Jó dolog a változatosság. Ez a megállapítás a horgászatra is érvényes. Minden bojlis horgász vágya, hogy a tudását tökéletesre csiszolja. Ez alól jómagam sem vagyok kivétel. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha az ember nem korlátozza magát kizárólag egy tóra. A változatosság és a tudás - na meg a várható élmények - iránti vágyak visznek rá arra, hogy évente legalább egyszer valamilyen általam még nem ismert idegen vízre látogassak el. E kellemes hagyomány idén sem maradhatott el. Ezúttal a Zalaszentmihályi tavat szemeltem ki Tamással egyetértésben.
Tamással már több közös bojlis túrán vettem részt. Mindig lenyűgözött a kitartása és az akaratereje. Olyan tapasztalt és rutinos bojlis horgász Ő, akinek szinte már természetes az, hogy minden túra során szákba terelget egy-egy 10 kg feletti pontyot. Tamással nem csak azért szeretek horgászni, mert vele garantált a siker, hanem azért is, mert mellette számtalan új és nyerő ötlettel gazdagodhatok. Hétfő délután megszólalt a telefon. Mielőtt felvettem volna a kagylót már éreztem a jó hírt. A megérzésem ezúttal bejött, hiszen Tamás egy két éjszakás bojlis túrára invitált, a csodálatos szépségű Zalaszentmihályi tóra.
Elátkozott pakolás
Az indulásra szerda reggel került sor. Másfél órás autózás után végül elértünk a Zalaszentmihályi tóhoz. Életemben, most leszek először Zalán! Érthető tehát, hogy izgatott voltam az utazás alatt. Nem tudtam, hogy mire számítsak, Tamás pedig nem sok felvilágosítást adott. Ez így utólag nézve sokkal jobb volt, hisz ennek köszönhetően kiélvezhettem a meglepetés nyújtotta élvezeteket. Sohasem felejtem el azt a napot, amikor először megpillantottam ezt a csodát. Nem mindennapi látvány tárult elém. Mintha egy elárasztott erdő tündökölt volna előttem. Már a partról is ideálisnak tűnő haltartó helyek sokaságát véltem felfedezni. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. A meglepetés varázsa az idő múlásával egyre csak szűnt és szűnt. Helyét fokozatosan felváltotta az egyhangú hétköznapok szürke valóságának életérzése. Ehhez persze nagyban hozzájárult az, hogy már nem a csodáké, hanem az átkozott pakolásé lett a főszerep. Pakolás ki az autóból le a földre, onnan be a csónakba, majd a csónakból a táborhelyünkre. Ez a hármas fordulat kissé megviselt. Sokat töprengtem azon, hogy a túrák ezen visszáságát miként lehetne egyszerűbbé tenni. Néhány célszerű mozzanatra ráéreztem, de ezek nem enyhítették nagyban a pakolás miatti kínjaimat. Minden jóban rossz is van. A több napos túrákban a sok cucc pakolgatása a rossz. Ennyi és kész. El kell viselni és bele kell nyugodni. Lassan és ésszerűen bepakoltunk a csónakba. Mire végeztünk, éppen annyi hely maradt benne, hogy ketten kényelmesen elfértünk. Az evezés terhe ezúttal Tamásra hárult, így én zavartalanul csodálhattam a gyönyörű tájat. Ahogy haladtunk egyre beljebb és beljebb, fokozatosan több akadó jelenlétét tapasztaltam.
- Messze vagyunk még? - tettem fel a kérdést Tamásnak.
- Még pár száz méter.
- Te Úr Isten!
Ha ez így megy tovább egy valóságos őserdőbe kell majd horgásznunk. Tamás tekintetéből világosan kitűnt, hogy valami ilyesmiről lesz szó.
| 
|
Megérkezés a táborhelyre.
Nem kell nagy dolgokra gondolni. Az alaptábort mindössze egy kb. 5x4 méteres vízben álló, cölöpökre épített stég jelentette. A hátam mögött húzódott ugyan egy keskeny sziget, de ingoványos jellege miatt sajnos nem lehetett rámenni. Miután kipakoltunk a csónakból, rögtön hozzáláttunk az előkészületekhez. Az út során egyetlen szó sem esett a horgászatról. Csupán az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy Tamás az első éjszakát rablóhalazással fogja eltölteni. Kissé csalódott voltam, de hát ez az Ő döntése volt, amelyet én tiszteletben tartottam. A csalihalfogás az én feladatom lett. Amíg én az elvállalt feladatommal voltam elfoglalva, addig Tamás felszerelte a botjait, és berendezkedett a stégen. Mire mindennel elkészült én kivarázsoltam a vízből a szükséges csalihal mennyiséget. Mondhatom nem volt egyszerű feladat! Küszt, apróbb bodorkát és nagyobbacska keszegeket kellett fognom. A küszök és az apróbb bodrik láthatóan a vízfelszín közelében tartózkodtak. A problémát az jelentette, hogy rendkívül elszórtan úszkáltak. Etetésre tehát a jelenlegi körülmények között mindenképpen szükség volt. Az etetőanyaghoz bőségesen adagoltam a vizet, egészen a megfelelő állag eléréséig. A végeredmény egy híg, illatos massza lett, amely a vízfelszín közelében felhősödik. Az illatfelhő hamar maga köré gyűjtötte a kishalakat, így kevés idő elteltével jelentős mennyiségre tehettem szert belőlük. A tíz-húsz dekagrammos keszegek megfogása már nem ment ilyen könnyedén. Őket a fenéken, vagy legalább is annak közelében kellett keresni. Az etetés itt sem maradhatott el. Az etetőanyagot csontival és csemegekukoricával bőségesen megfűszereztem. A keveréket úgy állítottam össze, hogy az véletlen se felhősödjék. Így sikerült kiküszöbölnöm az apró kishalak invázióját. Az ólmozást egy helyre összpontosítottam. Ennek köszönhetően a mohó sneciknek nem volt idejük elkapni a gyorsan süllyedő csalit. Az etetésre elég nehézkesen állt be a hal. Hiába kerestem folyamatosan a keszegeket, fél óráig egyetlen kapásom se volt. Már a negyvenedik percnél jártam amikor hirtelen eltűnt az úszóm. A bevágás után éreztem, hogy valami nagyobbacska hal küzd a horgon. Az első vendég egy fél kg-os aranykárász volt. A meglepettségtől szinte szólni sem tudtam, hiszen életem első aranykárászát tartottam a kezemben. Miután kigyönyörködtem magamat a halban, kíméletesen visszaengedtem a vízbe. Ezután már folyamatosan voltak kapásaim. Az érdeklődők szinte egytől-egyig keszegek voltak, így viszonylag hamar összejött a Tamás által rendelt mennyiség. Tamás hamarosan útnak indult a csónakkal, rám pedig még további apróbb tennivalók vártak.
Miután minden feladatomat elláttam, kezdetét vette a kettő nap és kettő éjszakán át tartó pontyozás. De erről majd egy későbbi cikkben olvashatnak.
| 
|
| 
|
| 
|
| 
|
| 
|
