tulipán. Egymásra mosolygunk Olivérrel: Téged is? Engem is! A tavalyi év beszámolójában hemzsegnek a számok, és az összefoglalóban ott az értékelés, amely alapján sikeres év volt. Ezt csak megerősíteni tudom. Nem is lehet másként. Elkötelezett emberek, tudatosan fejlesztett horgászbarát környezet, emberi hozzáállás. Jó lenne, ha egyre több helyen lenne így, mert ez a példa is mutatja, hogy lehet „rablógazdálkodás” nélkül is sikeresen üzemeltetni egy vizet.
Csákány Attila - Buzás Ferenc
