Horgásztúráimat általában bojlis körökben ismert, sokat horgászott vizekre tervezem, idén viszont szakítottam a hagyományokkal és egy számomra teljesen új vízre is sikerült eljutnom, mely fantasztikus élményekkel gazdagított! Az érintetlen természet, melyet csak az öreg Duna egyik lassan folyó ága mos, a Szigetközben helyezkedik el. Nagyon izgatottan vártam a túra végső kimenetelét, mivel csupán három éjszaka állt rendelkezésünkre, hogy megismerjük az itt élő halakat. Ha kíváncsiak vagytok, hogyan is sikerült az ismerkedés, tartsatok velem és kattintsatok tovább!
Az indulást péntek délre terveztük, de egyéb okok miatt ez sajnos csak két órával később, délután kettő óra tájt sikeredett. Az úton egyszer még dugóba is keveredtünk, így több mint öt órába telt a normál esetben három és fél órára tervezett menetidő…
Az érkezést követően elintéztük az engedélyeket és megkerestük a leendő táborhelyünket. Sok választásunk igazán nem volt, mivel nem sok horgászhelyet találtunk, szinte mindet összefüggő vízi növényzet borította. Emellett ügyelnünk kellett a sátorhasználatra is, a védett növényzet miatt csakis az aljzat nélküli félsátor jöhetett szóba. A tábor felállítása közben megérkezett a vihar, társammal szinte bőrig áztunk mire minden a helyére került. Ekkor már éjfél volt, ezért sok reményt már nem fűztünk az éjszakai kapásokhoz - gondoltuk, majd reggel, kipihenten új helyek után nézünk. Ennyivel le is zártuk a beszélgetést és jó éjszakát kívántunk egymásnak.
Alighogy elaludtunk Ákos barátom kapásjelzője olyan csipogásba kezdett, hogy nem is mert bevágni, csak felemelte a botot és átváltotta a nyeletőféket üzemi fékre. A hal félelmetes erővel küzdött és a rengeteg akadó miatt (mely főképp bedőlt fákból és töklevélből állt) nem is nagyon lehetett engedni, ezért azonnal a csónakba ugrottunk és a hal fölé mentünk. Itt még úgy tíz percig küzdött, majd óvatosan alátoltam a merítőt. A pontymatracon mindketten rácsodálkoztunk a szép, egészséges dunai tőpontyra. Fantasztikus látvány volt az életerős, egészséges példány!
Ákos beélesítette felszerelését, aztán nyugovóra tértünk, mivel az utazás fáradtsága még igencsak bennünk volt. Hajnalban gyönyörű madárdalra ébredtünk, melybe az én elektromos kapásjelzőm is „belerondított”, jelezvén számomra egy éhes hal érdeklődését. A megakasztást követően a hal egyből „ráfeküdt” a folyásra, szinte semmit nem tudtam mozdítani rajta, teljesen ő irányított… A gyors helyzetfelismerést tettek követték: néhány percen belül már ott álltunk a csónakkal a hal mellett és hamarosan ő is a szákban végezte. Szinte a testvére volt az előzőnek, éppen egy kicsivel volt csak kisebb nála. Hihetetlen! Alig hat órája horgászunk egy természetes vízen, és máris fogtunk két gyönyörű pontyot!
Megreggeliztünk, majd lefotóztuk a halakat, még egyszer megcsodáltuk szépségüket, majd útjára engedtük őket, hogy tovább élhessenek e gyönyörű környezetben! Délelőtt aztán kerestünk egy-két újabb lehetséges haltartó helyet: míg barátom egy vízben élő bokorsor sarkán található kavicspadot választott, addig én egy partközeli sekély vizű bedőlt fát jelöltem meg. Mindkettő még késő délután adott nekünk egy-egy szépséges dunai aranyhasút. Az éjszaka folyamán igencsak „termelékenyek” voltunk, hat potyka várakozott reggel pontyzsákban, melyeket mérlegelést és fotózást követően kivétel nélkül szabadon engedtünk! A reggel érdekesen zajlott… Felkeltem, majd lesétáltam a botjaim mellé és furcsán néztem a jobb oldali botomra, mivel a bot első felét valami kiemelte az elektromos kapásjelzőből és a vízben volt! Nem akartam hinni a szememnek, ilyen nincs! A hátulját nem bírta elhúzni, mert a gumis villafej erősen tartotta.
Visszatettem a helyére és megfeszítettem a zsinórt, erre erős bólogatásba kezdett a bot spicce! No, ennek fele se tréfa, megemeltem a botot és elindultam csónakkal utána. A zsinór egy élő bokorsorhoz vezetett, melyből némi kézi kifejtést követően kiszabadítottam, de a másik végén valaki egyre erőteljesebben tiltakozott. Kemény tízperces fárasztás következett, mire meg tudtam szákolni túránk eddigi legszebb halát, mely ismételten egy hibátlan tőponty volt! Ákost felébresztettem, hogy nézze meg, mit is fogtam, na meg főképpen azt, hogyan!
Lefotóztuk, ő is mehetett vissza. Ahogy csúszott ki a kezeim közül, halkan megköszöntem neki, hogy megtisztelt jelenlétével. Itt hívnám fel a figyelmet a bojlis horgászat erkölcsi szabályára, hiszen itt nem szabály kötelezett minket a halakkal való kulturált bánásmódra, hanem a saját lelkiismeretünk! A sok kapás miatt reggel boldogan koccintottunk egy kis lélekerősítővel és vártuk, mi lesz a folytatás. Mindketten szerettünk volna még nagyobb pontyokat fogni, ezért a végszereléket is lefinomítottuk, amennyire csak a pálya engedte.
Az utolsó éjszakára megpróbáltuk felszívni magunkat, így kiültünk a botok mellé, hogy még gyorsabban reagálhassunk a kapásokra. Nem kellett sokat várni rájuk, még a nap utolsó sugarai csillogtak a vízen, mikor kapásjelzőm megszólalt! Gyors és erőteljes fárasztás következett, melynek eredménye egy öt és fél kilogrammos nyurgaponty lett, ami gyorsan mehetett is vissza. Ezután következett számomra a „rémálom”! A kapások ugyan továbbra is menetrendszerűen jöttek, csupán annyi különbséggel, hogy a megakasztott halakat képtelen voltam elhúzni a bedőlt fáktól, ennek következtében hajnalig négy halat veszítettem el! Aztán úgy kora reggel egy nagyon óvatos kapásra vágtam be, nem is éreztem nagynak az ellenfelemet, mivel egyből elindult felém és pillanatokon belül a lábam előtt úszkált. Gondoltam, ezért nem keltem fel Ákost, megoldom egyedül. Az első meglepetés akkor ért, mikor ráemeltem, de a hal el se moccant a fenéktől, ugyanez volt a válasz a második és harmadik kísérletnél is! Ekkor már éreztem, hogy nem hétköznapi hal akadt a horgomra! Aztán a negyedik kísérletnél engedett a „kérésemnek” és feljött, de abban a pillanatban félelmetes erővel tört ki és a szoros fékről mindegy húsz méter zsinórt lehúzva visszarohant a folyásba! „Hihetetlen, hogy meg tudta húzni a féket!”, gondoltam magamban. Hosszú percek után visszacsalogattam magam elé, ekkor láttam meg először. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy más érezni és látni a nagy halat! Egy gyönyörű tőponty feküdt fel a víz tetejére a tízen túliak társaságából. Összeraktam a bojlis szákot és elkezdtem vezetni a merítő fölé, ám az utolsó pillanatban a bot megkönnyebbedett és öreg barátom lassan elúszott, egy farokcsapással megköszönve a nem hétköznapi küzdelmet. Legszívesebben ordítottam volna, de csak néztem a vizet bambán, perceken keresztül…
Sajnos időnk lejárt, pakolni kellett. Táborbontás közben megfogalmazódott bennünk néhány gondolat… Elsőképpen az, hogy panaszra semmi okunk, hiszen péntek éjféltől hétfő reggel hat óráig horgásztunk, ez idő alatt 27! Kapásunk volt, melyből 19-et sikerült fogásra váltani! Érdekes volt, hogy milyen könnyen elfogadták a halak a kisebb méretű bojlikat (SBS M1 és Bio Big Fish mini bojli), kukoricával kombináltuk az elején és szinte azonnal megkóstolták. Az SBS M1 széria újra bizonyította hihetetlen fogósságát, gyakorlatilag a kapások kétharmada erre a csalira érkezett! A szerelékkel is meg voltunk elégedve, az elhagyós technika remekül vizsgázott, lényegesen jobb fárasztani a halat, ha nincs a végszereléken nagy súly. És ami a legfontosabb: idén még egyszer vissza kell jönnünk ide horgászni! Erről is megpróbálok majd beszámolni nektek, addig is kívánok mindenkinek hasonlóan sikeres és élményben gazdag horgásztúrákat!
Írta: Haskó Tamás
Fényképezte: Haskó Tamás, Kocsis Ákos
